Aleš Debeljak

A kozmopolitizmus terei: Európa és a Balkán

Részletek

    Szlovén kultúra, avagy kultúrák Szlovéniában? Az egyéni és a közösségi öntudat szempontjából mindig a különbség a kulcsfontosságú. Minden identitásformálásnak köztem és a környezet között kell lejátszódnia, az én családom és egy másik, az én lakóhelyem és a másik, a város túlfelén lévő között lennie kell valami különbségnek, ahogyan azt az amerikanizált globalitás szintjén például a Cápák és a Rakéták bandája megtestesíti a West Side story klasszikus sikerdarabjában. Ljubljanai változatait a szávai és a šiškai galerikkal, a szlovén hatvanas évek kulturális megosztottságának szájhagyományából pedig helyi szinten jelenítik meg. Az identitás szülőanyja minden esetben a különbözőség. A különbözőség, ahogyan azt felállítja a határ, a finis, amely az egyént mindig meghatározza és korlátozza, azaz de-finiálja.
    Más szóval: a hovatartozás alapkritériuma gyakorlatilag csak a különbségek felismerése, fenntartása és áthelyezése által valósul meg. Csakis ezek állítják fel és állítják át a határokat köztük és köztünk, legyen szó akár vallási, nemzeti, nyelvi vagy „városi törzsi” csoportokról. A kultúrák mint a megélt kollektív tapasztalatok sorai ezért nem egyenlítődnek ki és nem egységesülnek a gazdasági körülmények kiegyenlítődése esetén sem. Az egyetemes felhasználhatóság legfejlettebb megvalósulását képviselő korszerű technológiák is az egyes világokhoz és nemzeti közösségekhez a különböző helyi sajátosságok által kapcsolódnak anélkül, hogy megsemmisítenék azokat a kulturális tradíciókat, amelyekben helyet keresnek.
    Végül is ugyanazon termékeknek más-más országokban való forgalma a különféle kulturális és táji jellegzetességekre épül. Teljesen egységes és zárt kultúra ugyanis nem létezik. Érvényes ez még a baszkokra, a bizonnyal leginkább befelé forduló és nyelvileg teljesen magányos európai népre is. A baszkok ugyan a szomszédos közösségektől való tudatos elkülönültségben fejlődtek, együvé tartozásukat pedig biológiai alapon határozták meg (a baszkok körében található Európa legkisebb B és a világ legnépesebb Rh-negatív vércsoportja!), de a hetvenes évektől fogva, amikor a Spanyolország és Franciaország között elhelyezkedő hét baszk tartomány központjaiban horgonyt vetett a kapitalista vállalkozás, többé valóban nem tudnak gátat vetni a vegyes házasságoknak és ezzel a külvilágból érkező kulturális befolyásnak.
    Nem beszélhetünk többé a kultúráról mint az élő különbségek soráról, sem a kollektív emlékezetről anélkül, hogy egyszersmind ne volnánk tudatában annak, hogy ez semmiképpen sem valami egységes és stabil képződmény, amint azt Maurice Halbwachs állítja Kollektív emlékezet című tanulmányában. Ezért szlovén kultúra „mint olyan” nem létezik, hanem különböző tradíciók csokra létezik a szlovén kulturális térben a maga táji, társadalmi és jelképes sajátosságaival. A nemzeti identitás ugyanis nem cél, nem is normatív érték, hanem „csupán” szüntelen átalakulás, valamint a tulajdon részleges és időleges értelmeinkről való tárgyalások folyamata. A nemzeti identitást vagy még inkább a nemzeti identifikációt mint folyamatot talán könnyebb megérteni, ha azt a kollektív életmódok gerinceként képzeljük el. A kultúrát másfelől erős páncélként is felfogják, ahogyan azt a kultúra védelmi feladatainak szószólói hagyományosan elképzelik, mely kultúra eleve gyanakvással viseltetik minden iránt, ami idegen, másmilyen és más.
    A nemzeti és az európai identitás is nyitott, mozgékony és rugalmas, alakulóban lévő. Szüntelen átalakulások, válogatások és a kiválasztott elgondolásokról való tárgyalások folyamataként értendő, amelyek az emlékezet közösségeit formálják. A mentalitások hosszú történetének és kialakulásának folyamatai a közös szlovén kulturális térben e szempontból a pluralizmus jegyében állnak. Legalábbis a hatvanas évektől fogva, amikor a jugoszláv kommunista hatalmak az országot többé nem tudták légmentesen lezárni a fogyasztói kapitalizmus hatásai elől, a szlovén csak látszatra homogén nemzeti kultúra. Az uralkodó társadalmi rend peremein szubkultúrák, ellenkultúrák és populáris életstílusok jelentek meg a hippiktől a rockerekig, a neoavantgárd művészszervezetektől a nemzedéki bandákig: belülről hozzá járultak a kulturális javak előállításának és fogyasztásának demokratizálásához, kifelé pedig a kollektív életfelfogás olyan módozatait fejezték ki, amelyek többé nem a nemzeti jelleget tartották egyedül mértékadónak.
    Szlovén kultúra helyett életre kelt és kialakult a kultúrák Szlovéniában felfogása. Történelmében vizsgálva ez a jelölés persze sokkal pontosabb. Leírja ugyanis a szlovén területen keletkezett kulturális produktumok plurális teljességét: eközben mindegy, hogy a római császárság régészeti emlékeiről, a latin középkor írásbeli emlékeiről vagy a német hatás jegyében kibontakozott modern korról van-e szó, amely Jugoszlávia 1918-as megszületéséig a társadalmi elitek nyelvét képezte. Szépen példázza ezt a Celjei könyv, „a fejedelmi város” irodalmi, emlékezetbeli és történelmi ábrázolásainak gyűjteménye, amely Bruno Hartman és Alenka Domjan szerkesztésében példaszerűen sorakoztat fel német szerzőket is.
    Strukturális szempontból hasonló az egyetemes és a helyi momentumok viszonya, ahogyan a szlovén római katolikus egyház koncepciója összefoglalja. Szigorúan véve a médiában meghonosult „szlovén egyház” kifejezés téves, hiszen az egyetemes katolikus közösség helyi fiókegyházával van dolgunk, amelyet a Vatikán irányít. A liturgikus szertartások és a Szentírás szövegeinek egyetemes mintái nyomán a római katolikus egyház ugyan alkalmazkodik a szlovéniai népélet sajátosságaihoz, bekapcsolja őket a maga jelképrendszerébe és pasztorális gyakorlatába, de sohasem kötődik csakis a helyi modellhez.
    A kultúrák Szlovéniában fogalma a kreolizált kifejezési stílusok legújabb formáit is magában foglalja. A kreolizáció, a két kultúra keveredésének egyik ilyen megjelenési formája a balkáni kultúra mai népszerűsége, amelyben az egykori Jugoszlávia kulturális örökségének egyes képei, eszméi és tömeges védjegyei alkotó módon egyesülnek új termékekben. Nem csupán az egykori Jugoszlávia kifejezésbeli, viselkedési és értékmintáinak a mai Szlovénia ifjúsági és urbánus rétegeinek elképzeléseibe való passzív átvételei, hanem öntörvényű kulturális tartást is megtestesítenek, amint azt Mitja Velikonja mutatta fel A régi otthon (Bivši dom) című esszéjében.
    A független szlovén állam megteremtése után az etnikai mérce a tágabb közszférában is elvesztette addig megegyezésszerűen tiszteletben tartott hegemóniáját. Ez azt jelenti, hogy a modern Szlovéniában feszültség van a kultúra értelmezésének két fő módozata között: egyfelől létezik a kollektív veszélytudat, amely az európai kapcsolatok felől fenyegeti az „autochton” szlovén kultúrát és nyelvet, és ezzel a hagyományos népfelszabadító sémát. Másfelől ott a szlovén társadalom ténylegesen multikulturális jellege, amely nemcsak passzív együttélést jelent, hanem a hatalom, a gazdagság és a stílus birtoklásának érvényben lévő módozatairól szóló dinamikus eszmecserét is.
    Európa és az „amerikai évszázad”. Éppen az európaiak fejlesztették ki az egyes nemzetközösségek közötti ilyesfajta kollektív tárgyalások módszereit; ők voltak azok, akik a gyarmati hódításokkal és a birodalmi tervekkel összhangban felosztották a világot és nevet adtak a tájegységeknek. A világ europaizálódásának hosszú távú hatásait úgy figyelhetjük meg legjobban, ha olyan világképet próbálunk elképzelni, amelyben Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland gyarmatosítását például kínai császárok vagy indiai mogulok hajtották volna végre.
    A felfedezések és az amerikai földrész európai benépesítése mellett különösen szembetűnő volt mindez különösen a XIX. században, amelyet nemhiába emlegettek Európa évszázadaként. Európai erők felügyelték akkor a földgolyó teljes 85 százalékát. Portugáliától Spanyolországig, Hollandiától Nagy-Britanniáig, Franciaországtól Dániáig valamennyi euroatlanti ország egymással folytatott viták közepette osztotta fel a világot. Ebben az összefüggésben a helyi közösségek mindenekelőtt a természeti és az emberi erőforrásokban bővelkedő, ám a tulajdon politikai hangjától megfosztott területet képeztek, csak elviselték pusztító következményeket, amelyeket az európai civilizációs küldetés okozott a tengerentúli gyarmatokon, azaz hordozták a fehér ember igáját. Az európai történelem ebből a nézőpontból szükségszerűen már világtörténelem, méghozzá a pusztítás és a haladás megkerülhetetlen kettős szorításában vagy a barbárság és a kultúra egyidejűségében, amint Walter Benjamin fogalmazta meg igen pontosan.
    A XX. században a területekért és kiaknázásukért folytatott kíméletlen versengés félelmetes erővel nyilvánult meg magán a régi földrészen is. Három hosszadalmas háború bontakozott ki a modern európai színtéren: előbb az európai polgárháború, ahogyan számos kommentátor nevezi jogosan az 1914–1918 között lezajlott háborút; a nagy gazdasági válságra és a liberális demokráciák politikai önelégültségére jött a második világháború; utána ki sem bontakozhatott úgy a győztesek diadalmámora, mint 1918-ban, a Versailles-ban aláírt német kapituláció után. A fasizmus és a nácizmus legyőzői maguk láttak neki kíméletlenül az akkor hidegháborúnak nevezett harmadik világháborúnak. Elsősorban a megosztott Európa területén vívták. A demokrácia és a totális rend közötti „háború más eszközökkel való folytatásában” élen járt az egykori európai gyarmatok szövetsége, az Amerikai Egyesült Államok.
    A második világháború után Amerika nemcsak mint a nyugati szövetségesek győztes koalíciójának, hanem mint az egész világnak a leggazdagabb ipari nagyhatalma került ki a globális kataklizmából, lerázta Európa kulturális alattvalójának kisebbrendűségi komplexusait. Politikai, katonai, gazdasági és propagandaeszközökkel tervszerűen érvényre juttatta a „szabad világ” vezetőjének szerepét. A XX. század sok szempontból Amerika évszázada volt, mivel az európaiak teljesen kimerültek a gyarmatokért és az „élettérért” egymással folytatott szüntelen háborúskodásban. Ha Eliot Cohennek igaza volt a New York Times-beli cikkében mindössze két hónappal a Manhattan és Washington elleni 2001. szeptember 11-i terrortámadás után, amikor az amerikai hadseregnek a tálibok elleni afganisztáni beavatkozását a negyedik világháború bevezetőjeként aposztrofálta, akkor ennek a háborúnak a fő jellemzője, hogy a modern történelemben először a döntő összecsapások Európán kívülre helyeződtek.
    Az előző világháborúk, főként a hidegháborúk a keserűen megosztott és kölcsönös gyanakvással terhelt Európában csekély mozgásteret biztosítottak arra, hogy a földrész ellenálljon az amerikai birodalmi vállalkozásnak, még ha így is lett volna kézenfekvő az egységes európai politika szempontjából. Egységes külpolitikája ugyanis nincs még az Európai Uniónak.
    Tény, hogy az amerikaiak és európaiak párbeszédében még mindig ott visszhangzanak Henry Kissinger szarkasztikus szavai 1972-ből, amikor az amerikai külpolitika elhíresült guruja ezt kérdezte: „Ugyan kinek telefonáljak, ha föl akarom hívni Európát?” Ennek az elmésségnek az éle azóta sem tompult. Az Európai Unió 1999-ben Kölnben Európa kül- és biztonságpolitikai főmegbízott hivatalának felállításával válaszolt. E posztra nevezték ki Javier Solana volt NATO-főtitkárt. Solanára bízták a tizenöt tagország diplomáciájának összehangolását és a közös stratégia kidolgozását, amelynek segítségével olyan fegyveres hatalomként is föl lehet építeni az Európai Uniót, amely maga is képes a béke megvédésére és biztosítására. Solana ezért 1999 novemberében formálisan a nyugat-európai unió, az európai közösség katonai szárnyának vezetője lett, noha az még mindig papírra vetett szó csupán. Az egységes európai kül- és biztonságpolitikai főmegbízottól azt is elvárják, hogy tárgyalópartnere legyen az amerikaiaknak és mindazoknak, akik egyetlen irodában akarják megtudni, mint vélekedik Európa a különböző külpolitikai kérdésekről, és milyen tervek szerint működik.
    A valóság azonban más, mint a remény. A diplomáciai kapcsolatok még mindig főként kétoldalúak, és ez azt jelenti, hogy Franciaország, Nagy-Britannia és Németország kormányfői gyakran tanácskoznak egymással anélkül, hogy az unió kisebb tagállamait is bevonnák a tárgyalásba. Solanának nagyon sok ideje elment csak arra, hogy megvédje hatáskörét a brüsszeli Európai Bizottság próbálkozásaitól. A bizottság, amely az EU végrehajtó testülete is, saját külügyekre és nemzetközi kapcsolatokra szakosodott egységeket igazgat, abból kiindulva, hogy kiérdemelte az ilyen nagy felhatalmazásokat. Solanát pedig az Európa Tanács nevezte ki, amelyet a nemzeti kormányok vezetői alkotnak, országonként egy fő. A külpolitika így EU-keretben azt a terepet jelenti, amelyen tulajdonképpen harc dúl a bizottság és a tanács közötti politikai hatalomért.
    A múlt század kilencvenes éveiben volt két cél, amelyről nemcsak az amerikaiak hitték, hogy az Európai Unió egymaga is képes lesz elérni: befejezi a háborút a jugoszláv örökségért, és sikeresen elvezeti a kelet-európai népeket a gazdasági és társadalmi jóléthez. Mindkét cél még mindig messze van. A volt Jugoszlávia területén az amerikaiak által biztosított 1995-ös daytoni egyezmény egyszerűen „befagyasztotta” a hadiállapotot, miközben annak feltételeit még nem számolták fel. Boszniában és Koszovóban ugyancsak az amerikai haderő volt az, amely hatékonyan beavatkozott 1999-ben. Ha a jugoszláv örökségért folytatott háború kizárólag a politikai Európa hatáskörében marad, akkor bizonyára még ma is tartana Szarajevó ostroma.
    A vágyott jólét Kelet-Európának még a láthatárán sem látható. Európa nem állt elő a Marshall-terv valamely korszerű változatával a posztkommunista országok megsegítésére. Európába való gazdasági bekapcsolódásuk komoly kihívás az egész számára. Gondoljuk el, hogy az európai bruttó nemzeti jövedelem ma lakosonként 23 000 dollár körül mozog, ami azt jelenti, hogy négyszer akkora, mint amekkorát Lengyelország, Csehország és Magyarország, az első körben belépő országok elértek. Egy átlagos európai állampolgár ma tízszer gazdagabb Románia vagy Bulgária, vagyis a második sorban várakozó kommunista országok állampolgáránál. Más szóval az EU kiváltságos szerepe, hogy jólétet és stabilitást hozzon Kelet-Európába és a Balkánra, igen drága és ellentmondásos küldetés. Európának egy emberöltőn keresztül, ha nem tovább kell foglalkoznia ezzel. Marad tehát a megállapítás, hogy az európaiak tragikusan megtorpantak éppen azon célok előtt, amelyekről azt állították, hogy idegen, azaz amerikai segítség nélkül is megoldják azokat.
    Ezért tehát nem jogosulatlanul mondják, hogy az Európa és Amerika közötti kapcsolatok hálói olyan kölcsönös függést alkotnak, amelynek árnyékában az amerikai kormány George W. Bush elnöksége idején tanúsított önkénye és Irak 2003. tavaszi megszállása tehertételével Európa megerősítéséhez bizonyára nem elegendő, ha az európai népek közössége visszavonul a kulturális sajátosságok történelmi bunkerébe és pusztán az Amerikától való különbözőséggel vagy azzal szemben védekezik. Könnyen kudarcot vallhat az a próbálkozás, hogy Amerika-ellenes alapokra építsék az európai politikai identitást, ahogyan kudarcot vallott a német romantikusok azon kísérlete is, hogy egyedül a franciaellenes alapon szervezzék meg nemzetüket, amire a volt német elnök, Richard von Weiszäcker célzott 2003 elején Hamburgban, a tekintélyes bergdorfi kerekasztal alkalmával.
    Az amerikaiak a kelet-európai ellenzéknek és a civil társadalom kezdeményeinek adott támogatások esetében sokkal rendszeresebbek voltak. Nem csoda. Nyugat-Európa státusa a második világháború után de facto az amerikai katonai protektorátus. A helyzet iróniája, hogy háborús fenyegetés nélkül egyes európaiak azt a hatalmas, fél évszázados munkát sem tudták volna elvégezni, amelyet máig teljesítettek a „világbéke” közös keresésében. Nyugat-Európa csak az amerikai vezetésű NATO ernyője alatt kezdhetett hozzá egyáltalán a megbékélés és a szövetség folyamatához.
    Nemcsak hogy sikeresen kihasználta a Marshall-tervet és az amerikai segítség más eszközeit a lerombolt földrész újjáépítésére, noha az amerikai gazdaság iránti fenntartásokkal is, de Amerikától kapta a javaslatokat a politikai akarat megformálására abban az alapítványban, amellyel az európaiak végre felállíthatták volna a kereteket az erőszakos konfliktusok minden formájának felszámolására. Ezért volt szükség az élet ilyen közös struktúráinak stratégiai kialakítására, amelyek anyagilag haszontalanná, értékét tekintve elfogadhatatlanná és elképzelhetetlenné tették az európai népek közötti háborút. E hőstett végbevitelekor nem lehetett és még mindig nem lehet elkerülni azokat a súlyos korlátokat, amelyek ott vannak a gyűlölet komplex földrajzának örökségében, amellyel számolnia kell az európai közösségnek mint egységről szóló elképzelésnek.
    Negatív jelképes földrajz. Európa elképzelt egészét történelmileg felismerhető határokkal kellett megerősíteni. A fizikai földrajz hiányosságai, vagyis a természetes határ hiánya a földrész keleti része felől megszülte e jelképes földrajz igényét. Ebben az egyes térségeket egymással való szembenállásuk alapján határozták meg. Európa eszerint mindig negatíve definiálódott. Külső határai a politikai körülmények és a tetszés szerint kiválasztott jellegzetességek alapján változtatták vonalaikat: a határt így többek között meghatározta az Odera és a Neisse, a Kárpátokon túli mocsarak, a Kárpátok, az Urál gerincei, az Alpok és a Pireneusok ormai, az Atlasz-hegység vagy a Fekete- és a Kaszpi-tenger partjai, a vasfüggöny, avagy a schengeni limes határai. Az ellenségnek Európa által tulajdonított jelentőség szüntelen változásával, mely ellenség más-más köntösben jelent meg, de sohasem tűnhetett el, történelmileg alakultak az érdekek és a pragmatikus erőkoalíciók időszakos szövetségei.
    Közös nevezőjük a félelem volt, amelyet Jean Delumeau mutatott be kitűnően Félelem Nyugaton című kitűnő könyvében. A magukat EU-tagoknak számító népek tudatában a Kelet és a Nyugat más-más érték, éspedig a Kelet negatíve mindig a másik Európa. A határok saját és az idegen területen való elmozgatásának művelete alkalmával a középkor retorikájában a másik területét a Kelet és az iszlám foglalta el, a modern korban pedig Kelet-Európa lépett e helyre a Balkánnal és a kommunizmussal. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az európai tudat konstitúciójára még a határnak valamifajta befogadása is jellemző: az antiszemitizmus mint Európának a másiktól való erőszakos megtisztítása ugyanis magában Európában mutat rá paradox módon a félelem par excellence logikájára. A félelem a másiktól és a barbártól gyakran sikerrel egyesítette az európai népek különböző érdekeit, és mindig alapot biztosított ahhoz, hogy tulajdon tartásukat erkölcsileg magasabb rendűnek éljék meg.
    A második világháború után a nemzeti elitek túlnyomó része ihlette a nemes szándékot, amely Európát teljesnek és szabadnak, harmonikusnak és egyesültnek akarta látni. Tudták, hogy korlátozniuk kell a potenciális félelem- és fenyegetettségérzet forrásait, egyszersmind az élet közös struktúráiba kell kapcsolniuk az 1989-ig olyan drámai módon megosztott kontinens mind nagyobb részeit. Ez a vágy továbbra is sok európai vezetőt sarkall. A növekedő nyilvános ellenállással szemben kell elfogadniuk azt a kihívást, hogy megpróbálják meggyőzni választóikat, milyen célszerű követni a szabad és egyesült Európa eszményét.
    Az ideál megvalósulása azonban szüntelenül kisiklik azért is, mivel az ilyen Európa mibenléte még építői számára sem egyértelműen világos. Ötven esztendő egyesítő próbálkozásai után az Európai Unió bizonyára éppen a tervezett nagy bővítés előtt, 2004 tavaszán ért a kritikus pillanathoz. A posztkommunista Kelet több mint egy tucat országa sorakozott fel az elit klubba való felvételhez, a jelenlegi tizenöt EU-tagállam sok polgára pedig ugyanakkor egyre tartózkodóbban figyelte az egyesült Európa vízióját hajszoló vezetőit. Nem csoda: a közös európai struktúrák átláthatatlanokká válnak azok számára is, akik hivatásszerűen foglalkoznak velük.
    Gondoljuk el a tényeket, amikor ma azt mondjuk, Európa. Van tizenöt EU-tag, tizenkilenc NATO-tagállam, hét európai ország vár a NATO-felvételre a bővítés soron következő fázisában, tizenegyen az EU jelenlegi tagjai közül az új egységes valuta elfogadásával beléptek a pénzügyi eurózónába, két földközi-tengeri szigetország kivételével Kelet- és Közép-Európa nyolc országa is megkapja 2004-ben a teljes jogú EU-tagságot; a másik valamivel lassúbb hat állam eközben kinyilvánítja csatlakozási szándékát. Az integráció szélesebb körei Oroszországot is beleértve negyvennégy országot ölelnek fel, amelyek az Európa Tanács, vagyis annak az 1949-ben, a háború utáni Európában megalakított szervezet védőszárnyai alá húzódnak, amely ugyan nem kapcsolódik közvetlenül az Európai Unióhoz, viszont felállította az Európai Emberjogi Bíróságot, bevezette az európai himnuszt és a zászlót. Létezik továbbá az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, amely ötvenöt tagja között tudhat olyan volt szovjet köztársaságokat is, mint például Grúzia és Kazakisztán. Helyénvaló tehát a kérdés, hogy voltaképp hol ér véget Európa?
    „Európa bonyolult lelke tulajdon földjéből fakad, havasainak hullámzó körvonalaiból, hegyeinek csúcsaiból, éghajlatából és folyóinak irányából. Minden egyes öblében más volt az úr, és mivel a hegy túloldalán más nyelvet beszéltek, lehetetlen volt bevezetni az egységes közigazgatást. Egyetlen hódító sem tudta egyetlen lendületből meghódítani Európát, mindig valamilyen akadályba ütközött, idejét és erejét vesztegette. Az elfoglalt területeken lázadó csoportokat hagyott maga mögött, amelyek kicsiny területük ellenére is országnak kiáltották ki magukat, és amelyek kicsiny lélekszámuk ellenére tájnyelvüket hivatalos nyelvnek nyilvánították, és ebben a mai napig semmi sem változott” – mondja Ludvik Vaculík cseh író.
    Európát mégsem lehet kielégítő módon leírni óceánok, hegyhátak, folyók és államhatárok segítségével. Európa megélése, mint mondják, mindenekelőtt jelképes konstrukció hatása. Miközben igaz ugyan, hogy Európa fogalma nem érhető utol az antik geográfiában, ahol a történetíró Hérodotosz már Krisztus előtt ötszáz évvel alkalmazza a három akkor ismert világrész egyikének megjelölésére, a középkorban és a kora újkorban pedig a területi kapcsolódás vallásos értelemű. A kereszténység és az iszlám alakította így.
    A Római Birodalmat leszámítva az első transznacionális alakzat a még lazán felfogott Európa, amelyet a szellemi elit a keresztes háborúk idején egyesített. Ebben lényeges, de nem egyedülálló szerepet játszott a keresztény egyház, európai talajon az első transznacionális szervezet. Alkalmazta a lingua francát, az egyetemes jogot, az adminisztrációt és legalább részben a középszer kritériumát, amellyel összhangban állott az egyén képességein és nem a kékvérűek öröklött kiváltságain alapuló előrehaladás. A kereszténység isten előtti egyetemes egyenlősége, amely nem ismer nemi, etnikai, sem nyelvi korlátokat, noha csak a hívőkre vonatkozik, a felvilágosodásnak segített kikövezni az emberi jogok elvont fogalmának megszületéséhez vezető utat. Ez képezi a modern politikai öntudat alapját, hangsúlyozza Larry Siedentop Demokrácia Európában című, egyedülállóan kritikus könyvében.
    Európa keresztény alapjai persze nem abszolút érvényűek, de a különféle eltérések, viták és kritikai elutasítások filterein átszűrt erejük mégis fontos formáló tényezője az európai népek öntudatának. A kereszténységnek a születő európai alkotmányban való felemlítése körül felizzó vita persze a kiszámíthatatlan politikai reflexekkel összhangban zajlik. Ezek vezetik el a Szentszéket és a konzervatív pártokat az ilyenfajta beillesztés szorgalmazásához, a baloldali és a liberális pártokat a szekularizáció felvilágosodástól élő tradíciója pedig ennek tagadásához.
    Az európai jelképek mégis a keresztény örökségből fakadnak függetlenül attól, mi lesz a végeredménye a kereszténységnek az európai alkotmányban való megemlítéséről szóló vitának. A kereszténység talán nem lesz beleírva az alkotmányba, azonban jelen van a zászlón. Sötétkék mezőben tizenkét sárga csillag köre alkotja az európai zászlót. Az Európa Tanács 1955-ben fogadta el, miután Törökország mint a tanács tagja minden esetben ellenezte a korábban javasolt változatokban a kereszt ábrázolását. Merő véletlen, hogy a csillagok száma éppen az 1985-ös taglétszámmal egyezett meg, amikor az Európai Bizottság Spanyolország és Portugália felvétele után hivatalosan is elfogadta ezt a zászlót a közösség valamennyi intézményének jelölésére. Az új tagok belépésével a csillagok száma azonban nem fog megszaporodni, mint az amerikai zászló esetében. Változatlanul, folyamatosan a keresztény ikonográfiát fogja idézni, ahogyan a Szentírás leírja Máriát: ő az asszony, kinek öltözete a nap… fején tizenkét csillagból korona (Jelenések 12, 1).
    Persze Európa nemcsak a kereszténységnek adósa, hanem az antik filozófiának és a római jognak, a felvilágosodásnak és a szekularizációnak, az ipari forradalomnak is. Abszurd vállalkozás volna, ha meg próbálnánk kerülni a kereszténységet. Európa kialakulásának történetében ugyanis éppen a pogányságból a kereszténységbe való megtérés volt az a folyamat, amelyben minden nép részt vett. A kereszténység erőszakkal terjedt el az egész földrészen, a vallásos világfelfogás és a teocentrikus életmód pedig mélyebb nyomokat hagyott, mint az egyes európai népek kulturális és politikai mozgalmai, a litvánokat is beleértve, akik a legtovább, a XIV. századig álltak ellen a kereszténységnek. A középkorban a keresztények magukévá tették Szent Ágoston elképzelését a lélekben lakozó Isten városáról mint az anyagi, e világi emberi város ellentétéről. A művészet is építményt képezett, amelyet lelki alapokon emeltek, bibliai és az antik mitológiából vett motívumokon, az e világi élet mulandóságába vetett hiten és az örök életbe vetett reményen: ezek voltak az oszlopai a szellemi térnek, amely nem ismerte a feudális birtokok, a királyságok és a születő etnikai identitások határait. A lényegében etnikai alapokon nyugvó judaizmustól eltérően a kereszténység, éppúgy, mint az iszlám, az egyetemesség lényegi töltetét foglalja magában.
    Hogy a középkori európai nemességet és seregeit egyáltalán egy szélesebb testület részeként lehessen azonosítani, a gyújtó hangú keresztény retorikának ki kellett zárnia a másikat és a másfélét, vagyis az iszlámot. Európa kovásza éppen az iszlám elleni harc volt mint a Terra sancta és Jézus sírja elfoglalásának vágya, amit II. Orbán pápa dobott a köztudatba Clermont-Ferrandóban, 1095 novemberében elmondott híres beszédével. Már csak a keresztény közösségben dúló viták miatt sem volt ez egyszerű. A latin és a görög kereszténység közötti szakadás a terület feletti felügyelet szintjén már a IV. században megkezdődött, miközben a vallási doktrína szintjén a Szentháromság istendogmájában szilárdult meg, amit a nyugati keresztények a VIII. század végén fogadtak el. A nyugati kereszténység számára a Szentlélek ugyanúgy származik az Atyától, akárcsak a Fiútól, míg a pravoszláv tradíció ebben az értelmezésben az Atya kizárólagos tekintélyének elfogadhatatlan csorbítását látja. Az egyházi közösségből való kiközösítés, amit a római pápa és a bizánci pátriárka 1054-ben mondtak ki kölcsönösen egymásra, formálisan is megerősítette az egyházszakadást. Ebben a történelmi korban a szofisztikus bizánci császárság magasabb rendűnek érezte magát, és ez akkor tetőzött az egykori Római Birodalom keleti felében, amikor Róma V. században bekövetkezett, vizigótok és vandálok általi elpusztítása után sikerült a császárság székhelyét áthelyezni abba a városba, amelyet ma Isztambul néven ismerünk.
    Justinianus keresztény császár és pogány generálisa, a híres Belizár idején a keleti kereszténység a VI. században területeket szerzett vissza Galliában, Észak-Afrika egy részén és az Appenini-félszigeten, ahol a ravennai mozaikok és Bari hatalmas erődítményei még ma is tanúskodnak Bizánc legnyugatibb állomásairól. Mindenesetre tény, hogy a görög vezetők és a nép is babárnak tekintették a nyugati keresztényeket, akik alig különbek a mohamedánoknál, ha ugyan nem azonosak velük. Az erő tisztelete a vadak iránti lenézéssel elegyedett. Amikor például 969-ben a nyugati keresztény király, I. Ottó, a szent Római Birodalom császárának követei átadták megbízólevelüket a bizánci császárnak, az egész Boszporusz-parti udvar megbotránkozott azon a hallatlan merészségen, amellyel „egy nyomorult barbár a római császárnak kiáltja ki magát!”. Konstantinápoly, amely nevét az 313-ban keresztény hitre tért első római császárról kapta, magát tartotta a második Rómának, vagyis a Római Birodalom egyedüli örökösének.
    A közös ellenségtől való félelem azonban egyelőre erősebb volt. A keresztes háborút, amellyel a latin hitű keresztény egyház feje válaszolt a görög hitű keresztény egyház segélykiáltására, ezért kiterjedt propagandakampánynak kellett támogatnia. A hitbuzgósággal és világi mohósággal átitatott harcosok Normandiából, Lotaringiából, a flamand tartományokból, Dél-Franciaországból, Itáliából és Szicíliából érkezve gyülekeztek Konstantinápolyban. Az egyszerű emberek tömegei a lovagrendekkel és a nemességgel, nem egy európai uralkodóval soraikban rettenetes öldöklések, rablások és pusztítás közepette törtek előre Jeruzsálem felé, hogy azt 1099-ben kegyetlenül elragadják az iszlám hatalmaktól. A kevés számú zsidó túlélőt eladták rabszolgának, majd Levantéban frank mintára megerősített keresztény hercegségek láncát alakították ki, amelyek a tenger melletti területek csupán keskeny sávját voltak képesek ellenőrzésük alatt tartani.

Gállos Orsolya fordítása