Edvard Kocbek

Horror vacui

Pasolini találós kérdése a kényszerről,
tudat és ösztön titkos egyensúlyáról,
palesztin esztétikai erőszak,
bugrisság amerikai felmagasztalása,
hogyan építsük ki mitikus ellentétét
a polgári világnak, mert az antifasizmus
suttogó okoskodás, átlátható szertartásokkal,
feltalálni az istentiszteletet
már eltölt az ismeretlen jó érzés,
beoltva a kelet legmélyebb és legbiztonságosabb
emlékezetébe, vakságunk
melodrámai, süketségünk
vak tapogatódzásra kárhoztat
fényes nappal. Léteznek irodalmi
kategóriák és a megismételhetetlen tapasztalat
élménykategóriái. A gyilkosság ötlete
szép, a végrehajtás azonban félelmetesen
más, következményei leírhatatlanok.
Az erő, amely a kivégzőt eltölti,
nem tart soká, a gyilkost elhagyja
az első sötét órán. Nyomorult vagyok, mert nem ismerem
ezt a borzalmas kiábrándulást.

Valami

Valami arra késztet,
hogy úgy éljünk ezen a világon,
mintha nem volna Isten,
mintha engedett volna
rettentő erejéből,
kitért volna az ember elől,
hogy visszaadja bűnösségét,
bűn nélkül nem
segíthetjük Istent
az emberi, és magunkat
az isteni léthez.

Ismerős ismeretlen

Sajog a szíve, pedig azt rég
megölték. Folyton úgy érzi,
falak omlanak le körülötte
szüntelenül, ő pedig halottak között
áll meztelenül és bűnösen.
Nem emlékszik már pontosan,
hogyan tépett ki körmöt, lőtt ki szemet
és akasztott fejjel lefelé.
Ahogyan mozdul, mozdul
vele a nagy leszámolás és
kíséri könyörtelenül. Sőt mintha
fejét diadalmas glória övezné. Éjszaka
belebújik a szekrénybe, de nappal
ontja a vicceket a Hatosban.
Pontosan érkezik oda, mint egy
precíz hivatalnok, miközben
gyújtogatásoktól bűzlik. Méltóságteljes
halált szeretne. Ezért keres
biztos hidat a túlpartra.

Nem mondhatok

Nem mondhatok mást,
Mint hogy szent, szent, szent
titokzatos minden, ami van,
ami volt és ami lesz,
és ami lehetett volna,
és ami meghaladja az embert.
Éjnek évadján valaki eljött
a sötétből és a húrokba csapott.
Titokzatos férfi citerával.
Még gyertyát sem mertem
gyújtani. Kezdőakkord,
semmi más, és már tele voltam
az ismeretlennel, és elbűvölt
a kis palota a sötétben meg
minden, ami a jövő magvaként hullott
termékeny vérembe.

(Gállos Orsolya fordításai)