Jajesnica Róbert

A meggyalázott város

    – Az Iparművészeti Főiskola a Kinizsi laktanya bejáratánál volt. Idegenek megkértek, hogy fotózzam le a halott fiatalokat, hogy elküldhessék a szülőknek, mégis, hol halt meg a fiuk. Amikor hazamentem, és előhívtam a negatívot, elájultam. Ötven darab kép tele halállal. Mindegyiken egy-egy halott fiú. Megijedtem. Mi vagyok én? Egy beteges hullafényképező? Később a szomszéd telepről elvittek két fiatalt. Egy külföldi fotós lefényképezte őket, és Bécsben megjelentek a képek. Az újságcikk alapján eltűntek a gyerekek. Már nem emlékszem a nevükre, csak azt tudom, hogy a kisebbik valamilyen pingpongbajnok volt. Erre összevagdostam a negatívot és kidobtam a szemétbe. Az rémlik, hogy olyan negatív volt, amit nem lehetett meggyújtani. A régi celluloidot meggyújtotta az ember, és elfüstölt. Ezt nem lehetett.
    – A bátyáméknak volt egy zenekara, a bőgős meg a klarinétos a határőrség zenekarában játszott. A klarinétos szerzett valahonnan egy kis Tenox fényképezőgépet – még megvan a pincében. Automata gép volt, fel kellett húzni, exponálni, és mindent előröl kezdeni. Huszonnégyszer huszonnégyes képeket csinált. Megvettem tőle. Szükség volt fotókra, így nekiláttam fényképezni, gyakorlati módszerrel. Aztán előhívtuk őket, és vagy jó lett, vagy sem. Fénymérőnk nem volt, ezért csak sötétedésig lehetett használni. Végigfotóztam azokat a napokat.
    – A zene. Akkor indult a rock ’n roll. Majd’ megpusztultunk érte. A főiskola zenekarába én is bekerültem, mint nagybőgős, mert az akkori bőgős éppen diplomázott, és kellett helyette egy másik ember. A sportolók hazahoztak egy hanglemezt, felraktak két nagy hangfalt. Annyian csődültünk köré, hogy kis híján összedőlt az épület. Ez október huszonkettedikén volt. Huszonharmadikán már nem engedélyezték a lemezbemutatót, amitől mindenki mérges lett. Közben jött a hír, és mentünk tüntetni az Országgyűlés elé, onnan át a Bem szoborhoz. Amíg világos volt fényképeztem, de mire a Bem szoborhoz értünk, besötétedett. Másnap, huszonnegyedikén, Kőbányáról már nem jártak a villamosok. Az Orczy térig gyalog mentünk, ott pedig már hallani lehetett a harci zajokat.
    – Tízéves koromban kétszer kibombáztak, és úgy látszik, megártott a „harci zaj”. Az Orczy téren hallottak és látottak lebénítottak. Kijött a doktor, megvizsgált, de nem tudott semmit sem kezdeni velem, így csak adott egy orvosi igazolást. Akkor ismertem meg a feleségem, és képtelen voltam kikísérni a villamoshoz. Ráadásul aznap, huszonnegyedikén, jött meg az ösztöndíjam, amit, ha nem veszek fel, egyszerűen éhen halunk. Muszáj volt bemennem. A Kinizsi utcából a Zugligetbe kellett gyalogolnom, mert a fél főiskola addigra kiköltözött. A két főiskola között történteket fotóztam. Valahogy mindenhova akkor értem oda, amikor éppen állt a balhé.
    – Alkalmatlan vagyok arra, hogy bárkinek is ártsak. Értek a fegyverekhez, de életemben csak egyszer nyúltam hozzá, de végül akkor sem sütöttem el. Egyszer olyan helyzetbe kerültem, amikor taknyos gyerekeknek próbáltam segíteni, de nem hallgattak rám. A Tűzoltó utcában mentek. Láttam, hogy életveszélyben vannak, de nem vettek figyelembe. Szóltam nekik, hogy a környéken járkál egy szovjet harckocsi, tetején a gépágyúval. Minden utcában megállt, és céltalanul kilőtt egy-egy tárat. Mondtam nekik, legalább a fal mellett menjenek, de nem. Érettségi előtt álltak.
    – Egy hónapig voltunk katonák Mezőtúron. Megkaptuk az alapkiképzést, ami által megtanultunk mindenféle masinával lőni. Az Iparművészeti Főiskola kollégiumában a lányok kipucolták a golyószórót. Aztán, amikor őrségbe állítottak, a nap melegére kicsöppent a csőből egy jókora csepp vörös zsír. Kívülről ragyogott a fegyver, de a lányok arra már nem gondoltak, hogy a csőben hagyott kosztól szétrobbanhat az ember. Még jó, hogy nem használta senki.
    – Lefényképeztem egy amerikai követségi kocsit, zászló volt rajta. A romok között cirkált, fotózott és filmezett. Az első nagy roham után. Addigra romokban hevert a Kilián laktanya is.
    – A Baross utca és az Üllői utca között, a Duna felőli oldalon volt egy mozi, a Pál utca környékén. Halott orosz katonák hevertek arrafelé. Napokon keresztül mésszel leszórva.
    – Nekem nem lett semmi bajom. Ellenforradalmárnak kiáltottak ki. A saját szakmámban nyomorultul kellett élnem. Mindig másokat vettek elébem, de később megszoktam.
    – A Nagyvárad tértől elindult három nagy szovjet harckocsi, viszonylag egymás mellett. Ameddig tudtak, egyenesen haladtak, mert az úton fekvő bazaltköveken meg-megakadtak. Bejöttek egészen a Klinikákon túlig. Kilőtték az összes töltényüket, és rükvercben visszaindultak. Elég nagy kaliberű ágyújuk volt, százhúsz milliméteres átmérőjű, és azokat a Corvin közből egy aknavetővel eltalálták. Nem tudom megmagyarázni miért, de a saját embereiken gázoltak át a harckocsikkal. Oda-vissza. Csak úgy lehetett felfedezni őket az aszfalton, hogy a csizmájuk sarka ép maradt, és a pufajka is kivehető volt. Az Örökimádó templomról és az egyik máig álló betonkerítésről még mindig be lehet azonosítani a négy szerencsétlen ember halálának helyszínét.
    – A feleségemet egy hónapja ismertem. Volt egy szép fekete kabátja. Jött a hideg idő, a Corvin mozi oldalán pedig volt egy patyolat. Beadtuk a kabátot, csakhogy közben történtek az események. Nem tudtuk, mi lett a sorsa. A hacacáré véget értével gondoltuk elmegyünk megnézzük, mi lett a kabáttal. Ha hiszik, ha nem, egy fehér drapériával letakartak egy sor téli kabátot, köztük felcímkézve Éváét is.
    – A Hirosima romjairól készült amatőr felvételeket Japánban kincsként kezelik. Természetes is, hiszen a történelmük része. Becsben tartják, vigyáznak rájuk, és folyamatosan vizsgálják őket. Többek között ezért sem akarok evvel foglalkozni. Ezeknek is dokumentum értékük van. Ehhez képest…
    – Mindenki szétszaladt, és utat engedett, amikor egy hasba lőtt fiatalembert szállítottak a Klinikákra.
    – Kétszer kerültem életveszélyes helyzetbe. A Déli pályaudvarról kilökdösték a vagonokat a Széna térre. Én csak át akartam menni az úton. Óriási zajt hallottam, a lövéseken kívül valami mást is. Kiderült, hogy addigra kisiklottak a vonatok, és ahogy a lendület vitte őket a köveken összevisszaborultak. Ugrálni kellett, nehogy elsodorjanak.
    – A feleségem a Lenhosék utca – akkor Szvetenainak hívták – és a Balázs Béla utca sarkán lakott. Volt egy húga, szegény, azóta már meghalt. Amikor lebénultam, Éva nem tudott hazamenni. Magdi, a húga, másnap dolgozni indult. A környező utcákban rengeteg halott hevert. A lakók reggel kimentek, ástak egy gödröt, beletemették őket, és jobb híján, csak annyit írtak a halmokra, hogy milyen kabát, szoknya volt rajta, milyen magas volt, haja színe. Szegény Magdi, mivel a nővére nem ment haza, nekilátott a sírokat kikaparni, hátha megtalálja a testvérét. Közben hazaérkezett Éva, de nem találta otthon Magdit. Keresni kezdte, és ő is azt nézte, mi van a halmokra írva. Magdi belerokkant, a család meg rám testálta az idegösszeroppanást, mert én voltam az egyetemista, ezáltal minden bajnak az okozója.
    – A környékbeliek ráfestették az egyik ripityára lőtt tankra: „Javítás alatt!”
    – A fotózáshoz filmgyári maradékokat használtam, mert az volt a legolcsóbb. A gépem nem huszonnégyszer harminchatos kockákat csinált, hanem huszonnégyszer huszonnégyest. Amikor a kazettába betekertem a filmet, még nem tudhattam, hány kocka fog ráférni. Aztán volt, hogy ötven darab is elfért. 1996-ban vettem ’56 után először elő a negatívokat. Egy kiállítás miatt újra elő kellett hívni a képeket, és csodák csodájára olyanok lettek, mintha csak akkor fotóztam volna. Két hatalmas falfelületet raktak tele a nagyított képekkel. Amikor bement az ember a terembe, és a mennyezettől a padlóig csak a romokat látta, megdöbbent. Én magam is megrémültem. Rom, rom, rom mindenütt.
    – Megérkeztek az élelmet szállító teherautók. Az emberek egymás hegyén-hátán tülekedtek, hogy minél közelebb kerülhessen a platóról élelmiszert osztókhoz. Életemben először aznap fogtam fegyvert. Valahol a Baross utca környékén történhetett, pontosan már nem tudom beazonosítani. Egy fiatalember észrevette, amint az egyik ház második emeletén kinyílott egy ablak, és megjelent benne egy dobtáras géppisztoly lukacsos vége. Az emberek védtelenül és gyanútlanul várták az élelmet, miközben valaki közéjük akart lőni. A körút ezen részén, vagyis a Baross utca és a Corvin köz között, minden ajtó nyitva volt. Amikor a strázsáló emberek elfáradtak, letették a kapukba a fegyvert és hazaindultak. Az utcán őrizetlenül hevertek a géppisztolyok, és ládákban a lőszerek. Másnap reggel visszamentek és érintetlenül találták a fegyvereiket. Azonban bárki simán felmarkolhatta volna bármelyiket. Annál a kapunál is hevert egy géppisztoly. A jelenettől dühbe jöttem, hiszen emberek élelemért álltak sorba, és valaki képes lett volna közéjük lőni! Felkaptam hát a fegyvert és berohantam a házba. Azonban megelőzött két vagy három fiú, mert amikor a lépcsőházban szaladtam, hallottam fentről a hangokat. Ronda jelenet volt. Végül fel sem mentem a lakásba, szerencsére. Azt hiszem, bedobtak egy kézigránátot.
    – Az élelem nagy részét vidékről hozták. Az emberek összefogtak, és ott segítettek a fővárosiaknak, ahol csak tudtak. Hallották, hogy vérhiány van, így küldtek azt is. Egy százliteres hordóba beleengedték a vérüket, mivel azt hitték, ez a véradás módja. Meg is érkezett Pestre a százliternyi vér.
    – Nagyon sok harcot láttam, de nem szívesen emlékszem rájuk. Idősebb voltam a tizenhat-tizennyolc éves gyerekeknél, akiknek semmi bajuk sem volt, csak lelkesedtek, tenni akartak. Nem hallgattak rám és a vesztükbe rohantak. Még ma sem értem, hogy hogyan lehetséges: megy egy ember az utcán, rajta van az egyetlen kabátja, egyszer csak meglátja a gyerekeket, amint egy benzinespumpával bíbelődnek. Odamegy hozzájuk, feltűri a kabátja ujját, és segíteni kezd, átpumpálni egy flakonba a benzint. Persze könyékig olyan lesz a keze. A következő pillanatban hasra vágja magát, irányoz, lő, mert kiderül, hogy katona volt.
    – A Pongráczi úton áll egy templom. A szovjetek végig hajtottak az úton, és gépágyúval lőttek mindent, ami csak elébük került. Anyámékkal kint álltunk az ajtóban, a cserepek meg falevelekként hullottak a fejünkre. Volt egy kollegám, Turzán Pista, bronzöntő. A Madách Imre téren állt az öntödéje. Amikor behúzták a Nemzetiig a Sztálin-szobrot, majd később egészen az Astoriáig, kiszaladt, és autogén palackkal levágott Sztálin elvtárs gatyájából két-háromujjnyi vastag bronzlemezt. Mivel főleg alumíniumot öntött, a bronzlap hosszú ideig a műhelyében feküdt letámasztva. Mikor dolgozni kezdtem, ő is öntött nekem bronzból, így készült néhány olyan munkám, amelyben Sztálin elvtárs gatyájából is volt egy kis darab. Egy ideig azt hittem, Turzán Pista belerakta Sztálin gatyáját a harangba. Nem régiben felmásztam a toronyba, és megnéztem. Kiderült, nem Pista öntötte a harangot, vagyis Sztálin elvtárs kimaradt belőle.
    – Amikor Mészáros Márta filmet készített ’56-ról, küldött nekem is levelet, hogy van-e valamilyen emlékem a forradalomról. A kezdet kezdetén nem tudtam fűteni a műhelyemben. Vettem egy kék pufajkát, és abban dolgoztam, mert rendesen melegített. A levél kézhezvétele után rohantam a pincébe, mert a pufajkának valahol ott kellett lennie. Ha megtalálom, elküldöm a filmhez, mert az aztán originál – gondoltam. Nem lett meg. A pince minden esőnél beázott, de nem akárhogy, méteres víz állt benne. A műhely elé sikerült gátat építenem, de a pince reménytelen volt. Az eset után néhány évvel véletlenül ráakadtam a pufajkára, csakhogy már több réteg homok és föld állt rajta. Úgyhogy kidobtam.
    – Éppen mentem a Nagyvárad tér felé, miközben harckocsik jöttek velem szembe. Az egyik lépcsőházból riadt sokadalom tódult kifelé. Láttam egy embert, ahogy éppen égett a keze, körülötte emberekkel, akik a lángokat csapkodták. Az egyik harckocsi teteje nyitva volt. Első látásra azt hittem, egy égő katona kiugrott a tankból, és ezek a jószívű magyarok segíteni próbáltak rajta. Közben dolgom akadt és tovább mentem. Sötétedés után értem vissza az utcába. Még álltak kint emberek. Odamentem megkérdezni, mi lett a katonával. Kiderült az igazság: nem katona volt, hanem egy részeg kőműves, aki meggyújtotta a Molotov-koktél, de a benzin ráömlött a karjára, és meggyulladt. Őt akarták menteni a jóságos magyarok, nem pedig egy égő szovjet katonát.
    – Egy felrobbant autóban vagy hat magas rangú szovjet tiszt feküdt, világoskékes, aranygombos ruhában. A megborult kocsi ajtaja tárva-nyitva, benne pedig állt benne a vér. Hazarohantam a fényképezőgépért, de mire visszaértem, elvitték őket. Állítólag az történt, hogy a kocsi előtt fehér ingben szaladt egy ember, miközben integetett és kiabált: „Ne lőjetek, mert sebesültek.” Ezt utólag olvastam. Ennek ellenére beléjük lőttek.
    – Negyvenhárom-negyvennégy fiatal, öreg, cigány, szőrös, sima, nő és gyerek holttestét láttam. Azt hittem, a fotózásnak van valami értelme. Segíthet később a szülőknek vagy a hozzátartozóknak. Abból indultam ki, hogy Magdi minden sírt kikapart Éva után. Azt hittem, hogy a képeknek lesz értelmük, dokumentálás jellegük. Pedig nem.

Lejegyezte: Solymosy Zsuzsanna