Esad Babačič

Messiás

Fáradt szerelmekben alszol,
férfibátorsággal betakarva,
ezerszer elátkozva ahhoz, hogy nő legyél,
nehéz csaták vonalával biztosítva;
ingatag, de folyvást éber,
bele vagy szúrva annak a sebébe, aki megért,
attól fogantatva, aki nem tudja.
Az okoknál, hogy szabaddá
válj, erősebb vagy, túlságosan értenek, hogy
megérezzenek. A lépésekben ugyanaz
a sár, ártatlanul, érintetlenül, neked
egyszerűen csinálnod kell, nem szabad visszakoznod.
Nézel a többiek után, utolsó vagy az álomba tűnő sorban,
téged kérdeznek, miért
nincs vége a sornak, neked hisznek,
ha azt hazudod, hogy rajtuk kívül
nincsen bizonyosság.
Te szülhetsz is, felásod az anyaméhet,
a semmiből merítesz és tökéletesen magadhoz térsz,
mások sebén vagy keresztülszúrva:
a fényt annak az elátkozott üres szobának a sarkában
találod meg,
amelyet az ember elhagyott,
nem tudván, hová indul.

Mi kell a versnek

Levegő.
Sok levegő.
És egy táj.
Az ember tájának közepén,
az emberén, aki a tűz
mellett ül és a kezét
melegíti.

Imádság

Fernandónak

Késő délután –
nem tudok verset írni,
úgy látszik, már nem is fogok többé.

Késő délután –
az idő, amikor költészetem madarai
az utolsó dalra készülnek.

Mikor az elmúlás túl ragyogó,
hogy ellophassam
az erejét.

Amikor valami türelmetlen
üresség palástjába burkolózom,
amely alatt lehetetlen
állatian ellenkezni.

Késő délután –
és az a sűrűsödés,
amelyről hallgat a mindenható.

Késő délután –
halkan odasúgja:

örökké szerteszórt leszel
és minden gondolatod is.

(Reiman Judit fordításai)