Borzongató dilemmák írója

Albert Gábor kisregényei az életműsorozatban

    A regényíró Albert Gábor” – a jelzős kifejezés azonnal megállít, ugyanis, azt vélem, inkább az esszéíró, a szociográfus alakja jelenik meg neve hallatán, a végtelenül becsületes, az értékvilágát, írói habitusát nagyon is pontosan körülhatárolható arcél, s ezzel az átlátható karakterrel szemben a szépíró mintha némileg háttérbe szorulna. Miközben tudjuk persze, hogy regényei, elbeszélései, a fentieknek ellentmondva, bizonyos értelemben emblematikusak mégis, sőt megjelenésük idején jókora visszhangot is keltettek. Főleg a Királyok könyvére, aztán az Egy lakodalom végelszámolása elbeszéléskötetére meg a Hol vannak azok az oszlopok? című regényére gondolok. A közelmúlt és a jelen új irodalmi kánonja viszont egyetlen, általa művelt műfajban sem említi meg az író nevét (igaz, sok másét sem), de a „régi” kánon is inkább történelmi esszéire, szociográfiájára helyezi a hangsúlyt. Nem volna szerencséje a szépíró Albert Gábornak a recepcióval? Netán művei gyengébb pontjai miatt a figyelem lankadása az ok? Avagy nem inkább arról van-e szó, s én efelé hajlok, hogy míg esszéiben, dokumentatív munkáiban a magyar történelmi múlt, sorsunk faggatása során a konzekvens és tudományosan is egzakt szemlélet, az egyértelmű értékfölmutatás, a tradícióhoz való hűség érvényesül, az önfegyelmezett és felelős írói magatartás, addig elbeszéléseiben, regényeiben egészen más Albert Gábort ismerhetünk meg. A dilemmás írót, az individuumot faggatót, a tradicionális prózától igen messzire szaladt, kompozícióban, stílusban merészen kísérletező, „szertelen” alkotót. S persze hogy nehéz a „befogadó” dolga, ha e kétféle írói pozíció szinte köszönő viszonyban sincs egymással. Tanulságos lesz tehát az a részletes pályakép – amely pillanatnyilag várat magára –, amely, azt hiszem, lényegében nem bizonyít majd mást, közhelyet egyébként, mint hogy a folytonosság és a megújulás igen polarizált módon is megvalósulhat egyetlen életműben.

    A Pont Kiadó adósságot törleszt, amikor az író életműsorozatát közreadva újra élővé teszi az egész életművet, lehetőséget ad, hogy néhány évtized elmúltával pontosabban lássuk az író szépirodalmi munkásságának hozadékát. Legutóbb öt kisregénye jelent meg, Hullámok és a part címmel, melyek az alkotói munka húsz esztendejét reprezentálják, s reprezentálják azt az utat is, ahogyan a klasszikus regény/próza formabontását Albert Gábor elvégzi.
    A „formabontó” Albert Gábor…? Elismerem, istenkísértően hangzik a jelző ma, amikor a mainstream áramlatok elsődleges s olykor egyetlen erőszakos minősítő szempontja az, hogyan valósul meg a régi dekonstrukciója, s attól hangos a közbeszéd, hogy ez a dekonstrukció – jószerével kisajátítottan – egyetlen irodalmi csoportosuláshoz, iskolához kapcsolható. A következőkben éppen arról kívánnék beszélni, hogy Albert Gábor már jó három évtizede műveli a klasszikus próza erőteljes dekonstrukcióját, mégpedig eredménnyel. Igaz, egy ponton megáll, ugyanis az etikai normákat nem kérdőjelezi meg, azok axiomatikus jelentőségűek számára; viszont az etikai normák megvalósulását valóban problematikusnak látja, de ez egészen más, mint magának a Tízparancsolatnak a kétségbe vonása.
    A kötet öt kisregénye két, igen mozgalmas évtized terméke, az első, a Vesszőfutás 1968-ban íródott, az utolsó, az F. Miklós Oravicán pedig 1988-ban. Ami a közös kötetben való megjelenést indokolja, az inkább a terjedelmi határ, semmint – akár egy utólagosan megkonstruálható – a művekben föllelhető közös koncepció. Az alcím kisregényeknek nevezi az egyes írásokat. Fogadjuk el, kiegészítve, hogy a kisregény és a hosszú elbeszélés közt nehéz megvonni a határt; esetünkben az utóbbi definícióra hajlanék, de ma már nincs jelentőségük az effajta dekázásoknak, egyre inkább funkciójukat vesztik a klasszikus műfaji, műnemi kategóriák, sőt éppen azt tapasztaljuk, mint mosódnak el a határok pl. az esszé és a regény, a tudományos értekezés és a regény között (l. Umberto Eco). Csupán emlékeztetnék rá, hogy Albert Gábor már esszéiben is tágította a műfaj határait a regény felé, illetve a történelmi regény határát az esszé felé, mint a Zsákutcák hősei vagy a Lidérc minden, mi homályba vezet című emlékezetes könyveiben tette.
    Csalódik tehát, aki hagyományos prózát vár a Hullámok és a part kötet kisregényeitől, szabályos hősökkel, jellemekkel, konfliktusokkal, követhető cselekményvezetéssel, világos és egyértelmű írói konklúzióval, s persze az is, aki direkt áthallásra következtetne kora közéleti, társadalmi kérdéseire. Még a leginkább hagyományos vonalvezetésű, Az istentagadó című sem több egy zaklatott belső monológnál: egy szubjektív ön- és sorselemzés története, egy lélekállapot szuggesztív s egyszerre tárgyiasan objektív dokumentuma. S bár Akhilleusz fiának lázadása és lázadásának teljes kudarca, a hatalom immorális jellemzése az ’56 utáni posványos hatalmi-politikai berendezkedés analógiájára enged következtetni – és a maga korában következtettek is erre –, az író, azzal hogy a mitológiába helyezi hősét, egyetemesebbé teszi a kérdést, hogy ti. megőrizheti-e az ember a maga tisztaságát egy hitvány korban, hitvány emberi körülmények között.
    Albert Gábor kisregényeiben nem a történet, nem a hős személyiségének változása, hanem az idő és az emlékezés játssza a főszerepet. Magát a hős fogalmát is idézőjelbe kell tennünk, akinek gyakran neve sincs, még betűjele sincs, mint Kafkánál, csak az író jelzői azonosítják és különböztetik meg a színre kerülő alakokat. A hős nem cselekszik, hanem emlékezik, fontos és kevésbé fontos dolgokra, pillanatnyi hangulata vagy tudatosabb analízise révén. Első kisregényében, a Vesszőfutásban még a lineáris idő mentén buknak föl az emlékek, majd megtörik ez a linearitás, szövevényesnek, olykor kifejezetten kuszának tetszik az emlékezés folyamata. Az élménysíkok csapódónak tűnő váltakozása, keveredése rendkívül strukturáltan konstruálja az elbeszélést, különösen a Meghal az élő, újjászületik a holt és a címadó kisregényben. Nemcsak különböző, az emlékezet valóságos idősíkjait hívja elő az emlékező és egyszerre szemlélődő tudat, hanem gyakran az álmok, sőt a látvány-látomások is valóságként vagy megfejthetetlen titokként, szimbólumként vesznek részt a hős életében, s a legkülönbözőbb idősíkok át is járnak egymásba. A gyakori perspektívaváltás pedig már-már próbára teszi az olvasót, aki nem tudhatja bizonyosan, voltaképpen ki beszél kiről, sőt, ahogy az író megjegyzi, az sem bizonyos, hogy valóban megtörtént-e az esemény, amelyre az emlékezet emlékezik. De mert egyszer már elképzelve sajátjaként megélt egy történetet, tudata számára a nem létező emlék is, ahogy az álom is, valóságosan létező, hiszen alakítja gondolkodását. Azonban szó sincs szollipszizmusról, a valóság tagadásáról vagy kétségbe vonásáról, inkább annak az embernek a vergődéséről, aki mindenáron értelmezni akarja a világot, értelmet és rendet akar a dolgokban akkor is, ha, mint a Meghal az élő, újjászületik a holt című, talán a leginkább szövevényes kisregényében, a személyiség integritása megrendült vagy sérült. Itt a nézőpontváltások, az élmény- és idősíkok zaklatottsága, rendezetlensége, kuszasága jeleníti meg adekvátan az énnek a világban való elbizonytalanodását, s akkor jelenik meg bizonyos szolid rend, ha az élni akarás reménye legyőzi a káoszt.
    Az idő és az emlékezés, a tudat bolyongásának effajta túlsúlyba helyezése és kompozíciós elvvé való emelése leginkább a francia nouveau romannal rokonítja Albert Gábor írói technikáját, s persze okkal merülhet föl Proust inspiráló hatása is, csakhogy Albert Gábor nem az eltűnt idő nyomába ered, nem az elveszettet akarja tetten érni, hanem az el nem tűnt, az állandóan jelen lévő személyes múltat földolgozni. És, bár lélektanilag is finoman kidolgozott és motivált a regények emlékezet-özöne, bennük nagyobb hangsúllyal jelenik meg a történelem, az egyén sorsát, létszemléletét radikálisan meghatározó, szabadsághiányos társadalmi háttér, mint a nyugat-európai regényekben. De ez nem föltétlenül Albert Gábor különleges látásmódjából, mint magából a közép-európai helyzetből ered, ahogy ezt két, 1968-ban és ’69-ben íródott, bizonyos értelemben nevelődési regénynek is nevezhető kisregénye is érzékelteti, a Vesszőfutás és Az istentagadó. Az előbbi színhelye és ideje a jelen: egy fiatalember fut, nem sportolóként, hobbifutóként, mégis végzetes elszántsággal. Futása közben feltörnek életének neuralgikus pontjai: gyermekkorának mikroélményeitől felnövekedésén át egy, az emberi létezést, küzdelmet szimbolikusan megjelenítő szuggesztív, látványból kinövő látomásos álombeli képig. Az emlékek még kronologikus sorban buknak elő, de nem kapcsolódnak lánccá, mozaikszerűen rendelődnek egymás mellé. Az egyes szegmentumok viszonylag lekerekítettek, befejezettek, ám az író számtalan ponton homályban hagy az epizódok értelmezhetőségét illetően; bizonyos események meghatározzák a hős későbbi sorsát, mások érzelemvilágát érintik elemi erővel, ismét mások, például a kafkai ingvarrás-epizód, inkább bizarrságában, megfejthetetlenségében emlékezetes. Az ökrök megvadult futásának, a hajcsárok tehetetlen durvaságának filmszerűen eleven jelenete egyetemes és vigasztalan létszimbólum, de ezeket az értelmezési lehetőségeket inkább csak megsejtjük. Mint ahogy megsejtjük, miféle traumát okozhatott a kisfiú lelkében, amikor élete első nagy próbáját megalázóan elveszíti: az angyalian tiszta, indiánromantikában élő kisfiú, aki hősnek, apja megmentőjének készül, lélektanilag semmisül meg – önmaga előtt. Míg apjára várnak a csendőrök, a megbeszélt titkos jeladás helyett figyelme egyre inkább arra korlátozód(hat), hogy feszítő vizelési kényszerétől megszabaduljon. S amikor az apa megérkezik, totális lesz megalázottsága és kudarca: megkönnyebbülve kisomfordál a házból. Lélektanilag hasonlóan kidolgozott, míves jelenetben lehetünk tanúi annak, ahogyan a nemiségükre ébredő gyerekek naiv világa végzetesen omlik porrá: az ártatlan papás-mamás játékot a benyíló ajtó egy más dimenzióba, a morál és a gyanakvás terébe rántja.
    Albert Gábor mesteri meseszövéssel érzékletes, szinte látható, tapintható, anyagszerű elevenségű mikrodrámákban (olykor idillekben) faggatja a feldolgozatlan, nyomasztóan magasodó múltat, azokat a történelmi, társadalmi, lélektani traumákat, amelyek elől nem menekülhet az én, hogy végre megállhasson hosszú futásában. A modern, kísérleti – főleg a német posztmodern próza és hazai követőinek – regényeinél megszoktuk, s szinte automatizmussá vált, hogy az író személyes jelenléte eltűnik, narratív jelenléte anakronizmusnak minősül. Albert Gábor írásaiban pedig, bár az író hol egyes szám első személyben, hol harmadikban meséli történeteit, bármely nézőpontot, tudati síkot szólaltat is meg, mindig érezzük az írói személyesség szenvedélyesen intenzív-szuggesztív jelenlétét: az érzelmek szinte barokkos áradásával azonban mégsem nő történetei fölé – az események részesévé avat, s arra kényszerít, hogy a mű igazságkereső kínjait magunkra vonatkoztassuk. Mint ahogy Az istentagadó című kisregényében is, ahol egyes szám első személyű elbeszélő módban, rendkívüli drámaiságú, feszült, zaklatott vallomásból ismerjük meg Neoptolemosznak, Akhilleusz fiának könyörtelen megcsalatását és elbukását.
    A kisregény 1969-ben íródott, s ezúttal fontos a dátum. Nyugat-Európában baloldali diáklázadások söpörnek végig, fölível a beat-korszak – nálunk megdermedt az idő. Jó évtizeddel vagyunk ’56, esztendővel a prágai tavasz után; a Kádár-rendszer masszívan berendezkedett, a forradalmi megtorlást követő félelem oldódik, egy kis jólétre kacsingató gulyáskommunizmus és morális fölpuhulás. Az istentagadó az író valamennyi kisregénye közül a leginkább direkt áthallásos, jóllehet a történet időben a legtávolabbra, az antik görög mitológia, az Iliász világába vezet. Parabola, mitológiai-történelmi, lélektani, nevelődési, netán nemzedéki regény volna a lázadás könyve, Az istentagadó? Nehéz eldönteni, átmeneti, kontemplatív műfajú, mely nevelődési regénynek indul, de ahogy fokozatosan becsukódik Neoptolemosz előtt a szabadságnak vélt kelepce, szűnik meg az integritás lehetősége, végül a személyiség is szétmállik a polipként rátelepedő aljasság, csalárdság mindent behálózó súlya alatt, az a görög sorstragédiák végzetességének törvénye szerint a számunkra lakható világ egészére vonatkoztatható egyetemes lét- és sorsértelmezés: nem lehet tisztának maradni egy velejéig fertőzött korban. A hősök már elhullottak, a puhány jelen emblematikus figurája nem Akhilleusz, hanem Odüsszeusz, aki kibicként viszi társai bőrét a vásárra, ármánnyal, leleménnyel, minden erkölcsi gátlást félresöpörve ragadja meg a zsákmányt, a hatalmat. Neoptolemosz még apja mágikus nevének örökségétől akar megszabadulni, de nemcsak az apaképpel nem tud leszámolni, maga is bemocskolódik, hozzá hitványodik hitvány környezetéhez. Nem az apákkal való elszámolás könyve Az istentagadó, ahogy majd Lengyel Péter, Szabó István, Nádas Péter apakeresései – Albert Gábor kisregényében az apák fénye tisztán ragyog, a megváltozott kor (politika, hatalom) rúgta szét a régi játékszabályokat, s aljasította el az óvatlan, a bizalmatlanságot még nem ismerő nemzedékben is a legnemesebb szándékot.
    Az árulás és elárultatás, az igazság és hamisság itt még kategorikusan egyértelmű megnevezhetősége dilemmaként árnyalódik hátborzongatóan a kötet legszebb, legárnyaltabban strukturált, s egyben legfájdalmasabb darabjában, az F. Miklós Oravicán című kisregényben, mely a negyvennyolcas szabadságharc bukását követő évek romlását boncolgatja. Azt a földcsuszamlásszerű, társadalmi méretű lelki és morális deklasszálódást kísérli megragadni, ahogy az emelkedett, méltóságteljes forradalom és szabadságharc után hirtelen egészében tisztátalanná válik a társadalmi köztér, uralkodik el a gyanakvás légköre. Az író nem erkölcsi ítéletet mond (azt is, persze), hanem ezt a gennyes gócot próbálja fölfejteni, megérteni. Ki volt és ma ki a hős és ki az áruló? Láthatunk-e tisztán, és láthatnak-e minket tisztán? Önmagunk vagyunk-e még, vagy gyanakvó környezetünk értelmezése megmásíthatja képünket, s e megváltozott, meghamisított értelmezésünkhöz idomulunk magunk is, avagy ez a számunkra meghamisított énkép a reális mégis? S ekképpen, ha tisztázni szeretnénk magunkat és körülöttünk a világot, nem inkább csak a zavartságot növeljük-e, ahogy a főhős, F. Miklós is, aki megtérve Oravicáról, csak újabb kételyeit konstatálhatja?
    A mű geneziséhez érdemes elmondani, hogy a kisregényben az F. Miklósnak nevezett reformkori, majd századvégi, megáldott/átalkodott színész csak részben fiktív figura, részben nagyon hasonlít az író, Albert Gábor viharos életű dédapjához, a nagygalambfalvi, székelyföldi Feleki Miklós színészhez. S ugyanígy a regény további, jelzőkkel megnevezett alakjai is, a Titkár, a Főnök, a lengyel kisöreg, a szabadságharc valóságos alakjai is könnyedén visszaazonosíthatóak lennének, de az író ragaszkodik e fél-fiktivitáshoz, hogy szabadabban közlekedhessen saját, teremtett írói világában. Miközben természetesen korrajza hiteles, hiszen Albert Gábor kiválóan ismeri a szabadságharc bukását követő emigráció lélektani, emberi, politikai viszonyait (l. a Szemere Bertalan leveleskönyve, ill. a Lidérc minden, mi homályba vész című történelmi levélregényét), de a történelmi hitelességnél fontosabb kérdés az ember integritásának megőrizhetősége.
    F. Miklós a valós, az emlékezet és az álom sokszálú, egymásra rakódott és egymásba átjátszó idejében utazva keresi fel a Főnök legendás Titkárát. Talán önmagát, talán a helyzetet akarja megérteni, tisztázni a genezist is, volt-e értelme a rengeteg áldozatnak, avagy már a szabadságharc ihletett pillanataiban is, háttérben ott bujkált a romlékony emberi magatartás, a hiúság, a túlélési ösztön, a gyanakvás kétfelé osztott kártyáival? F. Miklós tisztázni akar talán, de az is lehetséges, hogy megbízatást teljesít. S ha igen, kiét? Az író nem megoldja és befejezi a történetet, hanem homályban hagyja olvasóját – itt például arra az igen fontos kérdésre nem tudjuk meg a választ, hogy mindenekelőtt F. Miklós, de a Titkár és szolgálója, Berta ügynökök-e, s ha igen, kinek dolgoznak, netán kettős ügynökök-e, avagy ügynökileg mindannyian tiszták, csupán a kor bizalmatlansága, gyanakvása kozmálja be igaztalanul mindőjüket, s lehetséges, hogy az élet sokkal, de sokkal egyszerűbb, hogy az emberi magatartások, sorsok átláthatóbbak, mindössze a viszonyok teremtik az értelmezői zavart, melynek ezentúl mégis, valamennyien foglyaivá válnak?
    A lidércnyomásos éjszaka, a Titkárnál tett látogatás után, hazafelé F. Miklós is hallja, legalábbis hallani véli a legendás móc vezér, Jankó korábban babonának hitt tilinkójának a szavát. Antonioni Nagyításában van egy hasonló jelenet, a zárókép. A borzongató pantomimes teniszlabdás jelenetre gondolok. Tudni, hogy nagy össznépi játék mindössze, ám cselekvőként mégis részt venni benne, sőt meghallani a labdapattogást is – a személyiség tudathasadása. Tudni, hogy nincs tilinkó, és mégis meghallani a valóságos hangját – Közép-Európában a történelem tudathasadásának a megsejtése, amelynek, mi már tudjuk, nagyon is rettenetes következményei lesznek. Talán erről is szól Albert Gábor szövevényes, klasszikusan szép kisregénye.

Pécsi Györgyi