Családom története bizonyára nagyon sokban hasonlít a Kárpát-medence megannyi magyar családjának a történetéhez, de el is tér tőle. Példának okáért mindjárt itt az első; a családok felbomlásának időszakában is megmaradt annak, aminek rendeltetett: a társadalom legkisebb, de a „legvitálisabb” magjának. De kezdjük inkább a családfával?
A családfámat illetőleg nem kell szégyenkeznem: apai ágon valószínű bencés őseim lehettek, anyai ágon a Dobri família leszármazottja lennék. (Állítólag nemrég került elő a II. László által adományozott címer.) Mindehhez azonban évek kellenek, a család mitológiai vonatkozásai azonban adottak. Nem kell hozzá egyéb, mint fellapozni a magánmitológiánk elmosódott könyvének lapjait.
Egész eddigi tevékenységemre rányomja a bélyegét az a tény, hogy az ötvenes évek közepén születtem, pontosabban 1956-ban, akkor, amikor „minden újakra készült”, közvetlenül a trianoni határ mellett, egy kis faluban, amelyben egy Göntér (Günter) vethette meg a lábát valahol a XIII. század közepén. A magyar–jugoszláv határ mindössze háromszáz méterre volt a falu központjától, a „szoknyás” harangtól és a nyolcosztályos iskolától.
A falu zárt világa ekkor még tele volt a hagyományos paraszti értékekkel, a szokásrend azonban már felbomlóban volt. A falu tanítói felvállalva küldetésüket, erős hivatástudattól megáldva foltozták a „batyut”, ki ne essen belőle semmi: régi népszokásokat (pl. Gergely-járást, március 12.) örököltettek át a mának, a lakodalmi és az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó más szokásrendet azonban már nehezebb volt megőrizni. Így koptak ki a népi emlékezetből a lakodalmakhoz kötődő „lesők”, amelyek a névből kifolyólag a mai kukkoló tévéadásokat idézik, lényegében azonban a falusi események, történések sorát szaporították. S ez volt a lényegük! A mai falu életéből éppen ez hiányzik. Ezt ölte ki a tévé, a rádió, a társas életnek talán egyetlen helyszíne a csárda (kocsma) maradt, ahova nagybácsim nagy előszeretettel járt el kupeci útjairól hazatérve, itt próbálta lemosni a hosszú út porát, könnyítve pénztárcáján, erőt gyűjtve az asszonyi kegyetlenkedésekre, a későn hazajárókra spontán a törvény „rögtönítélő” változatát alkalmazta. Lett is belőle ribillió mindahányszor spiccesen tért meg.
Az első világháborúban nagyapám az Isonzó völgyében teljesített frontszolgálatot. Onnan hozta a „cibak” (zweiback) szót, ami kétszersültet jelentett. Ennek ízével minden disznóvágás alkalmával előhozakodott. A magyar harci moráltól és vitézségtől azonban nem volt elragadtatva, mondogatta is mindig, azért nem sikerülhetett a háború, mert a magyarok között az átlagosnál is nagyobb arányban akadnak olyanok, akik ha kell, anyjukat is elárulják. (Hát ennek van is valami igazságalapja.)
A trianoni határmeghúzás után érkező telepesek („vadember népek”, „csürhe”, később a „partizán csőcselék”), a szomszéd falvak „gazdahelyzetbe” kerülő, megtorlásvágytól fűtött delikvenseinek ténykedéseiről kevés szó esett. Rendszeresek voltak az etnikai villongások, összetűzések, egy-egy falusi bál alkalmával nem egy esetben késelésre, hátulról történő leszúrásra is sor került. Nagyapám fején tyúktojásnyi luk őrizte a „tóttal” (valószínű szlovén vagy horvát nemzetiségű) való „összeszólalkozás” emlékét. Hátulról támadt rá pintes üveggel, még jó – szokta mondogatni –, hogy teli volt az üveg, így ütőértéke kisebb volt.
Apai nagyapámmal a tüdőbaj végzett a második világháború alatt, amikor nem volt gyógyszer, sem orvos, sem betegellátás. Végzetes megfázását egy körmendi út okozta, ahova a leventekiképzésen tartózkodó apámat ment meglátogatni.
A háború utáni kitelepítések, „beszervezések” falunkat is elérték, a „Tito láncos kutya”-korszakban a faluban rémuralom vette kezdetét. Nagybátyámék, módosabb család lévén, csúnyán meglakoltak. Néhány magát elöljárónak kinevező önjelölt egyén az új hatalommal összejátszva elsőként Miska bátyámékat, illetve a korhoz képest igen takaros téglaházukat nézte ki magának a leendő irodahelyiség helyszínéül. Itt voltak aztán a későbbi nagy dorbézolások, a kihallgatások a beszolgáltatások miatt, ide hívatták az embereket „egy kis” konzultációra, eszmecserére.
A több szarvasmarhával, sertéssel és gazdasági felszereléssel is rendelkező családot a kočevjei internálással sikerült a tönk szélére juttatni. A család azóta sem tudott többet lábra állni, néhány hónapja kaptak értesítést a kárpótlásról, értéke tízhavi közepes fizetésnek fele meg. A nyilaspártolóként nyilvántartott Gyuri szomszédot, egyébként a falu jegyzőjét is internálták, fia csak rövid időre tért haza, majd visszament, megnősült, családot is ott alapított. Erdei munkásból később erdész lett.
Az UDBA (az ÁVO-hoz hasonló államvédelmi hivatal) állandó zaklatásai miatt Mihály nagybátyám (a fuvaros-kereskedő) fiai is jobbnak látták világgá menni. Lajos Budapesten telepedett le, György, aki a magyar börtönöket is megjárta, Ausztráliát választotta. Első ízben a nyolcvanas évek elején tért haza, itthoni rabkollégáinak ellene tanúskodását nem feledve, a megbocsátani nem tudó ember konokságával szívében. Sokat mesélt. Ha rendőrt vagy egyenruhás embert látott, kiült arcára a félelem.
Apámnak, az akkor még „örökletes” betegségnek számító tüdőbaj miatt, nem kellett a frontra mennie, máskülönben ő is könnyen Németországban kötött volna ki, mint megannyi falusi korosztálybelije. A későbbi jugoszláv újrasorozást is megúszta. Ezzel azonban sohasem hozakodott elő, nem emlegette dicsőségként. A rendszerrel később is elvolt, nem szapulta, nem fúrta feleslegesen, megvoltak egymással. Élte a magángazdálkodó kisparasztok életét. A földéhség csillapodásának időszakában a négyhektárnyi (tíz hold) szántó-rét elégnek bizonyult a család megélhetéséhez.
A szünidő beköszöntével, amikor elkezdődött a „dandárja a munkának”, mi, falusi gyerekek mind egy szálig kivettük részünket a paraszti munkából. Főleg aratáskor volt nagy a sürgés-forgás, kora reggeltől késő estig kint voltunk a mezőn, a négytagú család egy komplett „aratóbandát” tett ki: a rendet apám vágta, a szalmából én fontam kötelet (kötevetü), anyám szedte a markot, a nagymamám kötözte a kévét. A végén kepéket raktunk, a tetejére került a „papi”, az egyházi személyé „karc”, vagyis 21-ből egy kéve gabona. Az aratás mellett a géppel való cséplés vésődött kitörölhetetlenül az emlékezetembe. A finom, gyakran 15-20 baromfiból készült cérnametéltes leves, a kötelező rétessel és a sok-sok adomázás, vicc és „szívatás” gyorsan feledtette az átláthatatlan és szinte lemoshatatlan, mindenre rárakódó, szemet, fület és orrot eltömő szalmapor emlékét. Mivel sem zuhanyzási, sem fürdési lehetőség nem akadt, hát maradt a zománcozott mosdótál. Jó volt a friss szénában való alvás is, az önfeledt hancúrozás, ugrabugrálás. Ősszel a kalákában zajló kukorica- és krumpliszedés, majd az esti programként a „tengeri” fosztása. Ilyenkor a nóta is gyakran felhangzott, az idősebbek történeteket meséltek, sikamlós történeteket valós esetekről, konkrét szereplőkkel. Ezekben fele-fele arányban osztódtak meg a szexualitás és az emésztés, valamint az ürítéssel kapcsolatos fura esetek, bonyodalmak. Az utána következő vacsora is merő naturalizmusnak számított a százszámra menő szellentés, a böfögés és csámcsogás miatt. A téli estéket a tökmagköpesztés töltötte ki, itt is számtalan háborús történet hangzott el. Ezektől azonban mégsem lettünk okosabbak, hiszen a kisemberek szemével láttatták a nagy világeseményt, amelyből ők, a résztvevők nemigen érthettek egyebet, mint annyit, ha „Tüzelj!” a parancs, akkor lőni kell, ha „Visszakozz!”, akkor meg rohanás vissza. A sarjú utáni legeltetés a szomszéd falvak gyakorlatával ellentétben nem a szokásos napról napra váltakozó csordással történt, hanem a család gyerektagjaira hárult. Főleg láncon legeltettünk, két-három tehenet, esetleg egy tinót, s unaloműzés gyanánt ki-ki mást talált ki magának. Volt, aki csak fütyörészett, mások miniatűr rádión hallgatták az Ötórai teát és a Vasárnapi koktélt. A Nagyrét szorosan a százméteresre szabott határzónába is belenyúlt, s a patakká gyalult Bedamóna jelentette az országhatárt. A hadsereg gyalog járőrözött. Odaát állt még a szögesdrót, a kilátókból fegyveresek kémlelték a tájat, a korábban aknákkal gondosan megtűzdelt szántást a hatvanas évek végén is hetente újraboronálták. A jugoszláv hadsereg tagjai „Zdravo”-val köszöntek és legitimáltak. Aki véletlenül otthon felejtette a határ menti övezetben való „mozgásra” a hatóságok által kiállított dovolilnicát, az bekísérték az őrsre. A zdravóra egyik rokonom mindig rávágta: „Legyen a határ!” Amikor rákérdeztek a válasz mikéntjére, kiderült, a „Zdravo” kifejezés alatt ő a Dráva folyót érti. A határon túli világ számunkra, serdülőkorban lévő suhancok számára – a rádió és a tévé propagandaműsorai jóvoltából – egyenlő volt a magyar név megcsúfolásával, a magyar nemzet szabadságmozgalmaiban elesett hősi halottak megbecstelenítésével. Kádárt és a kommunista vezetőket árulónak tartotta a határon inneni magyarság. Főleg a ’68-as prágai bevonulást tartották arcpirító cselekedetnek, készek voltak arra, hogy Jugoszlávia hasonló megszállása esetén a csatlós magyarok ellen fegyvert fogjanak. Ezen a tényen az sem változtat sokat, hogy később kiderült, ez is a párt propagandájának volt a része, felnagyítva a partizánharcok jelentőségét a népfelszabadító háborúban és a függetlenség kivívásában. (Csodával határos módon és ügyes propagandával ez az állapot egészen a marsall haláláig, 1980-ig fenntartható volt…)
Egy alkalommal – apám nagyon haragudott miatta – még a szüretet is lemondtam az „őrzés” miatt. Pedig – Ferenc unokabátyám elmondása szerint – igen fura, ugyanakkor félelmetes dolgokat meséltek az öregek a Lendva-hegyen is portyázó somogyi betyárokról. Egy alkalommal valakit, hogy vallomást csikarjanak ki belőle, a préskatrócba gyömöszöltek, s kisajtolták a vérét.
Én főleg olvastam; ebben az időszakban, talán nem véletlen, Fekete István regényei voltak rám nagy hatással.
Családom, főleg apám jóvoltából, aki nem törekedett soha babérokra, csendes, meghúzódó természetű ember lévén, igen előkelő helyet foglalt el a faluban kialakult hierarchiában. Ő volt az erkölcsös élet és a józanság példaképe, s ezért a faluban is nagy tisztelet övezte személyét. Bár apjának korai elvesztése és a gyakori betegeskedése miatt lehetett volna oka az ivásra, ellen tudott állni a kísértésnek. Anyám szokta mondani, még lakodalom vagy más családi ünnep alkalmával sem látta őt „kalap alatt”. Egynyelvű családunkban nem számított problémának soha, hogy milyen nyelvet beszéljünk. Mellesleg nagyanyám és anyám a köszönésen kívül sohasem tanult meg szlovénul. Nem is volt a másik nyelvre szükségük, hiszen jószerével, hacsak nem kellett orvoshoz, netán kórházi kezelésre szorulniuk, nemigen mozdultak ki otthonról, ha mégis, a falu határáig mentek, legfeljebb Lendváig. Otthon a hagyományos hetési nyelvjárást használtuk, s meg voltunk győződve arról, hogy ez a legocsmányabb nyelv a világon. Első magyarországi kirándulásom során rájöttem, odaát sem beszélnek szebben, legfeljebb választékosabban káromkodnak, sok-sok ismétlődő töltelékszót iktatva be mondókájukba. (Egyik haver például így mutatta be édesanyját: „Bemutatom anyámat, b* meg!”)
Családunkat a hetvenes évek elején elérte a modernizáció. A kedvező kölcsönöket kihasználva mezőgazdasági gépeket vett apám. Ezekkel hamar megtanultam bánni. A három kereken guruló, olasz gyártmányú kaszálógépünket meg teljesen kisajátítottam. Vele egy kis zsebpénzt is tudtam keresni. Kis híján megmaradtam én is a paraszti hivatás mellett, főleg az idősebbek biztattak: szép ám a parasztnak, nincs szabadabb ember a föld kerekségén, neki nem parancsol senki. Apám persze sohasem mondott ilyet. Az időjárás viszontagságaira, az adókra, az urak lenéző magatartására mutogatott, valahányszor szóba került otthon maradásom. A könnyebb életet számára a városi vagy, ahogy ő mondta, „az úri” jelentette. – Majd te is ott fogsz hűsölni az árnyékban, mikor más a tűző napon szenved – mondogatta. Konok kitartásomat, azt hiszem, nem tőle, hanem anyámtól örököltem. Apám két alkalommal hosszabb időre kórházi gyógykezelésre szorult, ilyenkor anyám vitte a gazdaságot. Szántott, állatot nevelt, hízót, baromfit. Télen fát szedett, fel is vágta, később a traktorral is szépen megbarátkozott. Mint egy férfi, rebesgették a szomszédok. Ha ideje engedte, horgolt, hímezett, felénekelte a gyűjtőknek a környék összes balladáját, fosztásból ő fonta a legszebb cekkereket. A szigorú szlovén néprajzi társaság a népművészet mestere címet ajándékozta neki néhány évvel ezelőtt.
A szomszédomban volt egy „faragóműhely”, ahol az idősebbek télen fúrtak-faragtak, hordót készítettek és javítottak. Néhány kisebb bútordarab is kikerült a kezük alól. Ez egyfajta „szellemi műhelynek” is megfelelt. Itt találkoztam először az alkotás élményével. Itt szereztem az első „nyers” irodalmi élményeimet is az anekdota és a paraszti „szívatás”, a „kibeszélés” szintjén. Itt döbbentem rá a paraszti közösség szabályaira, sajátos erkölcsére. Erkölcsi nevelésem a családban egy mondatból állt, mely a becsület tiszteletére, az annak elvesztéséből származó etikai vétekre figyelmeztetett. Így hangzott: „Légy becsületes, vigyázz a becsületre!” Egyházi neveltetésemet a hittan- és szentmise-látogatások jelentették, Karolina nagymamám „szentes” asszonynak számított, néha fel is olvastatott az unokákkal, rossz látására hivatkozva. Ha az ezerszámra olvasott szentírási szövegben „vesszőhibát”, netán szókihagyást észlelt, rögvest kijavította. Örzse mama kíméletesebb volt velem, az egykével. Csupán a lefekvés előtti „Ó, édes Istenem…”-et kérte számon rajtam.
Családalapításom éve (1981-ben) egybeesett két jelentős eseménnyel: megszületett a lányom és megjelent első verseskötetem. Virág lányom majdnem budapesti születésűnek mondhatja magát, bár a kettős állampolgárság úgysem járna neki. (Ugyanis: magyarnak s nem például németnek született.) A család nyelve Lendván is a magyar volt. Olyannyira, hogy csemetéink az oviba kerülésükig nem tudtak egy szót sem szlovénul. Az oly sokat szidott tévé és a rádió mellett csiszolódott nyelvtudásuk, szabad idejüket az olvasás tölti ki ma is. Mégsem vagyok benne bizonyos, hogy unokáim is ezt a szép nyelvet fogják majd sajátjuknak vallani. Minden nyitott, minden a kedvező vagy kedvezőtlen széliránytól függ. Csak reménykedem, hogy három évtizedes építgető, megtartó igyekezetem nem vész kárba! Néha azon kapom magam, hogy a ma még szétziláltnak tűnő, orientációját veszített közösségünk valami csoda folytán, hipp-hopp magára talál, felismerve, hogy csak a közösségben gondolkodva, a közösségért kifejtett munka, az összetartás s nem a civakodás vezet eredményre. A parasztság és a paraszti világ eltűnésével nemcsak ennek a társadalomnak a nyomorúságos helyzete szűnik meg, hanem a paraszti világ erkölcsisége, a zárt világ fegyelmet parancsoló embersége is. Az a közösség, melynek a föld iránti vonzalmát, kitartó szeretetét és hűségét gyakran magyarázták íróink is a kapzsisággal, a korlátlan birtoklási vággyal. Én a szülőfölddé törpült hazát látom benne, a hazátlanok kitartó ragaszkodásával, őseim földjét, melyet, ha kellett, testükkel védelmeztek, életüket áldozva annak szabadságáért.
