Kabdebó Tamás

Babics Csével

(Péli Árpádnak)

    „Nevem Babics László. Nem ts-sel írom, mint néhai Babits Mihály, a nagy magyar író, aki mellesleg, jó ideig szintén tanár volt, hanem csé-vel.”
    „Csé-vel”, súgta oda nekem, hangjában vibráló kuncogással Fityfiritty, a padszomszédom, az osztály bohóca. „Ez lesz a beceneve: Csével!”
    Új magyartanárunk kopottas sötétkék öltönyt viselt, kifényesedett bőrkönyöklővel, sötétkék mellényt és újat, de tükörfényes fekete félcipőt, valamint egy sokdioptriás szemüveget vékony, nemes metszésű orrán.
    Jóindulatú és jobbára vidám társaság volt a miénk, az egyik mintagimnázium IV/B osztálya.
    Nem minden, csak minden második tanárnak volt bece- vagy gúnyneve. Az orosztanárt, aki olykor latin rébuszokban beszélt, Penzumnak hívtuk, a fizika oktatóját (aki mielőtt a szerzetesrendeket szétkergették, egy felekezeti iskolában tanított) szőrmók mivolta miatt Bozambónak neveztük.
    Csével egy fiatalemberhez illő lelkesedéssel látott neki feladatának, holott negyven is elmúlott már, amikor a mi iskolánkba helyezték. „Azt szeretném, ha mindannyian egy lelki tarisznyára való kincset vinnétek magatokkal az életre, a magyar nyelv és irodalom maradandó szeretetét.” Ez olyan ünnepélyesen hangzott, hogy Fityfiritty magasba emelte aktatáskáját, és megkérdezte: „Aktatáskába is belefér az a sok kincs?” Az osztály fölvihogott, de szeretett Babics tanár úr is, a könnye is kicsordult, okuláréjának üvege is bepárásodott. Bal felső kabátzsebéből kivette kifogástalanul tiszta zsebkendőjét, megtörölte a szemüvegét, és jobb keze mutatóujjának magasba emelésével csendet kért. „A nyelv, fiaim, valóban kincs, ha makulátlan és romlatlan, úgy fénylik, mint az arany, ha mint a lencse zsizsikkel, tele van szórva hamis pénzzel, értékét, sőt érvényét veszti, vége a magyaros fogalmazásnak.”
    1951-et írtunk, a kis kócos, Rákosi pajtás és a nagy grúz postarabló, Sztálin elvtárs korszakát. A rádióban és az újságokban nyüzsögtek az ilyen szavak: kolhoz, szovhoz, tovaris, barisnya, sztahanovista, burzsuj, kulák és disszidens.
    Ez utóbbi nem volt ugyan orosz eredetű szó, de a fogalom ellenséget jelzett, akit gyűlölni kellett vagy legalábbis illett. Hovatovább 10 perc alatt 36-szor mondták azt, hogy káder.
    „A régi, a reformkori vagy éppenséggel a Nyugat-korszak irodalma szerencsére nem volt aláaknázva újkeletű divatszavakkal. A latintudás beleivódott a magyar szókincsbe, az lett az elmagyarosodott szavak rétege, más része cikornyaként élt a magyar mondatokban, és mire Krúdy, Babits, Kosztolányi megélesítették szablyájukat, már-már mások is kiköszörülték ezeket, mint kardjukon a csorbát.”
    Ezt írtam egy dolgozatban, melynek az Élő magyar nyelv volt a címe és Babics tanár úrtól csillagos ötöst kaptam rá.
    Szerda délutánonként minden két hétben egyszer, de két órán át, önképzőkört vezetett Babics tanár úr. A párhuzamos osztályokból a legjobb magyarosok jártak ide. Egy ízben gyűjtenünk kellett a garmada szó hason szavait. A IV/A Purger nevű kese hajú eminense nyerte a háziversenyt. Ízelítőül adok néhány mondatot abból, amit felolvasott:
    garmada = sok hajó egy flottazászlóval: garmada armada;
    boly = a hangyák, vagy a megzavart szurkoló sereglete;
    sereg = katonák tömkelege: rét felett kerengő varjak;
    tömeg = május elsején kisereglők, egy adott könyvben szereplő betűk összessége;
    megszámlálhatatlan: az égen a csillag, a réten a fű, az emberi gyarlóságból adódó hibák száma.
    Egy másik alkalommal új rímeket kellett találnunk vagy kitalálnunk. A versenyt Pátkai nyerte ezzel a bökverssel:

Kocsma
Kocsma
micsoda egy ocsma
hely.
Vagy tán inkább ocsmány,
bűzös, füstös kocsmány,
hej!

    (Később Pátkai ismert költő lett.)
    Az önképzőkörbe egy-kétszer Fityfiritty is bedugta pisze orrát, borzas barna fejét. „Egy különleges gyűjteményt hoztam, tanár úr, a bölcsészkarról. Bátyám ugyanis oda jár, és összegyűjtött a szeretkezésre utaló igék közül hatvannégyet.” Előhúzott egy kis dobozt, benne fehér kártyalapokkal. Babics Lászlónak a szeme sem rebbent: „Gondolom, eme tevékenység igéinek fele az állatok cselekedeteire utal.” „Igen. De vannak köztük igen szépek és régebbiek is, mint gyak vagy nősz.” „Ha már, akkor ez az utóbbi ikes ige, nőszik. De úgy vélem, korai erről az igecsoportról a középiskolában értekezni.” A téma le lett zárva.
    Babics tanár úrnak Vörösmarty volt a kedvence. „Már negyvenéves elmúlott a költő, amikor megnősült”, mondta szinte meghatottan, mielőtt felolvasta volna a Merengőhöz című verset. Én voltam az egyetlen, aki tudtam Babics tanár úr titkát: udvarolt egy özvegynek, aki a szomszédos leánygimnáziumban tanított és egyedül nevelte fiacskáját.
    A példával oktatás fénypontja A vén cigány felolvasása volt. Az óra elején Babics tanár úr végigsétált a padsorok között. (Talán először.) „Tedd el, fiam, a gombokat, ma kivételesen ne gombozz”, mondta Juhásznak, vagy inkább kérte a nagydarab, szőke, lobonchajú fiút. „Fodor, kérlek, ha eddig nem, most ne preparáld ki az orosz szavakat.” Aztán az osztályhoz fordult: „Lám, itt egy latin szó, amely tökéletesen beleilleszkedett a magyar nyelvbe: preparálni, illetve kipreparálni. Bátran élhetsz vele.”
    Fityfiritty kidugta borzas fejét a tankönyv lapjaiból. „Ha lehet kipreparálni, akkor kipótolni is lehet. Ugyebár, tanár úr?”
    „Lehet, ám nem ajánlatos, a pótolni szó elegendő.”
    Továbbsétált a padok között. „Wéber fiam, tedd el ezt a kis fekete könyvet, és figyelj A vén cigányra.” Wéber eltette a kis fekete noteszt, melyet csak padszomszédja ismert belülről, amikor Wéber egy gyenge pillanatában felolvasott neki egy jelentést:
    „December 4. A tízpercben W.C.-re mentem, ez közvetlenül az osztályunk mellett van, melynek falán a következő felírást találtam: ÉLJEN TRUMAN. Ezt a reakciós megnyilvánulást rögvest jelentettem Palásti elvtársnak, az aligazgatónak, az iskola párttitkárának. Ő azonnal kijött az igazgatóiból, hogy szemrevételezze nálunk a dolgot. De amire odaért, a felírást átpingálták. KEFÉLJEN TRUMAN, így festett. Jött az igazgató, vén trotyakos. »Ez csupán trágárság« mondta, és az iskolaszolgával átfestette az egészet.”
    A padsorokkal végezvén Babics tanár úr fellépett a dobogóra. Így sem volt nagyobb, mint Hegedűs, aki felállt az első padban, és tiszteletteljesen átnyújtott a tanár úrnak egy csillogó ötforintost, melyet a katedra sarkán talált. „Köszönöm, fiam”, mondta Csével, és olvasni kezdett. Rossz szó ez, ugyanis bele se nézett a kinyitott Vörösmarty-könyvbe, fejből szavalta a költeményt.
    Sok év telt el azóta, hallottam ezt a verset lemezről, Ascher Oszkártól, Latinovits Zoltántól, Sinkovits Imrétől. Az emlékek összehasonlíthatatlanok. Kosztolányi írja valahol, hogy a gyermekkorban látott égő szalmakazal Szabadkán nagyobb hatással volt rá, mint felnőtt korban egy New York-i felhőkarcoló égése.
    Babics tanár úr szavai elénk varázsoltak egy öreg prímást, ódon mulatóban, ahol Vörösmarty foghíjas asztaltársasága búsongott egy meszely vörösbor fölött, kesergett a szabadságharc elvesztén, és rettegett az új háború, a krími összecsapások kimeneteléért.
    A szemüveg ismét behomályosodott, újból meg kellett törölni. Talán egy egész perc némasága után (Svoboda sem kaparta a hátsó padot, egeret utánozva) Csével sorra vette a versszakokat és megmagyarázott minden utalást. Közvetlenül Wéber mögött ülve meghallottam a fiú motyogását. „A békeharcról egy szava sem volt, se most, se máskor.”
    Wéber párttag volt és hallatlanul öntudatos. Akkor még nem tudtuk, hisz jóval ’56 után derült ki, hogy Wéber apja, mint népi német, a Wermachtban szolgált a háború alatt, majd időben civilbe öltözött, s amíg lehetett, Münchenből küldött csomagokat otthon maradt „özvegyének” és „árva” fiacskájának. Bernát ugyanis hadiárvának vallotta magát – a csomagok is elmaradtak 1948 után –, és 1951-ben belépett a pártba. Lett minálunk a párt bizalmi embere, egyébként csendes fickó és közepes tanuló.
    Az osztály java sportolt, néhányan felső szinten. Az országos bezártságból a külföld áhított szabad levegőjére jutni úgyszólván csak a sport révén lehetett. Pete ökölvívó volt. Nuszpl asztaliteniszező, Karika és Forbáth jól pólóztak, Bessenyei kerékpározott, én tűrhetően úsztam. Egy élsportoló is volt közöttünk, Domján, aki kijutott az olimpiára. „Egy magyartanárnak, manapság, külföldi út nem juthat osztályrészül”, mondta sóhajtva Csével, akivel egy este véletlenül összeakadtam a Magyar utcában. Elmeséltem neki, hány órát töltök naponta az uszodában edzéssel és hányat a Széchényi Könyvtárban, hová olvasójegyet az ő ajánlására kaptam.
    „Mikor befejeztem az egyetemet, magyar–francia szakon, a második év után három hónapot Párizsban tölthettem.” Csücsörített, és csendesen fütyülni kezdte a francia himnusz dallamát.
    „Mi lehet az emberből, ha jól fogalmaz?”, kérdeztem tőle tudván tudva, hogy a fogalmazás, a jó magyar stílus a szívügye.
    „Író, újságíró, oktató,
    azaz töltőtoll koptató.”
    Rám nézett. Arcán megjelent a teknősbékamosoly. Homlokán három ránc összefonódott, szája szögletében két-két ránc szétugrott, mint amikor a bugyellárist nyitja ki az ember. Fülembe súgta: „Nem lesz ez mindég így, fiam.”
    (Mindég-et mondott, mint Mikszáth, csak olykor mindig-et.) »Majd ha a viszály elvérzik a csatákon akkor húzd meg újra, lelkesedve, isteneknek teljék benne kedve.« Lesz még becsülete a tollnak, már ahogy volt is Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula korában. Ne feledd, a szabadságharcot az elnyomás követte, ennek záloga A walesi bárdok viszont az elnyomás a kiegyezésbe torkollott. És ennekutána egy gyümölcsöző fél évszázad következett.”
    Halkan kérdeztem tovább: „Azt mondja tanár úr, hogy fél évszázad múlva itt lesz a Kánaán?”
    A kis ember erősen megrázza nagyra nőtt fejét. „Nem azt mondom. Csupán úgy remélem, hogy a jó és rossz korszakok ciklikusan váltják egymást. Ezt látta Madách…”
    Hiszen róla volt szó a következő magyarórán. A hivatalos irány akkoriban lekicsinyelte a drámaírót, az érettségi tételek között éppen hogy megbújt. Az ember tragédiájáról több rosszat illett mondani, mint jót.
    Babics tanár urat vártuk a tízperc vége felé, és hangoskodtunk még az osztályteremben. Fityfiritty rikoltozott, ki-kikandikálván az ajtóban fúrt lukon a hosszú folyosóra: „Jön a tanárunk, Babics tanárunk, nem ts-sel, csével! Ti bárdolatlanok, élesítsétek a walesi bárdokat, jön a Csével!”
    És jött, már itt is volt. Mosollyal a szája szögletében. „Csé-vel? Hát ki olvasta őt közöttetek, ki gondolt Csével?”
    A félreismerés felismerése villámlott át rajtam. A jó Babics tanár úr Cs. Szabóra gondolt, mivel önnön becenevét nem ismerte, amikor a Csével szót, illetve nevet meghallotta.
    És már mondta is, saját kérdésére felelve:
    „Századunk első harmadában a magyar esszéírás három alakját csillagként tartottam számon: Gyergyai Albert tanár urat, aki az egyetemen franciát tanít ma is, Halász Gábort, akit meggyilkolt az önkény, és Cs. Szabó Lászlót, aki jelenleg Angliában él.”
    Wéber hegyezte a fülét, és a pad alatt elővette a fekete noteszt. Aztán föltette a bal kezét, mert balkezes volt. „Hogy lehet csillag az olyan, aki disszidált?”
    Csével megfeledkezett az akkor csaknem kötelező óvatosságról, és így felelt:
    „Mikes Kelemen is a bujdosók közé tartozott, vagy ahogy te mondanád, disszidált. És még egy: Ne énekelj, fiam.” Wéber ugyanis az utolsó előtti szótagra tette a hangsúlyt. Babics: „Az operában kell énekelni.” Wéber: „Oda nem tartozom, de a Vörös Csillag kórusba igen.” Babics: „No látod, ott helyén van az éneklés! A magyar beszédben az első szótagon van a hangsúly.”
    Az ember tragédiájának elemzése során az is kiderült, hogy nemcsak Madách Imre hitt Istenben, hanem Babics László is.
    Wéber szorgalmasan jegyezgetett a fekete noteszben.
    Végzős évünkben Babics számba vette a majdan érettségi tételként szereplő írókat és műveiket.
    Bessenyei Györgyre hamar sor került: „Ment-e a felvilágosodás által a világ elébb?” volt a házi dolgozat címe. Babics tanár úr felolvastatta Forbáth dolgozatát. Forbáth Péter éles eszű, de lusta fiú volt, egyébként osztálytitkárunk.
    A dolgozat néhány mondatát idézem:
    „A felvilágosodás némi fényt hozott a viszonylagos sötétség honába. Tinódi Lantos Sebestyén korában gyertyákkal, mécsesekkel, fáklyákkal és faggyúlámpákkal világítottak. Bessenyei korában, Nyugaton már rájöttek arra, hogy a gáz is világít. Ami a haladást illeti: Tinódi korában is lovon jártak meg szekéren, Bessenyei korában legfeljebb a kocsik voltak jobbak. Na már most erkölcsileg: a XVIII. században legalább annyi háború volt, mint a 16.-ban. Jóllehet, ha néhány felfedezésre gondolok, mint például a vérkeringés megértésére, akkor azt mondanám, valamicskét mégis ment a világ elébb.” Forbáth erre a dolgozatára ötöst kapott, amit többünk szerint nem érdemelt meg.
    Aztán egyszer, az év közepén, elmaradt a hét első magyarórája, majd a második is. Kiszivárgott: Csével beteg.
    Nem náthás, nem influenzás, hanem, Forbáth kinyomozta, másféle baja van, azaz bajba került.
    Hogy mibe és hogyan, csak utólag állítottuk össze, ’56 után. Tehát: 1952 februárjában a kerületi párttitkár áttelefonált az igazgatóhelyettesnek, hogy Babics László magyartanárt reakciós mivolta miatt a mintagimnáziumból el kell távolítani. Bizonyítéknak ott állt a fekete kis könyvecske, azaz a balkezes Wéber naplója. Babicsot megidézték az igazgatói irodába, ahol az igazgatóhelyettes kifaggatta, és számon kérte tőle a haladó szellemiség hiányát.
    Babics hallgatott.
    A következő kihallgatáson már a kerületi párttitkár is rész vett. Így szólt: „Babics László, maga állítólag nagy fogalmazástanár. Hát fogalmazza meg nekem, mire akarja tanítani a mintaiskola végzős osztályait.”
    A kis ember hangja remegett, ahogy válaszolt, de kerek mondatokban beszélt, mint aki jól érti a dolgát. „Elsősorban arra akarom tanítani a rám bízott diákokat, hogy jól megállják a helyüket az érettségin, majd ezt követően az életben is. Tőlem telhetően elmondom nekik, megértetem velük, hogy a magyar nyelv talizmán, kincs, s ezt őrizni, ápolni kell. Igyekszem megtanítani őket a helyes beszédre, a jó fogalmazásra, a magyar nyelv szabatos használatára. Nyelvünk, a francia és az olasz mellett talán a legszebb, szókincsében összetett és gazdag, magában hordozza egész történelmünk utalásait, kultúránk teljes szövetét és minden szövegét, a Halotti Beszédtől Kosztolányi Halotti beszédéig.”
    „Ne papoljon tovább, Babics. Eddig egy szót sem hallottam arról, hogy mivel tartozik a magyar kultúra a Szovjetuniónak!”
    A kihallgatást lezárták. Babicsot elküldték. A távozása utáni ülésen meghányták-vetették a sorsát: a kerületi ember elbocsátást javasolt; az aligazgató felfüggesztést és további vizsgálatot; az igazgató (jómaga együtt volt egyetemista Csévellel) korai nyugdíjaztatást. Ezt a határozatot közölték az osztálytitkárral, Forbáth Péterrel, jóval hamarább, mint Babics Lászlóval.
    A tanár hazament és várta, hogy pálcát törjenek felette. Egy kis budai lakásban lakott, melyet szüleitől örökölt, és esténként özvegyasszony menyasszonyával együtt töprengett jövőjén. „Ha kirúgnak, elmehetek francia kereskedelmi levelezőnek. Kulimunka, viszont jobban fizet, mint a tanárság.”
    A vékony kis özvegyasszony megszorította. Csével csontos kezét: „Tudja, mit? Ne várjunk a nyárig. Házasodjunk össze most.”
    „A bizonytalanságban?”
    Én nem tudtam ugyan semmi biztosat, de felkerestem Csével tanár urat. Kis zöld irka volt a kezemben, gondoltam, tartalmával fölvidítom őt.
    „Tanár úr kérem, hogy fokozzuk azt, hogy rossz?”
    „Rossz, rosszabb, legrosszabb.”
    „Igen. Ám van egy helybeli változata ennek: rossz, rosszabb, párttitkár.”
    Fölemelkedett a mutatóujj: „Fiam, te is az én sorsomra akarsz jutni?”
    „Tanár úr. Az ön sorsát még nem fonták meg a párkák. És ami engem illet, én csupán óvóhelyeken vagyok szabadszájú. Tehát: hogy fokozzuk a hülye szót?”
    Csével élt a gyanúperrel és ezt felelte:
    „Hülye, hülyébb, aligazgató.”
    „Inkább gonosz, mint hülye”, mondtam.
    „Nem hinném, hogy ebben igazad van. Nem hiszem, hogy arról van szó, hogy egyes emberek feltétlenül gonoszak és ártani akarnak embertársaiknak. Inkább arról, hogy van egy tévesen értelmezett eszme vagy részben téveszme, melynek szolgálatába állnak, ennek révén belekerülnek egy taposómalomba, ahonnan nem lehet kilépni.”
    Forbáth Péter az igazgató előtt a sarkára állt. „Babics László tanár úr kiváló szakember. Lehet, hogy régimódi, de mi most – négy párhuzamos osztály – az érettségi előtt állunk. Ilyenkor nem lehet egy tanárt eltávolítani.”
    Ezt kijelentvén sarkon fordult, berontott az osztályba – majd a párhuzamos osztályokba is –, és aláírásokat gyűjtött.
    Babics Lászlót visszahívták, leérettségiztünk. A bankettet követően Fityfiritty elmondott mindent, amit tudott Csével tanár úrnak. Az megköszörülte torkát és így szólt: „Bátor, bátrabb, Forbáthrabb.”