Képeskönyv kamaradrámával

(Mészáros Márta: A temetetlen halott)

    Mészáros Márta Nagy Imréről szóló új filmje rám alapvetően úgy hatott, mint egy érdekes – néhol az eddigieknél jobb felvételeket tartalmazó – történelmi képeskönyv. Néhol ugyan – különösen a börtönjelenetekben – felvillan egy igazi, drámai film lehetősége, de ezek a részek végül inkább” kamaradrámai betétek” maradnak.
    S ez az illusztratív jelleg – különösen az opus elején és végén – túlságosan eluralkodik a filmen. Persze, történelmi tárgyú filmek esetében bizonyos illusztrativitás néhol elkerülhetetlen… Mészáros Márta gyakran olyan részleteket is illusztratív korabeli felvételekkel vagy túlzottan beállított tömegjelenetekkel mutat be, ahol épp az ellenkezőjére: intimen megkoreografált drámai jelenetre lenne szükség. Van persze – természetesen – utóbbi típusú jelenet is a filmben bőven, de túlságosan a Nagy Imrét alakító Jan Nowicki személye köré koncentrálva. Talán még a Münnich Ferencet (illetve az ő filmbéli alteregóját) alakító Andorai Péter tud néhány jelenetes szerepében valamit érzékeltetni az általa megformált figura belső vívódásából, legalábbis a mellékszereplők közül. A többiek – többnyire – végig a Nowicki által formált Nagy Imre-figura „árnyékában” mozognak. Még Mácsai Pál is csak pillanatokra képes valamelyest elmozdulni ebből az árnyékból és „megvillanni”, a vitapartner-vizsgálóbíró szerepében. A többiek: a feleség, a vő és a többi harcostárs alakítója – gyakorlatilag – mindvégig a Nagy Irme-figura függvénye marad, vélhetően a rendező szándéka alapján. A probléma ezzel csupán az, hogy a döntő konfliktusok ábrázolása így – a Jan Nowicki által alakított – Nagy Imre belső konfliktusává, szinte „privát ügyévé” szűkül le. Sem a harcostársak (és családtagok) közül, sem pedig az ellenfelek (ellenségek?) csoportjából senki nem válhat drámai ellenponttá, akivel szemben kibontakozhat a valódi konfliktus… Így a börtönjelenetekben, ahol pedig elmélyülten és sokrétűen igyekszik ábrázolni a film Nagy dilemmáit, túl sok bízatik Nowicki színészi hitelességére (az ő alakítása is megsínyli helyenként e terhet), ráadásul a konfliktusok többsége a „levegőben lóg”, mivel az ellenfeleket – különösen Kádárt – csupán korabeli híradórészletek illusztrálják. Imigyen pedig a börtönben felvetődő alapvető dilemmák, lelki-morális konfliktusok is kamaradrámává, szinte „monodrámai betétté” sikkadnak. Még a szimpatizáló börtönorvost (aki tán a „reális kompromisszumra” törekvő, „lelkizőn opportunista” magyar kisembert is hivatott lenne ábrázolni) megformáló Cserhalmi György sem válik igazi partnerré…
    Helyenként jól megválogatott híradórészlet-illusztrációk és illusztratív jelenetek, valamint egy Nagy Imre-kamaradráma; e részletekből áll össze a film.
    Úgy tűnik, Mészáros Márta Nowicki színészi kvalitásaira, Jancsó Nyika (a fia) – helyenként valóban kiváló – operatőri munkájára, és a hatásosan megválogatott korabeli dokumentumfelvételekre alapozta lényegében filmjét. Ez önmagában nem is volna probléma, de e három törékeny „oszlop” nem bírja el a film egész terhét, s ez elég hamar kiderül. Miért nem kapott például Andorai (Münnich alteregójának szerepében) „igazi drámai ellenfélként” nagyobb játékteret? Vagy esetleg Mácsai Pál a vitázó-tűnődő bíró szerepében?
    S még egy komoly tehertétel: a film Nagy Imre életén és sorsán, valamint az 56-os forradalom és a kádári konszolidáció ábrázolásán kívül, még a 89-es fordulat s az 56-ra való emlékezés felvillantására is vállalkozik.
    Kissé konvencionális, „ünnepi” film született. Néhány jó képpel és jelenettel illusztrált kamaradrámának hat. S ezt több hatásos és jó színészi alakítás (pl. Jan Nowicki, Andorai Péter) meg a jó operatőri munka sem képes ellensúlyozni. Talán túlságosan is „érthető közönségfilmet” igyekezett készíteni a rendezőnő. E törekvés sikerrel járt, de nem lett-e kicsit túl nagy az ár érte ötletekben s drámaiságban?

Marczinka Csaba