Gállos Orsolya
A szlovénok szent embere
Edvard Kocbek (1904–1981)
Kocbek
próbáld elképzelni
a szögesbakancs már cinegelábán
már ott a kitüntetés is
fazonzsebében a cinkkanál
próbáld elképzelni pilinszkyt
mint partizánvezért
Még négy sor Szlovéniából
akik a végtelen teleken
a puha fehér barikádokon keresztül
magával istennel beszélgetnek
hógolyóznak
(Tolnai Ottó: Diptichon)1
A száz éve született Edvard Kocbek életműve a szlovén szellemi élet archimedesi pontja. Több ő a szlovénok számára mint nagy költő, író, gondolkodó. Ha létezhet még ilyesmi, ő a szlovénok szent embere a szónak univerzális, ugyanakkor teljesen e világi és mai értelmében.
Alkotópályája ötven esztendőt ölelt fel. A halála óta eltelt negyedszázadban, rendszerváltozáson, önálló Szlovénián innen és túl mit sem változott jelenvalóságának intenzitása. Folyamatosan ő a legtöbbet idézett gondolkodó, és többnyire a szlovén sorskérdések, a szlovén traumák újragondolásának alkalmain, mely sorskérdésekben, traumákban Végel László szerint valami egyetemes motívumot kell felfedeznünk.2
Ha magyar párhuzamot akarnánk keresni, akkor a költő Kocbekot valóban Pilinszky János háborút és táborokat túlélő XX. századi katasztrofizmusához közelíthetnénk. A létezés elemi kérdéseit vetik fel mindketten verseikben, hívő katolikus mindkettő. Amikor Kocbek a szlovénság nemzeti sorskérdéseiről gondolkodik és politikai szerepet is vállal, cselekvő intellektuelként Bibó Istvánt juttatja eszünkbe. Akkor is, amikor megfosztják politikai tisztségeitől, és belső emigrációban kell évtizedeket eltöltenie. Hamvas Bélát is megidézi, amikor ontológiai kérdésekről filozofál, és a számkivetettségben is.
Kocbek fő műfaja a vers volt és a napló. Kitűnő költő volt, verseskötete megjelenés előtt áll a Jelenkor Kiadónál. Naplóit egész életén át vezeti, ezek az események rögzítésén túl etikai, filozófiai, politikai elmélkedéseket tartalmaznak. Innen csak egy lépés az esszéig vagy a Kocbek számára fontos gondolkodókról írt pályarajzokig. A Kierkegaard, de Péguy, Teilhard de Chardin, Mounier, Simone Weil, Camus és Sartre életpályájáról írt tanulmányok felrajzolják azt a szellemi kört, amelyben élete folyamán tájékozódott. Ezt a teret a kereszténység és a társadalmi igazságosság, valamint az ember szabadságának eszménye határozta meg. Kocbek ezekre az ideálokra tette fel az életét. Ezektől az esszéktől elég egy további lépés novellanégyeséig, amit Strah in pogum (Félelem és bátorság) címen tett közzé 1951-ben.3 Ez sem pusztán négy háborús történet, hanem filozófiai és etikai számvetés a testvérháború és a kommunista fordulat után, miáltal a kötetet és szerzőjét kiradírozták a közéletből. (E novellák egyikével részletesebben is foglalkozunk a későbbiekben.)
Edvard Kocbek portréját markáns vonásokkal rajzolják meg szakításai és választásai: két év után otthagyja a maribori teológiát, mert nyomasztja a hivatalos egyházi rend, és úgy érzi, „a laikus közelebb áll a kereszténységhez és az alkotó élethez”. Romanisztikára íratkozik a Ljubljanai Egyetemen, 1932-ben és 1937-ben Franciaországban ösztöndíjas. Ekkor találkozik az Emmanuel Mounier képviselte perszonalizmussal, a világ, a történelem eseményeiben cselekvő részt vállaló keresztény ember eszményével. Ebben a közegben látja ő is megvalósíthatónak „az új történelmi kereszténységet”, szüntelen harcban a totális rend és az idealista monizmus okozta elidegenedéssel. Első, 1932-ben és 1934-ben megjelenő verseskötetei az ember és a világ összhangját zengő pasztorálék. Bár folyamatosan ír verset – akárcsak naplót –, a következő kötete csak 30 év múlva jelenik meg.
1937-ben Elmélkedések Spanyolországról (Premišljevanje o ©paniji) címmel esszét ír a spanyol köztársaságiak mellett, vádiratot a fasizmusnak behódoló egyház ellen. A szlovén klérus vad dühvel támadja. Publikációs fórum nélkül marad, ezért a közelgő háború árnyékában, az emberiségre és a tulajdon népére leselkedő veszélyek tudatában folyóiratot indít. A címe: Dejanje (azaz cselekvés, tett). A háború kitörése előtt két hónappal itt közli Az értelmiség válaszút előtt (Razumnik pred odločitvijo) című cikkét. Kétségbeesett bizakodást megfogalmazó program ez, miszerint „…napjaink szellemi emberének tudnia kell, hogy sok függ az ő döntésétől is. Ezért mielőbb ki kell állnia az új rend mellett, de nem szabad azonosulnia egyetlen ideológiai irányzattal sem, az irányzatok közepette kell megmaradnia szabad személyiségnek, az események alkotó központjának. Az igazi szövetség nem a doktrínának való behódolást jelenti, hanem az ember felszabadítását és megvalósítását, persze csak történelmi és nem pusztán ideológiai téren.”
Máris érezhetjük, milyen aknamezőn halad Kocbek a fasizmus és a kommunizmus ideológiáinak fenyegetése közepette. Tragikus módon ő is valamiféle harmadik utat keres, ahogyan Végel László írja, „szlovén ösvényt”. A kommunisták gyanakvással szemlélik, és csak addig tűrik meg fontos poszton, amíg szükségük van rá. Noha hívő katolikus, Kocbek sohasem talál támaszt a szlovén katolikus egyházban sem.
1941. április 6-án kezdődik Jugoszlávia megszállása, három hét múlva, Jugoszláviában első antifasiszta szervezetként megalakul a szlovén Felszabadítási Front (Osvobodilna Fronta), amely csaknem húsz különböző szervezetet egyesített. Ekkor még kommunisták és ifjú katolikusok, baloldali ifjúsági mozgalmak és kulturális szerveződések egyesülnek benne a megszállók ellen. Kocbek a keresztényszocialistákat képviseli az OF-ben, 1941 őszén a szervezet végrehajtó bizottságába választják. A ljubljanai illegalitásból 1942 májusában kimegy a hegyekbe, a partizánvezérkarba. A partizánmozgalomban Kocbek úgy érzi, cselekvési lehetőségeinek csúcsára ért, harcát a népéért, az emberiségért, az új kereszténységért vívja. Harcol, újságot, rádiót szerkeszt a hegyekben.
Ott van a második Jugoszlávia megalapítói között: a szlovén küldöttséget vezeti a boszniai Jajcéba, ahol Tito vezetésével – és a szövetséges hatalmak jóváhagyásával – 1943. november 29-én voltaképp újraalakítják Jugoszláviát, most már szövetségi alapon. Alelnöke a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsnak, az AVNOJ-nak, amely mindezt előkészíti és lebonyolítja.
A szlovén partizánmozgalom, amely Kocbek számára felszabadító háború és társadalmi forradalom egyszersmind, 1943 februárjában veszíti el kezdetben koalíciós jellegét. A Dolomiti nyilatkozattal az OF társalapítói ekkor minden hatalmat átadnak a Szlovén Kommunista Pártnak. A keresztényszocialisták nevében Edvard Kocbek írja alá a koalíció felszámolását meghirdető nyilatkozatot, amely az SZKP-t nyilvánítja a felszabadító háború vezető erejének.
„Mi, európai keresztények arra vagyunk hivatva, hogy együttműködjünk mindenkivel, aki a haladást képviseli. Nem félünk a kommunistákkal való együttműködéstől, mert bízunk emberiességükben” – nyilatkozza Kocbek 1943 júliusában. Sorsközösséget lát keresztények és marxisták között, akik számára az emberi sors két pólusát jelentik. A háború után azonban ez a két út végleg kettéválik Kocbek életében is.
Látszatválasztások eredményeképpen közvetlenül a háború után győz Jugoszláviában a kommunista párt. Ezután megkezdődik a jugoszláv keretek között Szlovénia szovjetizációja, leszámolás kezdődik előbb a kollaboráns katonai egységek, polgárok, a tőkések és a földbirtokosok, továbbá a „klerikális reakció” ellen. A szövetségesek által elismert és támogatott partizánok a győzelem után szabad kezet kaptak Titótól, ő pedig a nyugati és a szovjet szövetségesektől. Ismeretes, milyen tömeggyilkosságokat hajtottak végre ennek folyományaként a vajdasági magyarok körében. Hasonló, bírói ítélet nélküli tömeges kivégzések zajlanak országszerte. A szlovén fehérgárdának az angolok által visszaszolgáltatott tíz-tizenötezer fős tömegét lövik bele Kočevski Rog barlangjaiba (Rog erdeiben volt a főhadiszállás, ahol Kocbek is töltötte partizánéveit). Minden a szovjet recept szerint zajlik tehát egészen a Sztálinnal való szakításig. A politika engesztelhetetlensége utána sem enged.
Kocbek a háború után is vezető állami pozíciókat tölt be, hamarosan nem is szlovén, hanem jugoszláv szinten, Belgrádban. Sokan ebben a kihelyezésben is Kocbek elszigetelésének egyik stációját látják. Szlovéniát képviseli a jugoszláv kormányban, Jugoszláviát a Vatikánban – vagyis alaposan kihasználják tekintélyét.
1949-ben megjelenteti partizánnaplóját, 1951-ben pedig azt a négy elbeszélést a Félelem és bátorság kötetében. Ezután megfagy körülötte a levegő, majd össztüzet zúdítanak rá, amiért „meggyalázta a partizánháború szent ügyét”. Lemondatják összes funkciójáról, negyvenöt évesen nyugdíjazzák, eltűnik a közéletből, tíz évre az irodalomból is. Valószínű, hogy a szlovén és a jugoszláv politikai vezetés csak az alkalomra várt, hogy a képbe kevéssé illő keresztényszocialista gondolkodót erkölcsi dilemmáival és világjobbító elképzeléseivel együtt kiküszöbölje a politikai elitből. Kocbek halálig elszigetelten él családjával. A terror légkörében alig van ember, aki érintkezni mer vele. Lehallgatják, öt besúgó van ráállítva élete végéig. Övé a legvastagabb belügyi dosszié Szlovéniában.
Csak 1961-től közlik újra a folyóiratok, és 1963-tól jelennek meg újra verseskötetei. A vihart kavaró elbeszéléskötet újból csak 1984-ben, Kocbek halála után lát napvilágot.
A Félelem és bátorság Kocbek belső szabadságának, szellemi függetlenségének jelképe. Olyan gesztus a diktatúra közepette, amilyenre nálunk Bibó István, Hamvas Béla vagy Nagy Imre életében találunk példát. Ez a kötet szakított a partizánháború sematikus ábrázolásával, és ezzel lezárult Szlovéniában a szocialista realizmus korszaka. A szlovén irodalom szervesen fejlődhetett tovább, a többi szocialista országhoz képest szabadabban bontakozhatott ki a háború után fellépő tehetséges nemzedék, Andrej Hieng, Lojze Kovačič, Dominik Smole, Dane Zajc, Veno Taufer, Kajetan Kovič és mások máig ható életpályája.4
Kocbek négy elbeszélése Szlovéniában tehát az irodalmi élet folytonosságát tette lehetővé, az irodalom szuverenitásával, ideológiáktól való függetlenségével tüntetett. A szerző személyes bátorsága kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy hazája a háború és az utána következő évek ideológiai tébolyában ne váljék szellemi provinciává. Kocbek belső függetlensége a diktatúra évei alatt és azután is óriási erkölcsi tőke Szlovéniában.
*
A továbbiakban a négy elbeszélésre térünk ki bővebben. Korántsem akcionista partizántörténeteket kap Kocbektól az olvasó. Filozofikus meditatív prózája kiáltó ellentétben áll a kor zsdánovi esztétikájával, a korabeli jugoszláv és szlovén irodalmi kánonnal. Kocbek a partizánháborút az evangéliumi kereszténység normái szerint teszi mérlegre.
A mű címe nyilvánvalóan utal Sören Kierkegaard Félelem és reszketés című fiatalkori művére, amiről Kocbek egyik legfontosabb esszéjét írta a háború előtt. Kierkegaard címe arra utal, hogy „az emberi lény a választás állandó feszültségében, aktivitást, tettet feltételező drámájában fogalmazható meg” – írja a magyar kiadás5 utószavában Balassa Péter, aki az egzisztencializmus és a perszonalizmus alapművének nevezi Kierkegaard művét. Egyetlen szót cserél fel Kocbek a címben, s amikor a mérleg másik serpenyőjébe nem a reszketést/rettegést, hanem a bátorságot helyezi, élete nagy választását fedi fel: a szorongásból, a félelemből a társadalmi, politikai cselekvés, a tettek mezejére lépő modern ember ideálját mutatja fel. A Félelem és bátorság filozófiai mű, amely egy-egy különös létállapot megértésére irányul. Akárcsak az eszménykép, Kierkegaard, Kocbek is történetekben, sorsokban gondolkodik, emberekről, akik egy-egy nagy morális kérdéssel szembesülnek. Azzal például, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos időre – például egy szabadságharc idején – felfüggeszthető-e az etika.
A négy elbeszélés középpontjában nem a külső, hanem a belső történés áll. Annak az egyénnek a lelki folyamatai, aki a történelem sodrába vettetett – helyesebben Istentől rendelt szabad akaratából „kilépett a történelem pástjára”. Ez Kocbek (elsődlegesen Mounier) eszménye, a történelemben cselekvő ember, aki ugyanakkor tudatában van annak is, hogy „az ember idősebb a történelemnél”. Emberi mivolta meghaladja a napi politika, az ideológia állította követelményeket. Dimenziói meghaladják a társadalmi kereteket. Kocbek számára az ember egyszeri, megismételhetetlen, „egyedüli példány” – nem csupán harcos, aktivista, forradalmár.
„Nem lehetek pusztán történelmi szempontból hasznos és használható – emberként is függetlennek és szabadnak kell maradnom” – mondja ki a könyv legfőbb, egyben a korabeli uralkodó ideológia számára „legbotrányosabb” tételét a totális háború és társadalmi átalakulás közepette Damjan, az orvostanhallgató, amikor kiszemelik egy áruló likvidálására. Az Áldott vétek (Blažena krivda) hőse, Damjan így beszél a kor jellemző és az uralkodó ideológiák által elnyomott dilemmájáról: „…nem furcsa, hogy éppen e sorsdöntő hónapokban, e vad és elkeseredett harcok közepette éreztem úgy, hogy egész tevékenységünk csak morális hipotézis, mely szeszélyesen elmossa a határt a jó és a rossz, az élet és a halál között? És ekkor azt mondtam magamban: ez a hipotézis szükségszerű, de embertelen, erre nem építhetünk, ezen az alapon csak védekezni lehet.”
Az ellenállás négy esztendejében játszódó négy elbeszélés ezt a konfliktust mutatja be az ember történelmi meghatározottsága és egyszeri, történelem feletti embersége között. A dilemmát mindenkinek magának kell feloldania a tulajdon lelkiismerete előtt, és ebben nem segíthet neki sem ideológia, sem vallás, sem egyház, sem párt, sem a bajtársak. A konfliktus szélsőséges helyzetekben zajlik, 1941 és 1945 között, amikor Szlovénia folyamatosan hadszíntér, a megszállókkal szembeni ellenállás és a különböző pártokra szakadó szlovénok között dúló testvérháború közepette.
A halállal, a tulajdon halálukkal és a másik ember halálával kell szembenézniük Kocbek hőseinek, ölniük kell és meghalniuk a másik kezétől, és mindent alá kell rendelniük a felszabadítás programjának. A szó klasszikus értelmében vett tragédiák játszódnak le itt, hősökkel és megtisztulással.
Mi történik, ha megölöm felebarátomat? Ölhetek-e? Mit érez a fiatalember, aki tettének másnapján gyilkosként ébred, mert azzá tette egy tébolyult rendszer, a fasizmus? Mi történik azokkal a fiatalokkal, akiknek ölniük kell éveken át, ráadásul a testvéreiket? Szüntelen választás előtt állnak Kocbek szereplői, először azonban a félelmet kell legyűrniük, mint A Hold sötét fele (Temna stran meseca) című elbeszélés bunkerlakójának. A mozgalom technikusa sokáig azzal áltatja magát, hogy föld alatti odújában kívül maradhat az eseményeken. Tulajdon elidegenedését győzi le, amikor félelme átfordul bátorságba, bunkerléte cselekvésbe. Személyisége kiteljesedik. Ugyanakkor ráébred, hogy félelem és bátorság, akárcsak élet és halál, bűn és bűntelenség, szeretet és gyűlölet, egyazon tengely két végpontja, az ember pedig ellentmondásos lény, akiben félelem és bátorság együtt lakozik.
A Tűz (Ogenj) kollaboráns papja is tudja, hogy bűnösebb annál, mint akit gyóntat. A másik, az idős plébános feladja az utolsó kenetet a halálra ítélt partizánnak az ostromlott falusi templomban, gyászmisét mond a golyózáporban a kivégzett felett, és mire a mise véget ér, a templom rászakad partizánra, megszállóra, kollaboránsokra, papokra, mindenkire.
Kocbek bombazáporban rengő, ostromlott és fiaira roskadó temploma a haza jelképe. Keserű jelkép. Papjai két párton állnak: az idős az ellenállók mellett, a fiatalabbik az antibolsevista keresztes háború pártján.
„Jól tettük, hogy összefogtunk a gonosz ellen, és rosszul tettük, hogy felébresztettük a gonoszt” – mondja Gregor a Fekete orchideában (črna orhideja).
Damjan, miután végül lelőtte azt, akinek kivégzésére parancsot kapott, felébreszt egy alvó viperát. A gonosszal való küzdelem őstörténete elevenedik meg az epizódban: Damjan felingerli, üldözőbe veszi, harcol ellene. A kígyó megmarja, s ő ugyanabba a parasztházba menekül, ahol áldozatát ápolják. Hóhér és áldozat találkozik halálosan megsebezve. Vallomásuk gyónás, amelyben vétkük és ártatlanságuk is napvilágra kerül, és együtt szabadulnak meg a gonosztól.
A kötet címében (Félelem és bátorság) érzékelhető kettősség mind a négy elbeszélésen végigvonul. Kocbek helyzetei legalábbis ambivalensek. A kötetzáró Fekete orchidea, amely a legtöbb ideológiai, esztétikai és etikai ellenállást váltotta ki annak idején, ennél is összetettebb képletű. Számos értelmezéséből próbálunk felmutatni néhányat.
*
A harcosok férfivilágába itt belép egy nő (a többi novellában csak elvétve találunk női szereplőt, központi alakot pedig egyáltalán nem). Gregor parancsnok fent a Júliai-Alpokban lelő egy német felderítőt. Vezetőjét, a szép, fiatal Katarinát elfogja és lekíséri a csapathoz. Gregort és a többi harcost is elbűvöli a lány szépsége. A csapat beleszeret Katarinába, noha senki sem kételkedik bűnösségében és abban, hogy meg kell halnia. Kocbek itt is átlépi a háborús regény, a partizánregény sémáját, miszerint az áruló visszataszító és nem szerelemre, hanem csakis megvetésre érdemes.
Katarina méltósággal hajol meg sorsa előtt. Nem válaszol vallatói kérdésére, bűnével együtt akar meghalni. Bűne sosem válik világossá a szó köznapi, mondjuk politikai értelmében. Bűn és ártatlanság talányos módon kuszálódik össze az elbeszélésben, és ez megint súlyosan sérti az említett kánont, különös tekintettel a könyv megjelenése idején előírt szocialista realizmusra.
Ez a lány nem katonaszajha, nem a háború letépett virága. Nem egyszerűen a szép bűnös, nem csábos Mata Hari. Kocbek sokkal magasabb szinten szemléli a női princípiumot, annak megjelenítésével súlyos etikai dilemmát vet fel.
Katarina megjelenése – Gregor pillantja meg, és eláll a lélegzete – erotizálja az elbeszélés légkörét. Összezavarja az addig világos rendet, amelyben a harcosok tudták, ki az ellenség és ki a barát. A lány „bűne” valamiképp női mivoltával függ össze: „Sokat szerettél, de senkit sem igazán” – állapítja meg Gregor mindjárt az elején. Szinte elismétli azokat a szavakat, amelyeket Jézus mond Mária Magdolnára Lukács Evangéliumában: „Néki sok bűne bocsátatott meg, mert igen szeretett.” Katarina bűnére azonban senki sem talál bocsánatot.
Gregor végiggondolja a férfi és a női létezés lényegét: szerinte a férfihoz képest a nő az ártatlanság ősállapotában él, mivel a férfi a történelem cselekvő részeseként elvesztette ártatlanságát, kiszakadt a természetből, vétett a természet rendje ellen. Háborúzik, asszonyt és gyereket öl. Katarina – passzivitásával is – a másik pólust hangsúlyozza. Utolsó kívánsága, hogy menyasszonyi ruhában halhasson meg. Halála előtt leborul, és búcsút vesz az anyaföldtől. Kocbek Gregor gondolataival az eredendő bűnre céloz, melyben vétlenül is vétkes minden földi halandó, s amelyben más a férfi és más a nő szerepe, eredendő bűnének jellege is.
A Katarináról ábrándozó harcosok egyike egy ősi, nem(csak) bibliai hagyományt is felemlít: „Hajdanában, nagy csapások idején feláldoztak egy szép leányt, hogy kiengeszteljék az égieket.” Barbár nőrablásra emlékeztet Katarina elfogásának az aktusa is. „Nemes vadként”, „elbűvölő zsákmányként” beszélnek róla a harcosok. A keresztény jelképrendszert egyre inkább pogány rítusrendszerek váltják fel. Ezek a szlovén mítoszokból, hiedelmekből erednek, és szinte történelmi időn kívülre helyezik az eseményeket.
Az elbeszélés befejező részében az áldozatjelleg erősödik fel, ezt testesíti meg kezdettől fogva Katarina magatartása is.
A másik elbeszélés hősével ellentétben Gregor nem tér ki a feladat elől, sőt önként vállalja a kivégzés végrehajtását. Pedig úgy érzi, olyan a lány, mint „valaki az otthoniak közül… aki vele együtt született, és láthatatlanul végigkísérte egész életét, vele együtt kockáztatott és tévedett, vele álmodott és sóvárgott, vele szenvedett és remélt”. Gregor úgy beleszeret Katarinába, mint soha senkibe. Szerelem és halál eggyé fonódása újra meg újra megjelenő motívum a szlovén irodalomban is. Kocbek pályakezdése idején írja nagy hatású versét Alojz Gradnik Erósz-Tanatosz címen. „A szerelem és a halál nőnemű” – mondja Gregor, s eszünkbe jutnak a szlovén népmondák fehér asszonyai, a szlovénoknál a halál ugyanis fehér ruhás nő képében jelenik meg.
„Fehér cipellő volt a lány lábán, lent a völgyben harmatos lett, és bepiszkolódott a portól. Hosszú fehér szoknyáját a baljával emelte, és megindítóan régies mozdulattal tartotta. Gergor látta hosszan leomló finom fátylát. A fehér ruha suhogása, a hullámzó fátyol a keblére tűzött virágok illatát árasztotta. A szegfű és a rozmaring illata áthatóbb volt minden más belőle áradó illatnál. Látta a vállát, hátát, gömbölyű csípőjét. Gregoron öröm hullámzott végig: minél szebb, annál fontosabb és végzetesebb. Minél elbűvölőbb, annál könnyebb nekem, ismételgette.”
Katarina kivégzése szerelmi aktusra emlékeztet. A szerelmesek a halálban egyesülnek. Gregor azt kéri, bocsásson meg neki, csókolja meg bátorításul. Katarina pedig azt, hogy oldozza fel bűnei alól.
A havasok és fenyvesek között utolsó útjára induló pár, a menyasszonyi ruhás lány és a harcos köré Kocbek hangsúlyosan festi oda a nemzeti díszleteket: a szlovénok szent hegye, a Triglav magasodik föléjük. Katarina a népdalok, a szlovén szerelmesek virágait, a szegfűt és a rozmaringot viseli a keblén.
Az eddigi férfi-nő szimbolika továbbmozdul. A kivégzés színhelye már „a haza oltára”. És a halálra ítélt, a halálában is megbocsátó fehér ruhás fiatal lány, az áldozat, a vétlen bűnös maga a háborúba vetett haza.
Jóvátehetetlen dolog történik. Családi tragédia, amit a végig aktívan cselekvő Gregor él meg a legmélyebben, s ami a következő másodpercben az ő halálával fog beteljesülni, az ellenség kezétől. „Neked könnyebb halálod lesz, mint nekem” – mondja áldozatának.
*
Kocbek az 1940-es évek végén már szembesült sok mindennel, amiről nem tudhatott az erdőben, a partizánvezérkarban. Rendkívül bonyolult helyzet alakult ki 1941 nyarán, amikor a megszállt Szlovéniában megkezdődött az idegen megszállókkal szemben az ellenállás. A tenyérnyi ország négy évre hadszíntérré változott. Szlovénok álltak szemben nemcsak a megszállókkal, hanem honfitársaikkal is. Kocbek csak a háború végén, az újságokból értesül arról, milyen önkényeskedéseket követtek el a partizánok a polgári lakossággal. Utólag szerez tudomást arról, hogy 1945 júniusának első heteiben a győztes partizánsereg tömeggyilkosságokkal végzett a legyőzött fehér gárda katonáival.
Ezek a háború után szerzett ismeretek csak felerősítik Kocbek kételyeit, felhangosítják etikai alapkérdéseit. Nehéz döntést hoz, amikor kiadja a Félelem és bátorság kötetét, de tudatosan vállalja a szakítást azzal a szlovén és jugoszláv politikai elittel, amelynek maga is tagja volt. Ki akarja kényszeríteni az erkölcsi szembenézést, és az meg is indul, de nem a napi politika szintjén és a politikai elit legmagasabb köreiben. Ott elérkezettnek látják a pillanatot a rég kényelmetlenné vált keresztényszocialista gondolkodó kirekesztéséhez. Edvard Kocbek az emberi lét végső kérdéseihez jut el a testvérgyilkos háború múltán, és a kor, amelyben a Félelem és bátorság négy elbeszélését kiadja, az 1951-es év nem alkalmas etikai problémák tisztázására.
Még mindig nem szólalt meg azonban a fehér gárda likvidálásának rémtettéről, pedig ennek megvallása is reá vár. A negyvenes évek végén erre még nem látja elérkezettnek az időt. Jugoszlávia ekkor a Sztálinnal való szakítás után teljesen elszigetelődött. Ebben a súlyos helyzetben Kocbek várt a tények feltárásával. Egészen 1974-ig: hetvenedik születésnapja alkalmával a trieszti Boris Pahor író készít vele interjút, mellyel Kocbek ismét óriási vihart kavar. Ekkor töri meg a csendet, a fehérgárdisták ellen elkövetett bűnök megvallására és bűnbánatra szólít fel. Ismét nagy jelentőségű etikai gesztust tesz, ismét felrázza honfitársait, lassan megindul a nyilvános közbeszéd a háború és az azt követő rendszer valós eseményeiről, és tart a mai napig.
1 Tolnai Ottó: Diptichon. In: Gyökérrágó. Fórum, Újvidék, 1986.
2 Végel László: Bevezetés az elbeszélésbe. Jelenkor, 1986. 4. 295–297.
3 Félelem és bátorság. Európa–Fórum, Budapest–Újvidék, 1989.
4 Magyarul Hieng, Kovačič, Kovič kötetei olvashatók.
5 Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés. Budapest, 1986.