Neža Maurer

A kép

Törékeny alakod
a fekete tengerparton.
Ujjad hegyével megérinted
a kislányt.
Érzem, olyan a piros véred,
mint a mező.
Én nem az a kislány vagyok,
aki az ujjaidat szeretgeti;
nem a meggy illata vagyok,
amely átjárja a testedet.
Tengerpart vagyok,
fekete tengerpart,
amelyen állsz.
Boldog vagyok, hogy
magamon érzem
a szandálod talpát.

A szénaszárító állvány

Nyitott vagyok mindenféle szélnek,
és semmi sincs,
amit magamnak szeretnék megszerezni.
Minden télen szemezgetik a madarak
ölemből a múlt év bőséges maradékait.
Tavasszal érzem, hogyan hal el a piros lóhere,
és akkor eljön az én időm is:
a búzakalászok az ölembe raknak fészket.
Éjszakánként nő az erőm a reszketéstől
és a hosszú rések simogatásától;
amíg el nem szállítják őket.
Ősszel puha, illatos sarjút raknak rám –
és szomorú gondolatokat az elmúló
nyárról s ínyencfalatokat adnak
az állatoknak téli napokra.
Aztán befed a hó
s a szél megpihen üres létráim közt.
Csak erről az egy dologról mondhatom el:
„Barátom.”

Állomások

Régóta, végtelenül régóta
utazom,
kellemes és szép állomások
mellett megyek el –
mégsem gondolom pillanatig
sem, hogy:
„Állj meg! Most!”

Az én állomásom valahol messze van
– szép, kicsi és az enyém –
elhalványultak már emlékeim róla;
mellettem eltűnő telefondrótok,
eltörölik a nyomokat.

Valamikor, valahol, valamilyen
idegen állomáson majd kilépek;
és minden vonatot lekések.
Ott már nem találok feleletet
egyetlen kérdésre sem „Miért?” –
csak annyit, hogy előre már nem tudok
menni és visszatérésem sem lesz.

Mint a sors

A szemeit, akár a sorsot,
semmivel sem tudom elutasítani.
Sem durvasággal, sem jósággal,
sem igazságossággal, sem hazugsággal,
még barátsággal sem.
Követem, mint birka a birkát,
nem kérdezem meg, hányan
menetelünk, hova tartunk,
miért is megyünk –
mennem kell, hogy ugorjam át
nyomukban a falakat, vagy hogy utólag én
szüljem meg e szemeket.

(Zágorec-Csuka Judit fordításai)