M. Kozár Mária

Rönkhúzás dorgálással

Hagyomány és hagyományőrzés a magyarországi szlovéneknél

    A magyarországi szlovének a szlovákok mellett az az őslakos nemzeti kisebbség, amely a Kárpát-medence nyugati részén már a magyarok bejövetele előtt telepedett le. Többségük ma a Vas megyei Szentgotthárdon (Monošter), a hozzácsatolt Rábatótfaluban (Slovenska ves) és a hat környező községben: Felsőszölnökön (Gornji Senik), Alsószölnökön (Dolnji Senik), Szakonyfaluban (Sakalovci), Apátistvánfalván (©tevanovci), Orfaluban (Andovci) és Kétvölgyön (Verica-Ritkarovci) él. Ezenkívül Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott, Budapesten és szétszórtan Magyarország egész területén laknak még szlovének. A 2001. évi népszámlálás szerint 3040-en vannak, becsült számuk ötezer fő.
    A magyarországi szlovének etnikailag a Szlovén Köztársaságban, az osztrák Karintiában és Stájerországban, az olaszországi határ menti tartományokban, illetve szerte a világon élő hárommilliónyi szlovénséghez tartoznak.
    1989. augusztus 1-jéig a Szentgotthárd környéki szlovének a „vasfüggöny” mögött éltek. Elszigeteltségük konzerválta életmódjukat. Anyagi és szellemi kultúrájuk szinte a 19. századi szinten rekedt meg. A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban a termőföld kétharmada 1945 után is magántulajdonban maradt, nem alakultak termelőszövetkezetek. A gazdaságok többségének öt hektárnál kevesebb földje volt és van ma is. Több mint húszféle terményt termesztettek, de csak saját szükségletre. A föld megművelésére többnyire igásállatokat, főként teheneket alkalmaztak.
    A rossz termőföld és a túlnépesedés következtében a lakosság nagy része tavasztól őszig idénymunkára kényszerült. 1960 és 1990 között a szentgotthárdi iparban dolgozók szabadságukat töltötték idénymunkával, jövedelemkiegészítés céljából. 1990 óta egyre növekszik a munkanélküliek száma a szlovén falvakban is. Ők Ausztriában vállalnak idénymunkát, hogy megélhetési gondjaikon enyhítsenek.
    A rendszerváltás után fokozatosan megszűnt az állattenyésztés. A tejcsarnokokat bezárták, a teheneket el kellett adni. Már csak disznót és baromfit tartanak. Csak néhány gazdaságnál van tehén, a ló igen ritka. Egy-két gazda rendelkezik traktorral, kombájnnal, és azzal másoknak is vállal szántást és aratást. Ma már csak a baromfinak vetnek búzát. Régen a rozstermesztés fontos volt. A házikenyeret rozs- és búzaliszt keverékéből sütötték. A rozs szalmájából zsúpot készítettek, azzal fedték a házak tetejét.
    Kora ősszel az erdőben száraz faleveleket gereblyéztek össze, és azzal almoztak egész télen a tehenek alá. A munkát a szomszédokkal közösen végezték. Munka közben énekeltek is. A munka végeztével áldomást tartottak. Közösen ettek-ittak, s dalra is fakadtak. Ez a hagyomány már nem él. Az apátistvánfalvi Faluszépítő Egyesület hagyományőrző rendezvényként újította fel. (Az áldomáshoz pályázati úton kaptak anyagi segítséget.) Csakúgy, mint a kukoricafosztást. A csuhét eredetileg az ágyak derékaljába tömték (máshol ezt hívták szalmazsáknak), szék ülőlapot, cekkert, lábtörlőt fontak belőle. A használati tárgyakat ma már szintén csak rendezvények keretében készítik. Cekkereket szlovén bálokon tombolatárgyként lehet nyerni. Fűzfavesszőből font kosárra sincs már szükség mint tároló- és szállítóeszközre. Fonását rendezvényeken mutatják be.
    A gyűjtögető gazdálkodás köréből egyedül a gombászás hagyománya maradt fenn a mai napig. Nem elsősorban saját szükségletre gyűjtik a gombát, hanem eladás, jövedelem-kiegészítés céljából.
    A tököt hagyományosan a kukorica közé ültették. Ma külön tökföldek vannak, többnyire héj nélküli maggal. Mivel egyre kevesebben gazdálkodtak, nem jártak már össze a szomszédok télen tökmagot „köpeszteni” – a tökmagolaj fogyasztásának hagyománya ugyanis tovább él.
    A tökmagköpesztést több faluban is felelevenítették rendezvényként. A falu kocsmájában jönnek össze köpeszteni. Közben megbeszélik a falu és a világ eseményeit, történeteket mesélnek és énekelnek. A végén alma és kenyér vagy kalács is kerül az asztalra, meg ital.
    Idén szeptemberben rendeztek Kétvölgyön először tökfesztivált. A fesztiválra a szomszédos Szlovéniából is hívtak vendégeket. Együtt mentek ki a tökföldre. Ágvágóval széthasogatták a tököket, és eltávolították belőle a tökmagot. A munka végeztével a helyi kocsmában tökből készült ételeket ettek (tökfőzelék, tökmagos kalács, tökös-mákos rétes).
    Régen a tökmagolaj-sajtolás is szomszédok közös munkája volt. Ma már gépesített. Csak leadják a tökmagot, és mennek a kész olajért. Akik nem termesztenek tököt, Szlovéniában vagy Ausztriában vásárolják a tökmagolajat.
    A tökmagolaj egyetlen szlovén család étlapjáról sem hiányozhat, éljenek bárhol Magyarország területén. A salátákat sóval, ecettel, tökmagolajjal és vízzel öntik le. Tökmagolaj kerül télen a csalamádéra, a kocsonyára és a disznósajtra is.
    A magyarországi szlovének viselete már a 20. század elején polgáriasodott. A hagyományos viseleti darabok közül ma a Szentgotthárd környéki szlovének körében csak az asszonyok fejkendője maradt meg. A hatvan év feletti korosztály többsége ragaszkodik a fejkendő viseléséhez. Hétköznap reggeltől estig hordják, még a legnagyobb melegben is. Vasár- és ünnepnapokon misére szebb kendőt kötnek. A faluban szervezett rendezvényekre egyesek kendő nélkül is elmennek.
    Az anyagi kultúra területén gyorsabban megválnak a szlovének a hagyományos kultúra elemeitől. A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban a rádió, televízió hamar tért hódított. A telefon – a lakosokon kívül álló okok miatt – csak az 1990-es évek után terjedt el. 1989-ben még nyilvános állomások sem voltak a „vasfüggöny mögött”. Telefon csak a tanácson, boltban és kocsmában volt, meg egy-két magánlakásban. Ma az iskolákban a gyerekek megismerkedhetnek a számítógéppel, és az internetnek köszönhetően már nem az isten háta mögött élnek.
    A szellemi kultúra területén a szlovének jobban ragaszkodnak a hagyományokhoz, de itt is már sok elem a hagyományőrzés kategóriájába került át. A magyarországi szlovének névadási szokására ma is jellemző, hogy az egyénnek vezetékneve, keresztneve mellett házneve és ragadványneve is van. A leggyakoribb vezetéknevek: Bajzek, Gyécsek, Sulics, Skaper, Mukics, Ropos, Csuk, Szukics, Rogán, Doncsecz, Merkli, Domiter, Holecz, Császár. A keresztnevek között ma is a leggyakoribbak a Mária és az Anna, a József és a Ferenc. Az emberek háznevükön ismerik, nevezik és szólítják egymást, mivel nagyon sok az egyforma vezetéknevű. A család kihalásával a házneveket a nem rokon tulajdonos is örökli. A ragadványnevet valamilyen tulajdonság alapján kapják az emberek, és lehetnek becézők, nevetségesek vagy sértőek. Utóbbiakat csak a megnevezett távollétében használják.
    Felsőszölnök szórványtelepülés. Itt a házak dombokon elszórtan, házcsoportokat alkotva helyezkednek el. A házcsoportok lakói eredetileg egy nemzetséghez tartoztak, rokonok voltak. Az utódok legtöbbször a szülők birtokán építkeztek, majd később közeli vagy távolabbi rokon örökölte a házat. Minden házcsoportnak neve van, többségük a birtok első tulajdonosának nevét viseli. Amennyiben ez a család kihalt vagy a rokon családok száma csökken, a házcsoport annak a családnak a nevét veszi át, melynek több háza van ott.
    A szokások is folklorizálódtak. A hagyományokat már nem eredeti formájukban őrzik, hanem hagyományőrző rendezvényeken elevenítik fel. 2003 márciusában „össz-szlovén” rönkhúzást rendeztek Szentgotthárdon, PHARE-támogatással.
    A rönkhúzás az erdőben kivágott fenyőrönkkel kötött mókaházasság – eredetileg húshagyókedden, újabban farsangvasárnap. A rönköt farsangi és egyéb alakoskodók kíséretében vőfélynek és koszorúslánynak öltözött legények és leányok a faluba húzzák. A rönkön menyasszonynak és vőlegénynek öltözött leány és legény ül. A rönkhúzás maszkos figurái két nagy csoportra oszthatók. Egyik csoportjuk a játék középpontjában áll (álmenyasszony, álvőlegény, násznagy, ördögök stb.). A másikhoz tartoznak a mellékszereplők (borbély, köszörűs, cigány stb.). Utóbbiak feladata a felvonulás színesítése, az érdeklődés felkeltése. A mókaházasság után a rönköt elárverezik. A pénzt bálra és a költségekre fordítják. A rönknek elsődlegesen termékenységvarázsló szerepe volt. A szokást a Vas megyei szlovének és magyarok az ausztriai németektől vették át.
    A rönkhúzást eredetileg egy-egy faluban tartották, ha farsang idején senki nem házasodott. A 2003. évit Szentgotthárdon rendezték meg, és mindegyik környező szlovén faluból, Szombathelyről, Budapestről és Szlovéniából is voltak beöltözött szereplői.
    A rönkhúzás szövegét mindig aktualizálják. A 2003. évi rönkhúzáson a bíró az esküvő előtt így viccelődött a mai fiatalokkal és az egyes falvakkal:
    „Ide hallgassatok! Ti kenceficével kikent öreganyáitok lánygyerek unokái. Ügyesnek, háziasnak, takarosnak képzelitek magatokat. Meg vagytok győződve, hogy otthon nélkülözhetetlenek vagytok drága jó édesanyátoknak. Pedig az egészből csak annyi igaz, hogy minden talpraesett fiúra három is jut belőletek. Ügyesek sem vagytok, mert akkor már találtatok volna férjet magatoknak. Háziasak sem vagytok. Ha azok lennétek, a legények sem volnának kénytelenek a kocsmát igénybe venni. Takarosak sem vagytok. A fehérnemű mosását is az édesanyátokra bízzátok. Ha jó anyátokat szeretnétek, akkor férjhez mennétek. Nem kellene aggódnia szegénynek: Lányom, lányom, mi lesz veled, ha én már nem élek?
    Most a legények következzenek! Kényelmesek vagytok, dologtalanok vagytok, azért van a határban annyi parlagon heverő föld. Szégyen-gyalázat, már tökötök sincsen, tökmagolajért meg Szlovéniába kell járnunk. Csúnyák vagytok…, a lányok kénytelenek a kifalusi legényekkel simogattatni magukat. Ugye, kedves hölgyek, ehhez már van kedvetek? A leányoktól féltek, a munka meg büdös nektek. Szegény szüleitek és a még szegényebb ország tart el benneteket. Ami tetszik nektek, az az ivás meg a választékos beszéd. Szegény Kazinczy, no meg Lőrincze Lajos is megfordulna a sírjában, ha hallana benneteket. És ti akartok a lányoknak udvarolni? Nem csodálom, hogy féltek, hogy nem állnak szóba veletek… Diszkóba jártok, de már az ugyanabba a faluba való fiatalok sem ismerik egymást. Talán jobb is így, nem szégyellitek egymás előtt…, hogy már tehén sincs a falvakban. A gyerekek lassan azt hiszik, hogy a tehenek lilák, mert csak a Milka csokiról ismerik őket.
    De van a falvakban más baj is. Nézzük Rábatótfalut. Ők büszkék arra, hogy városiak, de ha leesik a hó, ugyanúgy maguknak kell eldobálni az útról, mint a falusiaknak, mert a város elfelejti őket.
    Felsőszölnökön meg nemigen akarják megszokni, hogy átmenő forgalom is van a faluban. Estefele életveszélyes ott közlekedni, mert a kivilágítatlan biciklisek úgy kóvályognak az úton, mint a méhek rajzáskor.
    Úgy hallottam, hogy az alsószölnökiek küldöttséget fognak küldeni Taszárra, hogy tanulmányozzák, hogyan fognak közös nyelvet találni a faluban.
    Szakonyfaluban meg lassan nem kell az erdőbe járni fát vágni, mert az erdő jön be a faluba. Ha a gazda észreveszi, hogy elfogyott a tüzelő, csak kilép az ajtón, és levág egy kis tűzrevalót.
    Az orfalusi polgármester azzal henceg, hogy minden évben elviszi az egész falut kirándulni. De hát könnyen teszi, mert az egész faluval is csak félig telik meg a busz.
    A kétvölgyieket nem nehéz mostanában megismerni, mert nagyon fenn hordják az orrukat, mivel a nemzetközi átkelővel a falu megszűnt zsákutca lenni.
    Az apátistvánfalviak meg úgy látszik, jobban szeretik a kifalusiakat, hiszen papot is, meg iskolaigazgatót is úgy importáltak máshonnan.”
    Mint már említettük, a rönkhúzáson eredetileg egy falu közössége vett részt. Mivel a szlovének ma Magyarországon alig vannak többen, mint egy „rendes” falu lakossága, ezért ez az „össz-szlovén” rönkhúzás új hagyományt teremtett. Az ország különböző területein élő szlovének számára fontos volt, hogy eljöjjenek oda, ahonnan származnak. Fontos volt, hogy használják anyanyelvüket, találkozzanak egymással. És ez nem csak nosztalgia. Ez az identitás megőrzése iránti készség kifejezése is. Ez ma minden kisebbség legfőbb törekvése, és ehhez járul hozzá a hagyományőrzés.