Kunkék éjek ölelése
Körmendi Lajos 1946-ban született, s a nyolcvanas évtized kezdete óta időről időre megbízható-szép munkákkal jelentkezik a könyvpiacon. A lírát és a szépprózát műveli, de a szociográfiában is otthon van, képzelete így tart egyensúlyt valóságismeretével. Ez év augusztus 17-én mutatta be Berecz András énekmondó A táltos kincse című új Körmendi-könyvet a XIII. Nagykunsági Kulturális Napok alkalmából Karcagon. (A könyvpremierhez népzenei est is társult.)
A Balaton-felvidéken írom ezt a könyvismertetőt a műről, azon a vidéken, ahol a táj mondáit oly sok klasszikus előd után a XX. század második felében Lipták Gábor (Aranyhíd, Ezüsthíd, Regélő Dunántúl, A sümegi fazekas etc.), Pintér Pálné (A csodakút tündére), Boksay György (Párbaj a Balaton jegén) dolgozták föl. A Kunság legendáiról, történeteiről vehetek ihletett könyvet most a kézbe, amelyet Körmendi Lajos írt a Hortobágy kapujában, Karcagon s környékén, a valahai kun Atlantisz helyén, ahol többek között Bócsa, Magyarka, Karcagújszállása, Asszonyszállás, Orgonda-szentmiklós, Ködszállás süllyedt el. Emitt Lipták Gábor a „regék, mondák, történetek” alcímet adta köteteinek, amott Körmendi Lajos azt írta A táltos kincse alá, hogy: „mondák, mesék, történetek”. A szivárványos balatoni regéket Garay János, Fáy András, Kisfaludy Sándor, Eötvös Károly, Herczeg Ferenc, Náray Szabó Gyula, Gönczi Ferenc hagyományozták az írókra és költőkre a múltból, a kunsági legendákat pedig Szűcs Sándor, Györffy István, Boross Vilmos szőtték Körmendi Lajos előtt. A költő Barbaricum című első kötetében (Kozmosz Könyvek, 1981) már szerepel a következő hommage-vers: Időért viaskodó [Szűcs Sándor néprajztudósnak]. E költemény, s még a Körmendi-oeuvre elejéről való több, Karcaghoz kapcsolódó opusz bizonyítja, hogy A táltos kincse című szépprózai gyűjteményt lírikus írta. (Hasonló költői teljesítmény a közelmúltból Konczek József Damó-regénye is.)
Az első történet egy határrész névadójának állít emléket: Bengecsegnek. Aki megízleli ezt a tulajdonnevet, máris a múltban találja magát, mint Proust emlékező hőse. Gyakran elég megemlíteni egy helynevet, s az egészen a névadó személyéig kalauzol. Miképpen Tapolca környékén a helység- és dűlőnevek (Atyusz, Nyír, Tátika, Tekenye, Terkent, Tomaj, Tördemic, Türje, Zágor) egyben honfoglalás kori nemzetségnevek is voltak, úgy Körmendi Lajos könyvéből most azt tudtam meg, hogy ki és mi lehetett a halmáról nevezetes Bengecseg, vagy hogy Karcag kun eredetű szó s pusztai rókát jelentett, s e szóval jellemezték és hívták a Karcag név viselőjét. Körmendi Lajos húsz éve az emberi sorsokat a distanciateremtés módszerével ábrázolta prózáiban, például a Művész Pista huszonegye címűben, most pedig mintha a legtávolabbi arcok is érintésközelben elevenednének meg legújabb kötetében. A közös bennük az, hogy a szerző részvéte, rokonszenve és szeretete kíséri az itt élteket és itt élőket egyaránt. 1987-ben Körmendi Lajos a fiatal képzőművész és „képmutogató” álarca mögül így vallott könyvének hőstelen hőseiről: „Szóval, epizodisták. Ha egyáltalán alakok! Tulajdonképpen nem tévednél sokat: ezek, illetve ők bizonyos értelemben valóban epizodisták, sőt statiszták. Ha színpadra képzelem őket, talán a »Harmadik Nagykabátos« névre hallgatnának. Vagy hasonlóra. Úgyhogy tényleg statiszták. De egyben főszereplők is. Az én rajzolt történeteimnek a főhősei. Tehát számomra »valakik”, sokkal inkább azok, mint…” Az 1987-ben megjelent széppróza is történetet rekonstruál, ahogy a legújabb könyv mondái, meséi is. Történetek, ám e történeteket a nép kollektív tudata bízta az elbeszélőre, hogy a XXI. századra öntse formába újra, kerekítse ki azokat, s ahogy lehet, simogassa az írástudó kedvére, legyen méltó örököse mindannak, amit könyv, levéltár, szájhagyomány, személyes élmény során belőlük kincsként egybegyűjthetett garabonciásokról, valahai megégetett boszorkányokról, táltosokról, kurucokról és huszárokról, háborús katonákról, egyszóval: a főszereplőkről. Körmendi több száz esztendő távolában is ugyanazzal az intenzív érzéssel viszonyul a rabszíjra fűzött Klárához és annak megölt szerelmeséhez, Keteléhez, mintha a modern Karcag veszendő sorsosait látná egy kültelki kocsmában.
A Bengecsegről és Mákos Balázsról szóló szöveg – a kötet elején – igazán virtuóz. Maga a két történet is érdekfeszítő, akár a többi elkövetkező, ám ahogy elmondja az író, az az igazi stílbravúr. A magyar népnyelv nagykunsági tájszavai keverednek itt a hajdani török mondatokkal. (A szépséges szövegek legalább oly romolhatatlan mementói a karcagi születésű Mándoky Kongur István turkológusnak, mint az emlékoszlop és a bronz dombormű. A tudósról írta szómágiákkal dúsított Kun Miatyánkját hajdanán Körmendi Lajos.)
Körülbelül félszáz sorból áll a Poéta a hóban című, Csokonairól szóló fejezet. Vitéz 1794-ben volt legációban a karcagiaknál, s a szánkóról való lehuppanását a városbéli tekintélynek, Varró uramnak, zseniálisan hangszerelt alkalmi költeményben is megörökítette. Itt a Balaton partján eltűnődhetek, hogy nem csupán a kaposi farsang ünnepén szeretett volna fölkapaszkodni Csokonai ezen pompás közlekedési eszközre, de szülőhelye közelében is, s ott már-már sikerült is néki, de a sors fintora, hogy át sem melegedhetett az úton, rögvest a hóban találta magát a tüdőbajos legény. Körmendi Lajos elmondja a történetet, de úgy, hogy föllapoztatja velem a „Kedves Úr!” kezdetű Csokonai-verset. Hiszen a hajdanvolt poéta „balul kiütött szánkázását rímelte meg benne. Nem is akárhogy! Úgy ütődnek egymásnak a rímek, ahogy a szánkótalp ütődött a rögnek.” (Körmendi Lajos):
Kedves Úr!
Hogy tegnap gyomrunk jól megtele
Nem hagytuk a habzó poharakat tele.
Borszag érzett rajtunk, nem könyvszag, nem kardszag,
Kísértvén szomjunkat a vinum de Kardszag.
- - -
Akkor madarasi szánra űltem végre,
S kicsúsztunk nyargalva így a városvégre.
Hát összveüt egy nagy rög a szánkatalppal,
S a szánka a nótár’ úr házának talpal.
Előbb mint egy laptát a szánról felejtett,
Azután leejtett, s a főldön felejtett…
(Csokonai Vitéz Mihály: Varró Sándornak)
Keresem a nyomát Körmendi Lajos könyveiben ennek a csokonais szánkamotívumnak, hátha meglelem, s akkor máris elmondhatom, hogy az új könyv szerzője – filológiailag is bizonyíthatón – legalább negyed évszázadot hűségeskedett. Íme, megleltem:
(Midőn Varró János uramhoz tartott)
…megláttam végre
Azt az áldott Karcagot:
Kamaszként, szuszogva szendereg,
Hitemre, lyánnyal álmodhat,
Hisz tornya reggelig égre mered…
De engem már csak tüdőbaj renget,
Csak kunkék éj ölel, s nem Lillám.
(Körmendi Lajos: Rögtönzések Csokonaihoz)
Már nem csodálkozunk, mikor az újabb, A deák tudománya című történetben Csokonaival mint garabonciás diákkal találkozunk. Ismerősen kísérjük a fogat mellett, amelynek lova újra és újra bevárja a föl nem vett XVIII. századi „autóstoppost”. A mesék és mondák harminc történetének hősei köré mintha a fenti versidézet „kunkék éj” epithetona teremtene aurát, mintha Sinka István balladás lovasait látnánk csak opál mezőkön. A Kincsásók című fejezetben aztán szó szerint föl is bukkan Körmendi Lajos állandó jelzős szerkezete:
„Megvárták a teljes sötétséget, akkor indultak el ásóval a vállukon. A kun-kék éjszakát fürkészték [Kiemelés tőlem: NIP.], egyre csavargatták a nyakukat.”
Azt eddig is tudta Körmendi Lajos olvasótábora, hogy a költő és író igen pontosan ismeri azokat a sorsokat, amelyekről szociografikus pontossággal tudósított már az ezerkilencszáznyolcvanas években. (A Boldog emberek című kompozíciójára gondolok [JAK füzetek. 18. sz.].) Az akkori, szocioriportokból álló füzér arról tudósított, hogy csak a szűkebb pátriában annyi rendhagyó emberi érték megy veszendőbe, tűnik el jeltelenül, amiből fölfogni legalább egy kötetnyit kötelesség a kortárs szemtanúnak. A mikrorealisztikusan megjelenített életsorsokból tehát legendák lesznek. (Talán; azóta már lettek is?) Mindenesetre Körmendi Lajosnak nem kell a mítoszteremtéssel külön foglalkoznia, azt megtette helyette az idő. Úgy van Karcaggal és vidékével, s az ott élt emberekkel kötete második felében is, mint erdélyi szülőföldjével és atyafiaival – mondjuk – Tompa László, aki (Ilia Mihály tanár úr szerint) „nem csinált székely mitológiát, nem toldotta meg a meglevőt s divatozót újjal, nem hajlott ezekhez”. Körmendi Lajos szintén csak azt dolgozza fel, ami a kunsági kollektív tudatban szinte történelmi tény, számára pedig személyes élmény. Csodabogarak (lásd Bölöjte Gergelyt, Kórizs Sankót), hajdanvolt „deviánsok” (mint például a megégetett Nagy Kata nevű boszorkány), tehetségek (Csokonai), szép élettel élt életek sorát kísérhetjük végig A táltos kincse című könyv oldalain. A legszebb életpéldát tán az a család adta, akiknek a világtól elzárt tanyasi sorsát a messziről jött kolerajárvány pecsételte meg. Nem is hagyta történetüket remény és folytatás nélkül, vagyis jövőtlenül az elbeszélő. A gazzal benőtt úton, mely házukig futott, végül megjelenik az életben maradott lányért a vőlegény… [Az írás kötetbéli címét (Kolera) azóta az író megváltoztatta. Új címe: A ragadós nyavalya. Megjelent a Hitel 2004/6-os számában.] A történetek száz vagy több száz esztendősek, ám asszociációs idejük még távolabbi idők rétegeit érinti. Szamár Pista Csorbán Jankóval vívott szócsatája például a Kalevala híres párbajait idézi, hiszen itt is, ott is arról dönt a viadal, hogy ki dalolja a földbe bele a másikat. A hagyományos és a modern írói technika váltogatása során a most lekottázott mesékben még a korabeli tanácsi jegyzőkönyvből vett vendégszöveg is megelevenedik (A korhely bojtár). Hát még csak ott érzi magát igazán elemében az elbeszélő, amikor már a pontos levéltári adat is adott valaki legendás személyről. Akár a szociografikus tények felől, akár a bearanyozódott emlékek felől közelítünk Körmendi Lajos kunsági történeteihez, mindig hús-vér figurák állnak előttünk ismerősen. Így írta meg a Szökött huszárok című fejezetet is Petőfi Lenkei lovas századát dicsérő verse, Jókai hazaigyekvő Baradlay-hőséről szóló regénye és Sára Sándor 80 huszár című filmje után. A bécsi hadilevéltárból való truváj: Gyökeres András neve és sorsa helyet talál magának Körmendi mikrokozmoszában. A név úgynevezett beszélő névvé válik, amikor Gyökeres az 1848-as szabadságharc idején nyugati tartózkodási helyéről, szemben a parancsokkal, hazaindul. Hiába, az ember már csak ilyen, „gyökeres állat”, ahogy Körmendi Lajos egy másik kötetének címe is sugallja. A szökésért kivégzett karcagi katona, Gyökeres tizedes honvágyát és hazaszeretetét az a karcagi „hűmaradó” örökítette meg, aki ilyen s hasonló verssorokat vetett előzőleg papírra: „Elmennem sej-haj / nem lehet / gyökerek fogják / szívemet”.
El is árulja a narrátor, hogy ő bizony a XX. század gyermeke, amikor a rímhányó kerékgyártó rímhányó kertészségre kénytelen adni a fejét rossz egészségi állapota miatt Karcagon, kiszól a történetéből: „Már a tizenkilencedik század közepe táján is megesett, ahogy ma mondanánk, a pályamódosítás.”
Betyárok alakjai, csárdabelsők elevenednek meg. Ami számomra a Balatonnál az Ürgelyuk, amelyben Répa Rozi szolgálta föl a bort Sobriéknak, az Körmendi Lajosnak a még híresebb Morgó… Köszönet érte, hogy magam előtt láthatom a tiszántúli csárdát és betyárját is (A Morgó alagútja).
A mostani századelőn készült mondakönyv az első világháborúban játszódó történettel zárul. Jóska, a karcagi legény (szerintem ez is való!) hadifogságban megtanítja a talján parasztokat sarló helyett kaszával aratni. (A magyar parasztok is sarlóval arattak még Árpád-házi királyaink idejében.) Marasztalják, de ő hazatér. Éppen szentestére. (A hadifogoly karácsonya)
A nagyvilágban manapság rá-rákérdeznek az érdeklődők, hogy hol található, milyen település Karcag, a Nobel-díjas Herskó Ferenc szülővárosa? Ha az angol, francia, német etc. műfordítók anyanyelvükön meglelik a sappog, laponyag, bakafántos, dahó, csetkáka, csorbacsík, kukorifia, istenviláguntig, kutyaguránc, bőrzsák, köce, kóduscsipa, vaszka szavak közelítőleg pontos megfelelőit, akár körülírásait, bizony mondom, a kíváncsiak majd olyan kalauzt vehetnek a kezükbe, ami a Nagykunság szellemi és lelki térképének újonnan színezett, de hű nyomatát tartalmazza. A táltos kincse a magyar olvasók számára pedig a megbízható gyönyörűség. L. Ritók Nóra borítórajzával és illusztrációival jó kézbe venni e kötetet.
Németh István Péter