Gregor Podlogar

A létezés hallása

Sóvárgok,
hogy a dualitás pillanata maradjon meg,
zárkózzék be
és legyen magas, mint az ég,
nehéz, mint az összes óceán
és láthatatlan, mint a szív világossága.
Sóvárgok, hogy még tartson.
Tartson, mint a kimondhatatlan.
Hallgatom,
ahogy növekszik bennem a csodálkozás,
s ez olyan, mintha szerelmes volnék
valamibe,
ami felülmúl, vezet
engem és túlnő rajtam.
Hallgatom, hogy megértsem.

A kérdés analógiája

Délután ereszkedik a partra.
Az első csillagok a távolban a reggelt ébresztgetik.
A felhők lassan elhagyják az eget.
Minden egyensúlyban van.
Magányunk felemel minket.
Lassan lépkedünk befelé.
A bensőnkben vagyunk,
mintha a gravitáció visszhangzana.
Tekintetünk saját képét
látogatja meg
a tükörben,
ahol önmagunkkal találkozunk.
Tisztes távolságból felmérjük,
mi ment végbe.
Tanakodunk,
nem sértettünk-e meg valakit.
És megint tanakodunk,
és nem tudjuk megfogalmazni a kérdést,
és a kérdés már maga a válasz.

Atmoszféra

Számunkra talán
csak a pillanat nem az idő része.
Naptalanságunk semmit sem árul
el nekünk,
semmihez sem köt minket.
Csak követői vagyunk saját árnyékunknak.
Nem létezünk, bár a fájdalmat érezzük.
Túlságosan egyedül vagyunk, túl messze.
A szerelem felé mennünk azt jelenti: létezni.
Számunkra csak a halál biztos
és valóságos teljesen.
Számunkra, akik hiszünk a Szóban,
a rendezettség csak betűkkel lehetséges,
meg tintával,
amelyet az isteni atmoszférája közvetít.
Álmaink földből vannak,
s a szánk vízből,
hogy mindent megcsókolhassunk,
amit igazán szeretünk.
Csak a szélsőségekre emlékezünk.
A tapasztalatokat tűzre rakjuk,
melegedünk mellette
és valami újon, máson töprengünk.
Hová vet minket a sors,
senki se tudja.
Túlságosan egyedül vagyunk, túl messze.

(Reiman Judit fordításai)