Noth Zsuzsánna

Apa-diaképek

Első kép
Kávébarna rácsok börtönében

    Családunk együttélésének idején annyira kicsi lehettem, hogy egyetlen kép sem rögződött akkorról bennem. Négyéves koromra datálható az apámmal megélt legrégebbi emlékem, amikor felelőtlenül hazalátogatott, s engem annyira hatalmába kerített a mélabús boldogság, hogy egészen estig tartóztattam, és egy hirtelen támadt ötletem alapján bekönyörögtem magam mellé a rácsos ágyba.
    Leeresztettük az egyik hosszanti rácsot, langaléta testét bekunkorította a maradék háromoldalnyi rúdsor oltalmába, megnyújtott U alakzatba, úgy, hogy a lába és a karja mintegy az ágy meghosszabbításaként meredt ki belőle. Mivel Anyuval már nem fekhetett egy ágyba, ezt amúgy se tűrtem volna, csakis ilyen leosztásban tudtunk együtt aludni. Igen ám, csakhogy az én két gömbre esztergált törpeformám is csak összegörbedve fért be a teste alkotta satuba, oly szorosan, hogy mozdulni se bírtam, ezért az éj kellős közepén faképnél hagytam, bebújtam Anyu mellé a sárga keretes faágyba.
    Ha kettőnk összegöngyölődését az én dalos pacsirta anyukám lencsevégre kapja, apám lidérces álma után a képnek nagy valószínűséggel a Gulliver egy törpe ágyában címet adja. Csakhogy hajdanán még nem volt a családok birtokában fényképezőgép, fotográfus műtermét keresték fel, akiknek fényképezkedhetnékjük támadt.
    Mint általában mindent, az álmát is annyira ízesen mesélte el az apukám, hogy kisebb-nagyobb foltokban még ötven év távlatából is emlékszem rá. Liliputföldön járva egy parányi ember meginvitálta vacsorára a házába. Négykézlábra ereszkedve bemászott, és megevett vagy úgy hetven egész csirkét sülve, mivel semmivel sem voltak nagyobbak egy cseresznyeszemnél. Mellé még vagy harminc gyűszűnyi vödör krumplipürét. Apránként annyira degeszre zabálta magát, hogy beszorult a törpeházba. Hiába próbálta nyújtózkodva felfeszegetni a ház tetejét és oldalát, nem engedett. Egy óriás, aki éppen arra járt és meghallotta, mi a gondja, mintha tíz körömmel diót pucolt volna, letépte róla a ház falait, csakhogy ettől még nem vált szabaddá, mert rögvest az óriás markában kuporgott lélegzetvisszafojtva. A hegynyi ember se szó, se beszéd, húsos szája elé emelte, közben olyan harsányan hahotázott riadt kapálódzásán, hogy a forró lehelete majd elrepítette. Minden erejét be kellett vetnie, hogy megkapaszkodjon az óriás tenyerének peremében. Ezt követően egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve bezárta a markába, és annyira szorította, hogy majd kipréselte testének nedveit, ahogy az eredeti mesében az óriások királya a sziklatömbét.
    Nem csoda, hogy reggelre hétrét görnyedve bírt csak kikapaszkodni önkéntes börtöne rácsai közül. Meglátta, hogy anyám ágyában pöffeszkedem, szóba sem állva velem, sértetten eloldalgott.

Második kép
Egy zacskó fehérbab

    Egyszer kapatosan beállított a fizetést követő napok egyikén, ami elég ritkán fordult elő vele, mert ilyen esetekben az anyám szégyenlős mosoly keretében, de határozott eréllyel kérte a gyermektartást. Természetesen feleslegesen. Bezzeg apám Anyuval ellentétben még ettől se jött zavarba. Átlábolt hetykén a hosszú konyhán, és a végében terpeszkedő ütött-kopott almazöld kredenc feketemárvány lapjára odacsapott egy zacskó fehér apróbabot. No, nem mintha ezt eredetileg nekünk szánta volna, ezzel a fejedelmi adománnyal az ő értéklistáján istennőszámba sorolt barátnőjét akarta elkápráztatni, akivel évek óta egy levegőt szívott.
    – Itt a gyerektartás – lökte meg saját találékonyságától elragadtatva dagadozó mellkassal a drapp papírzacskó oldalát.
    Anyám szétnyitotta a zacskó cakkos száját, és belenézett.
    – Komolyan gondolod, hogy ezzel az egy kiló babbal etessem egy hónapig a gyerekeket? – szakadt fel mellkasa mélyéből zihálva.
    – Oszd be! – böffentette sziszegősen, és félretaposott barna cipőjében kissé csámpázva elindult a bejárati ajtó felé.
    Erre anyám utána pördült, megragadta a nyeszlett karját, és belekezdett a vég nélküli perlekedésbe. Én pedig a hokedlin ülve, lábamat lógázva azon töprengtem, hogy vajon hány szemet ehetünk naponta fejenként. De mivel ötévesen csak százig tudtam elszámolni, emelkedő sorrendben, és osztani még egyáltalán nem, így örök időkre nyitva maradt előttem ez a kérdés.

Harmadik kép
Nyár eleji kikocsikázás

    Az olyan jó kedélyű, közvetlen emberek, mint az én apukám volt, mindig is egy kiterjedt baráti kör központi helyét foglalták el. Nemcsak az óbudai kocsmákban köszöntek rá, a szomszédos utcák lakói is nevén szólították. A legbüszkébb a szódás Berci barátjára volt, aki ha végigzötykölődött a macskaköves utcákon érces „Szódás! Szódás!” kiáltozások közepette, és valahol megpillantott minket, mint valami gróf, meginvitált egy sétakocsikázásra.
    – Ugorjatok föl, János! Hozd a gyereket! Hadd legyen meg az öröme!
    Ilyenkor apám fölkapott, felültetett kettejük közé a bakra. A rövid szoknyából kikandikáló pamutbugyis popsimat szúrta a koszlott darócpokróc, az orromtól karnyújtásnyira csapkodott a zömök barna ló fekete farka, hol kissé jobbra, aztán meg balra, és ha megálltunk szódát eladni, akkor farkát kissé megemelve, végbelét felénk düllesztve potyogtatott szalmaszagú gombócokat. Rám kacsintott huncutkásan a szódás.
    – Nézd csak, kislány, lócitrom. Kérsz egyet?
    Ha pedig karvastagságú sugárban szúrós szagú vizeletét csobogva csorgatta, akkor apámnak szegezte a kérdést:
    – Friss csapolás. Kérsz egy korsót, János?
    Műszak végeztével arra kívánt tanúbizonyságot tenni, hogy mekkora legény ő a gáton. Kikanyarodott az Árpád fejedelem útjának arra a szakaszára, ahol az út szintje alatt épült házak a Lajos utcára nyíltak, grund grundot követett, s a zsidótemplomot követően az Árpád-híd. Ott felkurjantott, hogy Vágta!, és megkérdezte:
    – Melyiket kéred, kislány, a gyeplőt vagy az ostort?
    Rövid tusakodás után inkább a gyeplő után nyúltam, annak ellenére, hogy a lovat irányítani nem tudtam, mert olyan gazságot el sem tudtam képzelni magamról, hogy egy ártatlan lovat megüssek, amikor kocsin szállít minket. Aztán megint megbántam, hogy mégsem az ostort választottam, mert a szódás a bakról félig ülő, félig álló helyzetbe megemelkedve „Gyí!” kiáltozások közepette olyan vehemenciával csépelte a ló farát, de olykor a hátát és az oldalát is, hogy az sistergett. Szakadni kezdett rólam a víz, kalimpált a szívem, alig jutottam levegőhöz. A kocsiút és a HÉV-sínek közé települt, enyhén pironkodó sárga gyújtoványfüvek, mint ég felé nyújtózkodva intő mutatóujjak imbolyogtak a kánikula nagyítólencséje alatt. Ájulás környékezett. Már bántam, mint a kutya, aki hatot kölykedzett, hogy hagytam elcsábítani magam. Maradtam volna inkább a házunk oldalában tespedő kertben futkározni a repkénnyel befuttatott kőkerítés árnyában, ahol a keskeny virágágyásban Mariska néni rendszeretete jóvoltából egymástól félméterenként terpeszkedtek az apácatenyértövek. És a köröttük parlagon maradt földön minden irányba nefelejcsszemű pletyka kúszott. A mi verandánk előtt pedig a fal tövében sárga, bordó és fehér dáliák, előttük kardvirágok, a téglából kirakott járda közvetlen közelében pedig fodros főkötős, biztató mosolyú sarkantyúkák terelgették tétova lépteimet. Vagy bújtam volna be nagyanyámat heccelve a tetvektől hemzsegő tyúkólba. Bizony, inkább ott ölne az unalom, mint az iszonyat polipkarjaiba béklyózva száguldozzunk, én a bakon émelygő gyomorral pattogva, magamban azért fohászkodva a Jóistenhez, hogy a sétakocsikázásnak legyen végre vége. Különben is, hogyan lehet egy szekeret a szódásüveg-rakománnyal és természetesen velünk együtt, a ló szájába helyezett fémzablánál fogva vágtatva húzni? Nem csoda, hogy felhabosítva bukik ki a pofája oldalán a nyál. Bárki rosszul lenne ilyen kínzástól, miért pont egy ló ne? Még jó, hogy nem hányja el magát, mert a kisgyerekek is öklendeznek, ha fémspatulával lenyomják a nyelvüket. Az persze oktondi koromnál fogva meg sem fordult a fejemben, hogy a szíjakból és rúdból álló hám nemcsak dísznek van ráadva.

Negyedik kép
Vendégeskedés

    A késő őszi estéket apám legszívesebben az éjjeliőr barátjánál ütötte el. Rájöhetett, hogy mindenki jobban jár, ha nem ő ücsörög nálunk, hanem kézen fogva valamelyikünket, az érkezését követően azonmód kisétál az ajtón. Elkerülheti az összecsapást anyánkkal, én sem bömbölök ahelyett, hogy örülnék neki, és még Imre barátjának is kedvére teszünk, ha megoszthatja velünk a magányát.
    Annak a rövid útnak az izgalma, amíg elértünk a sportpálya téglakerítéséhez tapasztott, kátránypapír tetős fabódéhoz, felért egy szafariéval. A nyirkos sötétségben átkelve a HÉV-síneken, a töltés oldalán nem rohantunk le a RAC (Rendőrségi Alakulat Clubja) előtti játszótérre, hanem a töltés gerincén kaptattunk végig – ilyen helyekre tudtam én játszi könnyeden a farkasokat odaképzelni – a sportpálya kerítése mellett, és csak azután tértünk le Imre bácsi bódéjához.
    Két félállást csúsztattak egybe az öregnek, amiből kijött annyi pénz, hogy meg tudott szűkösen élni belőle. A délutános műszakban a szöges végű botjával csőszködött a játszótéren. Fölszurkálta a papírszemetet és leteremtette a rendetlenkedő gyerekeket, főleg ha állva hajtották a lánchintát, tördelték a bokrok ágait vagy futballoztak a gyepen. Sötétedéskor pedig behúzódott a kunyhójába, és szívesen megosztotta velünk a vaskályha tetején készült forralt borát, a parázs közül kikapart sült krumpliját. Otthonról hozott tepertőjét és hagymáját. Olyan meghittséget varázsoltak ezek az apróságok azokba az estékbe, mintha hárman egy családot alkottunk volna. Az asztal közepén álló petróleumlámpa lángja kecsesen hajladozott. Megnyúlt árnyékunk torzultan vetítődött a ház falaira, mint testünkből kiszakadt szellemek ültek körbe minket. Ropogott a tűz a sarokba állított, henger formájú vaskályhában, az egész viskót betöltötte az étel-ital illata, s mi órák hosszat beszélgettünk. Apám a tűzszerészként leszolgált aknaszedő katonaéveit, az öreg a fél huszadik századot vázolta fel színes képekben, én pedig az óvodás csínytevéseimmel kacagtattam meg őket. Hogyan loptam haza az oviból a magas szárú cipőmbe rejtve a hosszúkás fagyöngyöket, amikből fél év alatt összegyűlt egy nyaklánc. Igaz hogy vízhólyagokat törtek a talpamra, mire hazaértem, de rajtam még az sem fogott ki, mert az Anyu zsákvarró tűjével kiszurkáltam az égő dudorokat, egy vászondarabka segítségével kinyomkodtam, aztán leszáradtak. Megtehettem, mert a sebes talpaimat az égvilágon senki sem leste.
    Amikor a fülledt melegtől és nem utolsósorban a fűszeres, zsongító bortól már többet ásítoztunk, mint meséltünk, kézen fogott apám, Imre bácsi meg végigdőlt egy fapadon, amire előzőleg a cincérszürke posztókabátját ráterítette, a báránybekecsét a hátára kanyarította, ahogy a mókusok takarják be magukat bozontos farkukkal, mi hazabaktattunk, ő pedig mély álomba zuhant. Reggel pihenten hazament a ház körüli dolgait elrendezni.

Ötödik kép
Világvége, égzengés

    Mindennemű előkészület nélkül hirtelen nagy égzengés támadt. Puskaropogások, gránátdurranások, lánccsörgés kíséretben érkező tankdübörgés. Sivalkodva rohant be a bátyám az utcáról.
    – Gyere, Zsuzsi, megjöttek a tangók!
    Anyu visszarángatott minket. Erre egy óvatlan pillanatban feliszkoltunk a süppeteg porszőnyeg borította padlásra, és egy ládára felváltva felkapaszkodva lestük az utcán masírozó tankokat. Onnan egyenest a pincében kötöttünk ki, ahol kedvet kapva a csatározásra tojásbrikettel bombáztuk egymást. S amikor odafönt elültek a csatazajok, ismét fölvonultunk a lakásba.
    Apu összerúghatta a port a nőjével, mert nálunk lakott a pincelejáró boltozatának hátára tapasztott emeletes spájzban, ahol két dobogót megmászva lehetett feljutni az ablakpárkányig. Fél napokat szöszmötölt a zöldre festett ajtó mögött, mint egy egér. Időnként felcsattant bariton hangja, betéve tudta a Figaró házassága áriáit és már nem emlékszem, hogy még milyen operákat. Néha benyitottam hozzá, fölmásztam a konyhaasztalára és lekuporodtam annak szélére. Tágra meredt szemekkel bámultam a kezét, amint kissé görcsösen vezetett vonalakból építgette rajzait. Rákérdeztem a figurákra, hogy kik azok. Ő a homlokát ráncolva, szemöldökét összevonva rám szólt, hogy ne meresztgessem a szemeimet, zárjam összébb a szemhéjamat, nehogy kipotyogjanak a szemgolyóim. És valóban igaza volt, mert a későbbi évek során a keresztanyám is többször intette anyámat, hogy biztos rosszul lát ez a gyerek, annyira kidülleszti a szemét, mért nem viszed el, Annus, a szemészetre?
    Mivel apám hosszú hónapokig éjjel-nappal nálunk volt, leült közénk enni, beszélgetni, olyan természetességgel, hogy mi, gyerekek arra számítottunk, ez már így is lesz azontúl, amíg a világ világ. Anyám pedig rálőcsölte a kisebb-nagyobb ház körüli javításokat, favágást, tüzelőfelhordást, kályharakást, hogy ha már kéznél van, legalább valami hasznát is vegye.
    Nekünk, gyerekeknek már föl sem tűnt, hogy a Schmidt-kastélyból ágyúznak, a Goli kilátójából géppuskáznak, teherautók robognak az utcán, oda lőnek, ahol mozgást látnak. Egyedül anyám tartott ezektől a kellemetlenségektől. Apám fütyürészve állt a konyhai falikútnál, a gátja szakadt csapot szerelte egy jókora franciakulccsal, hogy ne zubogjon éjjel-nappal belőle a víz az egész konyhát körbefröcskölve. Anyám, akinek soha nem volt úgy jó semmi, ahogy történt, bevált szokása szerint pörölt vele.
    – Pont most kell neked a csapot szerelned, amikor lőnek?
    – Mi az, hogy pont most? Teszerinted mégis mikor szereljek? Nem vetted észre, hogy hetek óta áll a bál?
    – Állsz az ablaknál azzal a nagy vassal a kezedben, ráadásul fütyörészve, hogy még jobban magadra vond az oroszok figyelmét. Ne csodálkozz, ha bevágnak ide egy gránátot! – ordította magából kikelve.
    – Mért pont gránátot, és mért pont ide? – hadonászott a franciakulcsával anyám felé, mintha agyon akarná csapni, és ezalatt tényleg bevágtak egy gránátot a kapualjba.
    Robbanás, láng és füstcsóva lépett be a tokjából kirepült konyhaajtó nyomán a konyhába, ezt követően malter, kődarabok és palacserépszilánkok koppantak, ahogy földet értek. Anyu egyetlen szó nélkül megragadta a karunkat, és belökdösött minket a szobából nyíló, fürdőszobának nevezett tüzelőraktárba, mivel a kredenc mögött húzódó, zörögve remegő üvegfal ellenére ezt a helyiséget találta leginkább bombabiztosnak.
    Ez bennem az utolsónak rögzült családi kép.

Hatodik kép
Egy MÉH-telep hagyatéka

    Azon a gránátbecsapódással kettéhasított napon láttam utoljára az apámat, mert a vízcsapszerelést követően azonmód, egyetlen búcsúszó nélkül disszidált. Egyedül az anyjától köszönt el, akivel megüzente, hogy a spájzban hagyott kacatjait a gyerekeire hagyja. Nagy bölcsességről nem vallott ez a döntése, mert ugyan ki tartott volna igényt arra a bronzból öntött, törött lábú turulmadárra, ami dróttal összetákolva képes csak talpon maradni a hamutartó szélén, egy átlőtt fejű, ülő ólomkutyára, egy sárgaréz pecsétnyomóra, aminek bagoly formájú a fogója, kb. húsz csorbult élű borotvakésre és vagy harminc ollóroncsra (ez utóbbiak egy fonott utazótáska mélyén lapultak), nagy kupac medikusok számára készült tankönyvre és arra a kisalakú rajzfüzetre, amibe a Guliver-epizódikat ábrázoló rajzok közé becsempészett egy fanyar ábrázatú, áttetsző selyemkelmébe göngyölt női aktot. Ennek a nőnek egyedül a kicsi, egyenes orra alatt húzódó telt ajkai görbültek lefelé. Groteszk módon égnek emelt karjai hajlatában a fekete szőrpamacs is felfelé kunkorodik, mint ahogy a selyemkelme alól peckesen ágaskodó hegyes mellei is. Ezt a rajzát vagy nagyon fontosnak, vagy művészinek tartotta, mert egyedül ezt az egyet szignálta a jobb alsó sarokban. S mintha szándékosság vezérelte volna, ennek a lapnak a hátára egy nyálát csorgató vaskos ökröt rajzolt, félig hátulról, mert a feneke áll legközelebb a szemlélőjéhez, ahogy megy elfelé, szánalmat keltő fejét hátrafordítja.
    Míg a spájzban marakodtunk a bátyámmal a hagyatékon, a konyhában Anyu egy nagy hisztit vágott le az anyósának, hogy mese nincs, máris csomagolja a gyerekeket és utána megy Jánosnak, mire Nagymama száraz hangon közölte vele, hogy azt nem ajánlja, mert szerinte ezt már Vilma barátnője megtette, mivel napok óta nem látták se őt, se a kamasz fiát a házukban, s ez az ő gyanúját igazolja. Ezt a kijelentését követően az Anyut faképnél hagyta, aki becsörtetett utánunk a spájzba, és hangos bömbölés közepette kiverte a kezünkből azokat a szerinte ócskavasakat, amiket az a tróger a MÉH-ből hazahordott. Visítozva cibált át minket a szobába.
    – Öltözzetek! Pakoljátok össze a legszükségesebbeket, de csak annyi ruhaneműt, amennyit elbírtok. Mi is disszidálunk. Ha azt a sok ezer embert nem lőtték le a határon, akik már átmentek, akkor mi is megússzuk szárazon.
    Ezzel aztán úgy ránk ijesztett, hogy zokogásban törtünk ki. Álltunk hárman a szoba közepén egymás felé fordulva, gáttalanul szabadjára eresztve a bánatunkat, fájdalmunkat, elkeseredésünket. Anyu eszmélt elsőnek, a sírást abbahagyva megkérdezte:
    – Miért ne menjünk az Apu után?
    – Félek! Félek! Félek! – visítottam egyre fülsértőbben.
    Bevártuk a nyakig érő havat, a tavaszi árvizet és a csillárt pörgető, a szekrény tetejéről az egyre ráncosabban mosolygó almákat játszi könnyeden lepattintgató földrengést is.
    Ahányszor Anyu kezébe került az a pecsétes fedelű rajzfüzet, mindannyiszor a legőszintébb közvetlenséggel kurvának titulálta a nyújtózkodó nőalakot, akiben mi ráismertünk annak a kamasz fiúnak az anyjára, aki néhányszor a fia kíséretében meglátogatta a hosszú parasztház végében élő nagyanyánkat. No, ez a keskeny arcú, nyúlánk, szőke fiú, akinek a nevére már nem emlékszem, egyszer belépett utánam a kertben kardvirágok közt álló budiba, abban a pillanatban, amikor a szoknyámat felemeltem. Megragadta a rózsaszín pamutbugyim gumiházát, és egyetlen mozdulattal le is tépte volna, ha én nem kapaszkodom bele mindkét kezemmel a bugyi két oldalába.
    – Na, várjál, mutatok valamit – kezdte kigombolni másik kezével a sliccét, de én rosszat sejtve megugrottam.
    Mivel a budihoz legközelebb Nagymama konyhaajtaja esett, azon berohanva leültem a szennyesládájára, és addig onnan nem mozdultam, míg Vilma néni haza nem vonult a fiával.

Hetedik kép
Aranyalma-sütögetés

    Nagy valószínűséggel fogott Vilma nénin anyám átkozódása, mert hiába keveredtek mindketten Kanadába, ha az egyik az északi csücskébe, másikuk meg a délibe, és kerek tíz évükbe került, mire összekuporgattak annyi pénzt, hogy össze tudjanak költözni. Érdekes módon az Újvilágban apám nehezen tudott gyökeret verni, a második felesége nálánál jóval könnyedebben vette az akadályokat. Hamar elsajátította a nyelvet, megtanult autót vezetni, beíratkozott egy tekeklubba és egy dalárdába, hogy az ottani magyarokkal összebarátkozva kuncsaftokat szerezzen az Apu borbélyműhelyébe. Az Apu megmaradt ugyanolyan kisstílű szélhámosnak, mint idehaza volt. Még egyedül élt és nem tudott vezetni, amikor beállt egy pazar Toyota mellé, és baljával rátámaszkodva lefotóztatta magát. A fényképet azzal a feliratozással küldte el az anyjának, hogy ezt a kocsit vette magának. Egy másik alkalommal egy színes mozaik templomablakra mutatva rögzíttette magát celluloidra, azt lódítva, hogy ilyen csodás üvegképeket készít, s az az egyszerű, de büszke székely asszony még el is hitte, hogy ekkora nagy művésszé nőtte ki magát Amerikában a fia.
    Az anyám által trógernek nevezett ember, akivel mellesleg szülői tilalom ellenére titokban lépett házasságra, végigjárta a városban a kapualjakat, és a kukásedények mellé kitett molyrágta gyapjúruhákat belegyömöszölte egy vászonzsákba, és feladta a gyerekeinek karácsonyi ajándékba. Kifizettük a több száz forint vámot, és amikor egyenként végigpróbáltunk minden darabot, kiderült, hogy az ottani széles vállú, lapos mellű piszkafa nők levetett rongyai nem jönnek rá egyikünkre se.
    Amíg az Anyu azokat a rongyokat hajigálva átkozódott, mi kivonultunk az orgonabokrok mögé egy, a MÉH-telepről hazahozott lyukas karalábévájóban parányi aranyalmákat sütögetni. De minek, hiszen nem ontottak magukból azok a színpompás almaálcák karamellizálódott savanykás illatot. Még az önámítás funkcióját sem töltötték be. Szerencsére, mert ha igen, képesek vagyunk befalni azt a templomkerti díszletet is.
    Tényleg nem volt az a sült alma az égvilágon semmire se jó, csak arra, hogy a füstpászmák a bokrokból kiűzött szúnyogokat, muslicákat és fekete szárnyú bogarakat szállítva a hátukon bekanyarodjanak Nagymamáék konyhájába.
    Kerekedett erre törölközőkkel és konyharuhákkal akkora csapkodás, hogy majd lebontották maguk körül az amúgy is omladozó házat. És mi még mindig gyerekek voltunk, sokáig. Féltünk, hogy észrevesznek minket, kitépnek a bokrok rejtekéből és alaposan elpáholnak, emiatt még a kuncogást is magunkba fojtva kuksoltunk a nedves földön.
    Végül kénlapok égetésével sikerült megszabadulniuk a bogárrajoktól. Évtizedek távlatából úgy érzem, hogy számunkra ebben az aranyalma-sütögetésben füstöltek el végleg a családi emlékek, mivel azt követően nemsokára Nagymamáék elköltöztek a ház hátsó traktusából, s az új lakhelyükről előbb Nagymama, aztán Ica lánya kitelepült a Farkasréti temetőbe. Anna unokahúgomat egy árvaház szippantotta be. Vele sem találkoztam az életben többet. Bár az öregem még próbálkozott, igaz, elég sután, onnan kintről belénk plántálni az AIR-Mail posta segedelmével néhány, a székely eredetünkre utaló életérzést.
    „Románia nagy. Beleértve az elszakított Magyar részt is, Erdélyt. Anyám sok szépet mesélt Erdélyről. Ő odaát született Kovásznán. Sokszor ugy elkapot a vágy! Szerettem volna a Székely földet meg ismerni, ellátogatni oda. Púliszkát enni, pityókát, jó disznótorosat.”
    A levél hátoldalára Vilma néni ezt rótta, hogy miért, máig se értem: „ Zsuzsa ne tévedjetek Canada és Amerika egy teljesen különálló ország. Itt Canadában Királyné van, viszont Amerikában pedig Prezident állam elnök van. Levél is könnyen elveszik ha U.S.A. írnak rá.”

Nyolcadik kép
Néma búcsúztató

    A ritkán váltott, főleg sértődéseket és magyarázkodásokat tartalmazó levelezésünk olyanformán szakadt félbe, hogy észre se vettem.
    Történt, hogy Ildi lányom ösztöndíjat nyert az Államokba, és megpróbálta sosem látott nagyapjával felvenni a kapcsolatot. Hiába várt majd egy évig, nem érkezett se szóban, se írásban válasz, viszont a mi családunk meghívást kapott a nyárra Ildi fogadószüleitől. Amerikába önszántunkból úgyse mennénk, ezért éltünk a lehetőséggel. Még kint is azon morfondíroztunk, hogy ha legalább a telefonszámukat tudnánk, néhány mondat erejéig rájuk csöngethetnénk. Aztán úgy döntöttünk, ha egy apának az élete során egyetlenegyszer sem támad arra ingerenciája, hogy a gyerekeit és az unokáit a karjába zárja, akkor tetőtől talpig le van sajnálva. Teljes gőzzel belevetettük magunkat a New York-i éjszakába. Aztán amikor ősszel megkaptuk Vilma néni levelét, amelyben értesít apánk halálának az időpontjáról, akkor a naptáramban visszalapozva, mindennemű bánattól és indulattól mentesen megállapítottam, hogy a kedves Papa éppen azon az éjszakán kullogott át a túlvilágra – olyan szegényen, hogy elosztható vagyon nem maradt utána, írta Vilma néni a maga szabatos modorában –, amikor mi Edit lányunk tizenharmadik születésnapját ünnepeltük nagy csinnadrattával a New York-i Hard Rock Caféban.
    Ha már az apámtól nem sikerült tisztességgel elbúcsúzni, nekiveselkedtem a Vilma nénihez szóló búcsúlevelem megírásának. Fáradságot nem kímélve elmentem egészen az ÁPISZ-ig, és megvettem a legízlésesebb és egyben legszebb részvétet kívánó borítékos képeslapot. Gyöngybetűkkel beleírtam a belsejébe: