Tine Mlinarič

A szerelem fokozatai

A kráter hányta ki, s mindenhova
szétszóródott. Bűntelenül a homokba
s a fűbe hullt. Csak az ajkakon maradt
belőle valami.

A méhecskék lágy hangszerelése
termékenyítette meg. Hogy ne csak a kezdetek
legyenek édesek, hanem az a dióbél is, amely

a ragacsos tejből táplálkozik. A fehérség
behavazza a nedvesség élét.
Novemberi lapátok hamuba szórják.
Majd a kitaszítottságból újra lángra lobban,

felnyitja a már nem fájó sebet. A kanóc és
a viasz szerelembe estek. Ami a tűzben összeforr,
nem hasadhat szét, nem hal el a tél elteltével.

A fekete nő

Nők, aranyba öltözve, hosszú
menetelésben kelet és nyugat közt,
a reggeli és az esti élvezetek közt. Fekete

földből származó nőt szeretnék, akibe
belenyomhatom az ekémet, hogy homlokára
hasítsam a föld barázdáit, az első medret,

hogy szenvedélyesen felkiálthasson,
a színtér csírájában futónövénnyé nőjön,
amely spirálisan benövi a testet. Fekete

ércből szeretnék nőt magamnak, a közös
tűzhelyünk olvasztótégelyében, amely az
én aranyammá olvad össze – a test barázdái

közt a kebel felfedezett lenyomatai, a nyak körül
az ujjak súlyai nehezednek.

(Zágorec-Csuka Judit fordításai)