Primož Čučnik

Hajók

Reggel jöttek és kikötöttek a mólóknál.
Árnyékuk félénk halrajokat vonzott.
Árnyékuk magányt dobált
a szárazföld fölött, a reggeli visszfények pupillájába,
az éjszaka peremén utazó testekre.

Névtelenek voltak. Csőrük üres volt.
Fedélzetük, kezük és lábuk,
kabinjaik, fedélközük, árbocuk.
Hálóik üresek voltak.

Jöttek, hogy lehorgonyozzák üreges testüket.
Jöttek, hogy merítsenek a szélcsendes légből. Hogy
kielégítsék arra járó tengerészek kíváncsiságát,
elbeszéljék a vízbe fúlt ember sorsát, és otthonná váljanak.

Ajkukon, néma arcukon
vihar ült. A sötét tenger csapkodta a
rozsdát, bőrük lemorzsolt színét. Falaikat
víz verdeste. A magas hullámok
nyomot hagytak homlokukon. Színt a hajukban.

És senki sem látta őket. Senki sem tudta,
mikor feküdtek az évszázados kövek mellé.
Az idő köveihez. Senki sem láthatta.
És most itt vannak. Magunkat nézzük bennük.

Fellépünk a fedélzetre, elfordítjuk a kormányt
és összerakjuk a hálót. Most itt vannak.
Ők a mi életünk. A te életed.

Feljegyzed rájuk félelmeidet és reményeidet.
Nevekkel fested tele fehér törzsüket.
Tisztogatod őket és vigyázol rájuk, ők a te életed.
Velük ébredsz, kelsz, mész.

És reménykedsz, hogy majd eljönnek, mint itt ezek.
Mikor felébredtél, ott voltak ablakod
képén. Reggel jöttek el.
A te tornyaidnál álltak meg,
eljöttek, hogy berakodhasd, amid van.
Mindent, amid van.

Elaludtál, mikor felszedték a horgonyt.
Elaludtál, mikor engedett a kötél.
Elaludtál, mikor a távolban
kigyulladtak a fények. Hajókról álmodtál,
ahogy mozognak a szélben.
Hatalmas égig érő árbocok.

És korán mentek el. Lassan siklottak
a szélcsend olaján. Vissza-visszafordultak,
de senki sem látta őket. Senki sem hallotta
motorjuk hangját, senki sem érezte meg,
bár sokan rajtuk maradtunk.

Most üres a kikötő.
A mólóról visszanézünk a láthatár fölé.
Az árbocok mögé.
Lelked a nyílt tengeren.
A tested minden reggel visszatér a mólóra.
Hajózol. Vársz. Adsz. Nem elég.

Mikor térsz vissza?
Mikor jönnek ismét?
A hullámok visszatérnek a partra.
A városban leoltják a lámpákat.
Üres kikötő.
Csak a hideg lélek a nyílt tengeren.

A test hűségesen visszatér a mólóra.
Láthatatlan hajók,
hol fog kikötni árnyékotok?
mikor áll meg a nyugtalan szív?

(Reiman Judit fordításai)