Meg tudod változtatni a világot

Folytatás

    Bizonyos kivételektől eltekintve a globális dimenzió hiányzik az emberek értékrendjéből és erkölcséből. A fejlett világban a legtöbb ember egyéni életstílusa ezért globálisan fenntarthatatlan. Ha megszorozzuk az egyének ökológiai lábnyomát a bolygónkon élő emberek számával, az eredmény messze meghaladja a bolygó ökológiai rendszerének teljesítőképességét.
    Ha erkölcsünket nem emeljük fel egy új, globális dimenzióba, nehéz időknek nézünk elébe. Erre 1993-ban hetven ország ezerhatszázhetven tudósa – közöttük százkét Nobel-díjas – mutatott rá: „Ahogyan a Földdel és a rajta virágzó élettel sáfárkodunk, abban óriási változásra van szükség, ha el akarjuk kerülni a mérhetetlen emberi nyomorúságot, és nem akarjuk jóvátehetetlenül megcsonkítani globális otthonunkat ezen a bolygón.” A tudósok véleménye szerint a globális etikának óriási mozgalmat kellene lendületbe hoznia, hogy meggyőzze a vonakodó vezetőket és kormányokat, valamint a húzódozó embereket a változtatás szükségességéről.
    A planetáris etika nem részrehajló erkölcs, amely másokkal szemben egyetlen csoportot, népet vagy kultúrát támogat. Legfőbb célja az emberi élet és civilizáció egészének fejlődése a Földön. Mivel ez mindenki érdekét szolgálja, a planetáris erkölcsnek ugyanolyan egyetemesnek kell lennie, mint amilyen az emberi élet és civilizáció. Ez utópiának tűnhet, de mégsem az: vannak olyan egyetemes erkölcsi elvek, amelyek tükröződnek a világ valamennyi nagy kultúrájának és vallásának lényegében. Egyik legfontosabb kifejeződésük az úgynevezett „aranyszabály”: úgy bánj másokkal, ahogyan elvárod, hogy mások bánjanak veled. A kereszténységben ezt a szabályt Jézus mondja ki: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” A judaizmusban ugyanez a szabály hangzik el a Talmudban: „Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak.” Az iszlámban az aranyszabály Mohamed tanításaiban található: „Egyikőtök sem hisz igazán, amíg nem kívánjátok azt a másiknak, amit magatoknak kívántok.” A hinduizmus pedig kimondja: „Ez a kötelezettségek összegzése: ne tegyél olyat másokkal, ami fájdalmat okozna, ha veled tennék.” Buddha ezt tanácsolja: „Ne bánj másokkal olyan módon, amelyet bántónak találnál, ha veled bánnának úgy.” Konfucius pedig kijelenti: „Ne tedd másokkal, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek.” Jelen századunkban az aranyszabályt az alábbi módon kell átfogalmaznunk: „Élj olyan módon, hogy minden ember élhessen a Földön!”

    A huszadik században a liberális etika vált a szabad világ laikus erkölcsévé. Valóban szabadelvű jelszava: „Élni és élni hagyni!” Mindenki szabadon érvényesítheti érdekeit bármilyen, tetszés szerinti módon mindaddig, amíg az nem ütközik törvénybe. Ám sajnálatos módon a liberális etika nem működőképes a mai világban. Veszélyes játék, ha mindenki úgy él, ahogy akar, még ha a törvény keretein belül is marad. Nincs az a nemzeti vagy nemzetközi törvény, amely biztosítaná, hogy amikor egy egyén, egy csoport vagy egy multinacionális cég a saját érdekeit követi, ne okozzon vele károkat másoknak. Az a szimbolikus állítás, amely szerint „ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”, mára idejétmúlttá vált.
    Nem az a lényeg, hogy a planetáris etika jobb vagy rosszabb egy adott vallás, filozófia vagy eszmerendszer etikájánál. A hangsúly azon van, hogy ez az etika és értékrend jobban szolgálja az emberi élet és civilizáció folyamatosságát és fejlődését, mint bármely más rendszer. Csökkenti a konfliktusok számát, és növeli esélyünket a fenntartható és békés civilizáció kiépítésére.
    Jóllehet gondolkodásunk, erkölcsünk és értékrendünk fejlődik, cselekednünk is kell. Bizonyos dolgok nem tűrnek halasztást: ha úgy folytatjuk, mint korábban, akkor a negatív jövő felé vezető útra lépünk, amelyről egyre nehezebb lesz letérnünk. Három fő vonatkozásban kell sürgősen lépnünk: mint egyénnek, mint a gazdasági és üzleti élet részeseinek, és mint nemzeti közösségünk tagjainak. Az előttünk álló út sorsdöntő: vagy átvergődik fajunk a válságon, és eljut törzsfejlődésének egy új, békés és fenntartható szakaszába, vagy belesodródunk egy összetűzésekkel, erőszakkal és a kihalás kockázatával fenyegető jövőbe.

    A többszörös felelősség, amely az emberi család valamennyi tagjának vállára nehezedik, fontos hangsúlyt kapott a Budapest Klub által kibocsátott felhívásban, amely A planetáris tudat szellemiségének kiáltványa címet kapta:

    • Magánemberként felelősek vagyunk azért, hogy érdekeinket és jólétünket ne mások jóléte árán, hanem azzal összhangban érjük el. Felelősek vagyunk azért, hogy ne hozzunk több gyereket a világra, mint amennyit valóban el tudunk tartani, és ami még összeegyeztethető a Föld és a rajta élő emberek érdekeivel.
    • Országunk állampolgáraiként felelősek vagyunk vezetőink döntéseiért. Azért az erőfeszítésért, amit kormányunk tesz a háború elkerüléséért, az emberi jogok kiterjesztéséért és a földi környezet megóvásáért.
    • Az üzleti és a gazdasági élet szereplőiként felelősek vagyunk azért, hogy vállalati céljaink ne csupán a profit és a vállalat növelésére irányuljanak, de termékeink és szolgáltatásaink előállításánál vegyük számításba a természeti környezet érdekeit is. A gazdasági életben is törekedjünk az erkölcsi alapelvek érvényesítésére.
    • Az emberi közösség tagjaiként felelősek vagyunk az erőszakmentességet, szolidaritást, a társadalmi és politikai egyenlőséget terjesztő eszmék terjedéséért és betartásáért.

    Ha a pozitív forgatókönyvet választjuk, felül kell vizsgálnunk hiedelmeinket, fel kell ismernünk felelősségünket és ki kell terjesztenünk etikánkat. Tudatosodnia kell bennünk annak, hogy az átalakulás kritikus szakaszába értünk, ahol mindegyikünknek hatalmában áll, hogy befolyást gyakoroljon a következményekre. Ezért hárul ránk komoly felelősség magánszemélyként, üzlettársként, közösségünk és kultúránk tagjaként. Magunkévá kell tennünk a planetáris etikát, és olyan módon kell élünk, hogy minden ember élhessen a Földön. Jövőnk kiválasztásában ezek a „szelíd” tényezők az utóbbi időben sokkal fontosabbá váltak a „kemény” tényezőknél. Nem a gazdaság, a hatalom és a technika, hanem gondolkodásmódunk és cselekvésünk határozza meg jövőnket. A híres antropológus, Margaret Mead szerint emberek kis csoportja képes megváltoztatni a világot, sőt, soha nem is változtatta meg más.

    Kétféle módszer látszik viszonylag biztosnak tudatunk fejlesztéséhez, de egyikről sem mondható el, hogy tanácsos lenne igénybe venni. Az egyik módszer, ha kilépünk a világűrbe, és olyannak látjuk szülőbolygónkat, amilyen a valóságban: elevenen lüktető, kéken fénylő gömb, amely kicsi és becses sziget a csillagközi űr mérhetetlen térségeiben. Azok az űrhajósok, akiknek az a kiváltság jutott osztályrészül, hogy a világűrből láthatták a Földet, mélyen megváltozott tudatállapotban tértek vissza. Rádöbbentek, mennyire jelentéktelenek és felszínesek a kiváltságokért és a hatalomért folytatott civakodások. Bolygónk egyedülálló a világegyetem szegletében: életre keltett bennünket, táplál minket, és közös otthont nyújt nekünk.
    A másik biztosnak tűnő módszer tudatunk fejlesztésére a halálközeli élmény. Akiknek részük volt ilyen élményben, többé nem rettegnek a haláltól, inkább mély, belső békére tesznek szert, erősödik bennük a mások iránti megértés, jobban értékelik az élet hétköznapi örömeit, és mély tisztelettel tekintenek a természetre. Jobban becsülik a létezés csodáját.
    Szerencsére ezeknél gyakorlatiasabb módszerek is kínálkoznak tudatunk fejlesztésére, többek között a meditáció és az áhítatos imádkozás. Akik rendszeresen meditálnak vagy imádkoznak, képesek egy magasabb tudatszint elérésére. Rájönnek, hogy az emberek közötti különbség – a fajta, a bőrszín, a nyelv, a politikai meggyőződés vagy a vallásos hit különbsége – nem jelent valódi különbséget. Rájönnek, hogy a neves pszichológusnak, William Jamesnek igaza volt: olyanok vagyunk, mint a szigetek a tengerben – elkülönülünk a felszínen, de össze vagyunk kötve a mélyben. A valóság mélyebb szintjein nemcsak szóban érintkezhetünk, hanem egymás részeivé is válhatunk.
    Az űrutazás, a közeli halál élménye, a mély meditáció és az áhítatos imádkozás olyan tapasztalat, amely megváltozott tudatállapottal jár. Az ilyen tudatállapot általános volt a múltban, a hagyományos kultúrákban nemzedékről nemzedékre átöröklött szertartások segítségével idézték elő. A rítusok közé tartozott a közösségi szertartások extázisig tartó dobolása, szimbólumtánca, valamint a böjt és az önmegtartóztatás többféle formája. Ezek a tudatállapotok ma már egyénenként is elérhetők. Szellemi vezetők kis közösségeiben „szelíd” módszerekkel is képesek vagyunk a megváltozott tudatállapot előidézésére: mantrákkal, zenével, enyhe szuggesztióval vagy egyszerűen elménk erejének alkalmazásával.
    Szintén a tudatos fejlődés útjára léphetünk, ha megismerkedünk a társadalmunkban kínálkozó sokféle kultúrával: a népművészet, a klasszikus és népszerű zene, valamint az irodalom, a költészet, a dráma és a képzőművészet sokféle változatával. A művészi élmény nem hétköznapi tapasztalat. Legmagasabb szintjén – amelyet Abraham Maslow pszichológus „csúcsélménynek” nevezett – elérhetjük a megváltozott tudatállapotot. Különböző formában és szinteken a művészet által közvetített csúcsélmény mindenki számára hozzáférhető.

    A tudat fejlődésének másik gyakorlati útja a tudományon keresztül vezet. A kutatók elvont nyelvet és bonyolult matematikát alkalmaznak. Dolgozataik alig hozzáférhetők, alig érthetők saját tudományáguk határain túl. Ezért a legtöbb ember azt hiszi, hogy a tudomány azoknak a tényeknek és méréseknek az elvont és sejtelmes tárháza, amelyek a tapasztalatok rideg és személytelen mozaikkockáiból tevődnek össze. A tudomány azonban sokkal több ennél. A kutatók nemcsak vizsgálnak és mérnek, de azt is igyekeznek felderíteni, milyen a világegyetem, az élet, milyen az elme szerkezete, illetve hogyan működnek mindezek. Nemcsak a kutatóknak, de mindannyiunknak fontos, hogy megértsük, milyen a világ, mert így alakul ki a megbízható szemlélet önmagunkról, az életről és a természetben elfoglalt helyünkről. Napjainkban az ilyen megértés mindenki előtt nyitott, mert sok tudós ír a szélesebb olvasóközönség számára. A tudomány élvonalában a világról alkotott elképzelések alaposan különböznek azoktól az elméletektől, amelyeket az iskolában tanultunk. Amikor a tudományra gondolunk – amelynek eszméi főként Newton, Darwin és Freud munkásságában gyökereznek –, legtöbbünk elméjében olyan eszmék uralkodnak, amelyeket már régen módosítottak az új felfedezések. A világegyetem nem semleges anyagtömbök élettelen és lélektelen halmaza, sokkal inkább élő szervezetre hasonlít.
    Földünkön az élet nem véletlenül bukkant fel, hanem része annak a hatalmas hajtóerőnek, amely a rend és a sűrűsödés felé törekedve egyre magasabb szintű szerveződéseket épít fel a kozmoszban. Az élet és az elme egyaránt része ennek a hatalmas folyamatnak, tudatunk tükrözi harmóniáját és dinamikáját.
    A Föld és a világegyetem gyermekei vagyunk. Ha megnyitjuk elménket, képesek vagyunk felfogni, hogy a Földhöz és a kozmoszhoz tartozunk; érzékenyen rezonálunk a bolygók mozgására, az élet ritmusaira, felnőtt embertársaink tudatára. Nem vagyunk testünk börtönébe zárva, tapasztalataink nem korlátozódnak öt érzékszervünkre.
    Egymás részei vagyunk: mélyebb és finomabb szinteken vagyunk kapcsolatban a részecskékkel, atomokkal, embertársainkkal és minden élőlénnyel, valamint a bolygónkkal és az egész világegyetemmel, mint hétköznapi mentalitásunk alapján képzelnénk. Ha részesei akarunk lenni annak a hatalmas árhullámnak, amely kiemeli a válságból az emberiséget és egy pozitív jövő felé sodorja, akkor meg kell változtatni magunkat. Ez sok mindent megváltoztat. Nem kell majd megmondani nekünk, hogyan gondolkozzunk, mit tegyünk. Magunk is rájövünk. Érettebbé és jobbá válunk, megbízhatóbb és kreatívabb részévé világunknak.

László Ervin
a Budapest Klub elnöke