Operaénekes és festőművész

Sass Sylvia kiállítása a Szalóky Anna Galériában

Bernstein

    Külföldi szereplése alatt látogatott el a moszkvai képtárba, ahol felfedezte Rubljov művészetét. A szimbólumok használata, a leegyszerűsített arcok, formák a színpadot, a jelmezeket idézték. Majd Párizsban, Chagall művészetével szembesülve, a szabadságvágy, a konvenciók nélküli élet rádöbbentette, kötöttség és szabadság a színházi szerepekben ugyanígy jelentkezik. Rubljov szimbolikáját, Chagall szabadságvágyát és saját érzéseit, tapasztalatait ötvözve kezdte el ábrázolni az operaszerepeket. Fölfedezte, nemcsak a zenén át tudja megérinteni az embereket. Talált egy újabb kifejezőeszközt, a festést. A világ múzeumait járva képezte magát, hogy a régi mesterektől tanuljon. Cezanne műtermébe ellátogatva kapott bátorságot, hogy színfoltokban gondolkodjon. Fénymestere Rembrandt. A transzcendentális, az ember lelkéből sugárzó fény – melynek nincs iránya, csak megvilágítja a fontos részleteket – jellemzi képeit. A londoni galériákat járva, Turner távlatábrázolása, a levegőperspektíva elsajátítása a végtelen festését tette lehetővé számára.
    A színeket könnyen párhuzamba állíthatjuk a zenével, a színárnyalatok megfelelnek egy-egy hangszínnek. De most, a Bank Centerben levő Szalóky Anna Galéria kiállítására, Sass Sylvia grafikákat is készített.
    Az eddig csak vázlatként használt rajzok önálló életre keltek. Most a vonalak kaptak szerepet, és sikerült a színeket is éreztetni. (Hiszen egy színes fotó fekete-fehér előhívásánál is látjuk, minden színnek megvan a maga szürke tónusú megfelelője.)
    Sass Sylvia valójában a grafikában is fest. Bár felfedezi a vonalak kifejezőerejét, drámaiságát, a festészet eszközeit is alkalmazza.

Díva

    Zenei életének példaképeivel találkozunk képein, de ezek nem egyszerű portrék. Mindig többet igyekszik mutatni az ábrázoltak belső énjét, hitvallását.
    Bernstein, Yehudi Menuhin szakrális és hétköznapi ábrázolása: az örök művész és a mindennapi ember, aki megértve küldetését, vállalja azt, és igyekszik megtenni mindazt, amire csak képes. Szimbólumok sorozata: a hegedű maga a fal, a kar a híd, mely túllép a képtéren, ki a jövőbe, a reménybe, a végtelenbe. A zene által nemzeteket összekötve, tolmácsol, mesél, megértet, éreztet…
    És a közvetítésre szükség van! Az ártatlan döbbent értetlensége: „Miért bántanak, hiszen nem tettem semmit?” sugárzik a Félelem című kép alakjából. Bár konkrét élethelyzet szülte a képet, mondanivalója egyetemes.
    Ugyanaz az érzékenység segíti megérteni a különböző népeket, kultúrákat, mint ami az alkotást is segíti. De ez sebezhetővé is tesz, és Callas, a Díva álarca mögött az ember félénk tekintete néz reménykedve a fénybe, várva, ki érti-érzi meg őt.
        Az emberi természet elfogadása, a jellemfejlődés folyamata a témája színházképeinek. Az operaszerepen túl drámai jellemeket ábrázol.
        Sass Sylvia „lélektől lélekig” megértő szeretettel mutatja be a gyilkos Macbeth dühe mögötti elviselhetetlen lelki fájdalmat, tökéletesen kifejezve a „vesszen minden” őrjítő hangulatát. Csak a szem tükrözi a belső, nem mutatott fájdalmat. Ugyanígy Salome pusztító akaratvágyát, tombolását – mely felemészti – jelzi a kopasz fej. A nőiességet jelképező haj hiánya mutatja a női, befogadó és elfogadó szerep hiányát. Saját világába bezárkózva megtagadja az életet. De a szem követi a kar ívét, mely túlnyúlik a nyitott képtéren. Reményt keres.

Salome

    A képek nem történéseket, hanem lelki folyamatokat, belső átalakulásokat ábrázolnak. A hit, hogy létünk folyamatos, tovább élünk, árad a képekből. Ennek megértésében segít a Láma képe, ahol az emberi alak feloldódik önnön belső fényében, mintha lágy, finom tónusú auraképet néznénk. A láma arca feloldódik a körülötte lévő térben-időben. Az apró, erőteljes, szaggatott vonalak mint fénylángok futnak kifelé szabadon. Folyamatos áramlás minden pillanatban: kívülről mintha a prána, a lélegzés életenergiája rakná össze az arcot, ahol a szem mint lélektükör a földi és az azon túli életre néz, majd az arcszélek feloldódnak, anyagtalanná, megfoghatatlanná válnak, eggyé az örökkévalósággal.
    A hangvétel egyre személyesebb. A Barbra Streisand ihlette A fény oltalmában a biztonság után vágyó ember-gyermek képe, akivel a művész azonosul, akinek van kihez bújnia, akit megértenek.
    Megmutatni magunkat, átadni az érzéseinket, hogy megértsenek minket, hogy barátokat találjunk, csodálatos, de nehéz feladat. Kilépni az elefántcsonttoronyból, mely véd, de ugyanakkor el is zár. Ehhez előbb önmagunk, majd mások előtt is le kell vennünk az álarcainkat. A színházit könnyen felismerni, de a hétköznapiakon vajon ki lát át? Aki látja-érzi a másik embert, látja önmagát is. Ez fájdalmas szembesülés lehet, de egyben felszabadító is. Ahogy erről az Önarckép maszkkal című képe is vall.
    Sass Sylvia édesapja és barátnője emlékét is felidézi a grafikákon. A remény képe mindegyik, a hité, életünk elfogadásáé, mint ahogy a megidézett alakok sugallják, kiknek megbékélt, tiszta tekintetén túl az embertelen, „emberfeletti” küzdelmet az életért a technikai megoldások, karcolások, kimaratott foltok jelzik.
    Hit, remény, szeretet az ars poeticája Sass Sylviának.
    Hit az emberben és égi segítőiben, igaz valónkban. Abban, hogy minden ember, legyen bármilyen jellem, változik, képes lesz megérteni önmagát és ezáltal majd másokat is. Hit, hogy levesszük az álarcainkat és megmutatjuk magunkat, feltárjuk féltett, rejtett érzéseinket.
    Remény, hogy megértenek és elfogadnak minket.
    Szeretettel. Ahogy ezek a képek készültek.

Némethy Andrea
művészettörténész