Kolozsvári Papp László

A nagy hóemberháború

(Részlet)

A boldog és gyanútlan Város hóemberépítő-versenyt rendez – s mint arra a történelem oly sok példával szolgál, másnapra ébredve azt tapasztalja, hogy a hóemberek átvették az uralmat a Város fölött. A hóemberek vezére, Halifax sarcot vet ki: a Városnak kell készítenie a hóembereknél nélkülözhetetlen répaorrot, seprűt, szemnek, fogaknak való szénkoloncot. A leghidegebb hóember, Halifax megdöntésére nincsen mód és hatalom. Ha van ember, aki segíthet a Városon, az nem más, mint a nagy varázsló, Galambóci Boldizsár. S ő kisvártatva színre is lép…

Hadisarc

    Szomorú világ köszöntött a Városra. Bizony immár annyira megbénított mindenkit a félsz, hogy a Város habozás nélkül teljesítette Halifax minden követelését.
    Emlékszel, ugye, Halifax első hólabdaüzenetére? Ilyen parancsok később is érkeztek, s hol a Városházát találták oldalba a hó-dumm-dumm golyók, hol a kosárfonók fészerébe zúdult be egy hóbucka. S mindenik kőtáblát, de mit beszélek, jégtáblát rejtett magában, s azon ékes, cikornyás betűkkel Halifax követelése.
    A hóvezér kíméletlen sarcot vetett ki ránk. A Város melegházai a nyári télben a lakosság zöldség- és gyümölcsszükségletét termesztették meg, ám most teljes egészében répatermesztésre kellett átállniuk. A Városnak kellett dugványoznia, kapálnia a hóemberek répaorrát. És rengeteg orra volt szükségük! A csikorgó hidegben az orrok tartósak voltak ugyan, ám időnként csak-csak cserére szorultak. A Város kénytelen-kelletlen új melegházakat épített, hogy kielégítse a hóemberek orrigényeit.
    De ez még semmi! Egy szép nap egyenesen a tanácsterembe repült be egy hógolyóparancs, miszerint a Város termesszen minél bütykösebb, bibircsókosabb, egyszersmind hosszabb és vastagabb orrokat.
    Akkor már a Város apraja-nagyja csákányozott, lapátolt a szénbányákban. Fűtésre is rengeteg szén ment el, és a melegházak sem a téli napsütéstől voltak melegek. Ám ez mind semmi! A Városnak széngombokat kellett gyártani a hóemberek pocakjára. S ha eleinte még be is érték holmi szénkoloncokkal, egy újabb hógolyóparancs, ami egyenesen Hárs Kamilla gyógyfűtermesztő konyhájába zúdult be, díszesen megfaragott széngombokat rendelt a Várostól.
    Kell-e mondanom, hogy az iskolai kézimunkaórákon minden gyermek hóemberfogat formázott faszénből, a nagyobbacskák pedig kőszénből. S mivel újabb parancs zuhant ránk, a lányok pirosra, kékre, lilára pingálták a hóemberagyarakat.

Őrhóemberek

    Az újabb hógolyó egyenesen Gótikus Jenő főbíró házára esett.
    A nagy Halifax megparancsolta, hogy a négy szegleten magasodó vak és süket, kalaptalan és seprűtlen hóembert a Város szerelje fel.
    Képzelheted, mekkora vesződséggel állványozta körül a Város ezeket a hat emelet magas óriásokat, hogy egyáltalán a helyükre tudja illeszteni a szemeket és a fogakat. Ráadásul Halifax meghagyta, hogy az Őrhóemberekben, ahogy ő nevezte őket, lépcső vezessen fel a talpból a fejbe. A fejszobákban pedig fáklyák égjenek, hogy színesen virítson tőlük az Őrhóemberek szeme.
    Rettenetesebb rémpofákat képzelni sem lehetett volna!
    Mivel ezekhez a hóhegyekhez méltó répát nem lehetett termeszteni, a Város mérnökei és kézművesei – Halifax parancsára – kisütötték a legborzalmasabb orrokat, amiket emberi képzelet csak kisüthet.

Orrok

    A Keleti Őrhóember orrát kinőtt nadrágokból, kifakult kötényekből, mindenféle tarkabarka asztalneműből, kockás sálakból, csíkos mellényekből varrták össze. A végén elvékonyodó, hosszú ormányt vattával, kóccal és zsíros kalapszalagokkal tömték ki. Halifax meg volt elégedve.
    A Nyugati Őrhóember orrához be kellett szedni a Város minden gumilabdáját. Hiába éltünk örök télben, a szülők felháborodottan tiltakoztak, a nagymamák sírva szolgáltatták be unokáik labdáit. Az apukák az öklüket rázták a Nyugati Őrhóember felé, az anyukák a kezüket tördelték.
    A gumilabdákat egy teljes napon át szúrták ki és hasították félbe az orrépítők. A főtéren, pokrócokba, bundákba burkolózva ott ült minden tűforgatásra képes asszony és a fél labdákat varrták össze, hogy az így nyert hatalmas gumilebernyegből az orrszabászmesterek orrot formázzanak. A fél főteret beterítő lepedő a fél labdáktól hepehupás volt, s ettől olyan lett a Nyugati Őrhóember orra, mintha ragya verte volna ki. Ha ehhez hozzáveszzük, hogy ahány labda, annyi szín, képzelj el, Ági, egy förtelmes kékes-pirosas-zöldes-lilás-sárgás orrot! De Halifax meg volt elégedve.
    Az orrot fel kellett fújni, mivel azonban szökött belőle a levegő, egy orrkülönítmény éjjel-nappal pumpálta. A legnagyobb büntetésnek számított, ha beosztottak valakit a hóemberorrfújók közé.
    Ha azt hiszed, ezt már nem lehet túlszárnyalni, halld, milyen volt a Déli Őrhóember orra! Halifax parancsára ezt fából kellett megácsolni. Ki is vágatta a Város a legmagasabb fenyőt, ami az erdőben csak nőtt. A tövénél hat ember sem tudta volna körülfogni. A fába hosszú csatornát fúrtak, az aljától a sudaráig. Az alagút végig meg volt lyuggatva, s egy különítmény szakadatlanul vizet csorgatott belé a hóember fejszobájából. A víz kifolyt a lyukakon, s a hidegben egy szempillantás alatt jéggé, vagyis jégcsappá fagyott.
    Képzelj el egy hat emelet magas, skarlátvörös szemű hóembert, akinek folyik az orra, s oszlopnyi jégcsapok lógnak az orrlikából! Iszonyú! Az anyukák nem merték kiengedni kicsinyeiket az udvarra, nehogy halálra rémüljenek az orrcsapokat eregető Déli Őrhóembertől. De Halifax ezzel is meg volt elégedve.
    De ez még mind semmi! Halld, milyen volt a rémes Északi Őrhóember orra!
    Az orrművesek beszedték a Város minden trombitáját, kürtjét, trombonját, és egy hatalmas rezes orrot kalapáltak össze belőle. Mivel nem volt elég a nyersanyag, ócska kályhacsöveket, kürtőket, esőcsatornákat, rozsdás mosdótálakat és vasfazekakat, kicsorbult tölcséreket is belekovácsoltak a leghatalmasabb orrba, ami valaha is szuszogott a földtekén. Már a munkálatok közben is látszott, hogy az ormányt ki fogja verni foltokban a rozsda, de Halifaxnak épp ez tetszett benne a legjobban.
    Nem mesélem el, milyen vesződségek árán sikerült a roppant fémormányt felvontatni az Északi Őrhóember fejéig, s a helyére illeszteni.
    Hanem amit ez az orr tudott! A hófejszobába, ahonnan az Őrhóember ibolyakék szemét világították, egy nagy fújtatót kellett beszerelni. A fújtató megszólaltatta az orrot, s a recsegő trombitaszó minden órában elzengte a hóemberek nagyszerű, örök és oszthatatlan ügyét. Hogy ennél hamisabb hangot még nem hallott emberi fül, amin e dicsőség önmagát hirdette, az a legkevésbé sem zavarta a nagy Halifaxot.

Az őrhóemberek felfegyverzáse

    Halifax újabb keserves parancsa egyenesen az óratoronyra esett, hóbucka formájában! Ebben utasította a Várost, hogy seprűkkel fegyverezze föl a négy óriási Őrhóembert.
    – Ez már több a soknál! – kiáltotta Merengő Barnabás, az üveghuták céhének nagymestere. – Inkább a halál!
    – Ezt nem tűrhetjük! – verte az asztalt X. Nemnyúlszívű Richárd generális, miután elődjét, IX. Nemnyúlszívű Richárdot a főbíró leváltotta a gyászos hólapát-hadművelet után. – Halál rájuk!
    – De hogy tud meghalni egy hóember? – vetette közbe Hárs Kamilla.
    Ennyi tehetetlen szószaporítás hallatán Gótikus Jenő főbíró segélykérő pillantást vetett rám. Én azonban, mi tagadás, behúztam a nyakam, lehorgasztottam a fejem, s olyan néma voltam, mint egy jégbarlang.
    Nem volt más választásunk, teljesítenünk kellett Halifax parancsát.
    A Keleti Őrhóember oldalába irdatlan cirokseprűt illesztettünk. Szerencsére a Város raktáraiban volt elegendő cirok, mert hát hogyan is termeszthettünk volna cirokot télvíz idején.
    Az Őrhóemberek köré égig érő állványzatot emeltünk. Arra húztuk fel a legallyazott fenyőszálat, s égig vagy még annál is magasabbra érő fakalapácsokkal vertük be az Őrhóemberek oldalába.
    A Keleti Őrhóember seprűnyelét kékre, a Nyugatiét lilára, a Déliét feketére, az Északiét szivárványszínűre festettük. Ha nincs szörnyű veszedelemben a Város, jókat nevettünk volna a színes fogukat vicsorító, szemükből színes pászmákat lövellő, végül is bamba hóembereken. De volt is a Városnak mulatozni kedve!
    A Keleti Őrhóember cirokseprűjét és a Nyugati Őrhóember ágseprűjét még csak-csak sikerült rákötni a seprűnyélre. De a Déli Őrhóember seprűjénél megállt minden tudományunk.
    A Déli Őrhóembernek, Halifax parancsára, egy hatalmas vasseprű kellett az oldalába!
    Nem volt az az emelőgépezet, az a kötél, ami egy akkora vasseprűt hat emelet magasra föl tudott volna emelni. A Város kovácsai, köszörűsei, vasesztergályosai még csak-csak összeforrasztották, összecsiszolták az irdatlan fekete seprűt. Na de hogyan emeljék a helyére?!
    Márpedig Halifax mennydörögve követelte a vasseprűt a Déli Őrhóember oldalába, különben, üzente, olyan hóvihart kavar, hogy cserép, zsindely egy szál nem sok, annyi sem marad a háztetőkön. Akkor tudjuk csak meg, hogy milyen is az igazi tél!
    A Város egy emberként törte a fejét, miként háríthatná el a szörnyű vészt. Végül arra jutottunk, hogy darabokra vágjuk a vasseprűt, úgy húzzuk fel a magasba, s odafent forrasztjuk össze.
    Nem részletezem. Végre ott állt, a mi kezünk munkájának a jóvoltából, a legrémületesebb hóember, amit emberi képzelet csak ki tud ötleni. Holdas éjszakákon a vasseprű kísérteties árnyékot vetett a főtérre. A haja is égnek állt tőle az embernek!
    De Halifax végre meg volt elégedve. Megparancsolta viszont, hogy a vasseprű villás ágaira lángnyelveket fessünk. A Déli Őrhóember fejszobájában pedig gőzgépet működtessünk, ami nagy pufogásokkal lövelli a gőzt a szája sarkán. A gőz persze tüstént megfagyott, s hópermet és zúzmara alakjában szitált alá, valóságos hóokádó szörnyeteggé változtatva a Déli Őrhóembert.
    De ez még nem volt elég Halifaxnak!

A tollseprű

    Halifax egy szivárványszínű tollseprűt rendelt az Északi Őrhóember oldalába!
    A Magisztrátus megkönnyebbülten sóhajtott fel a parancs hallatán. Eszelős, de végrehajtható!
    Az általános megkönnyebbülésnek én vetettem véget.
    – Honnan vesz a város annyi tollat, amennyi egy hat emelet magas hóember seprűjéhez kell? Mert ne higgye senki, hogy a zsarnok be fogja érni egy kitépett kanáritollakból és papagájfarokból kötött seprűvel. Azzal sem mennénk sokra, ha lenyírnánk a Múzeum kitömött struccának a farktollait.
    A főbíró kétségbeesetten felnyögött.
    – Ön mit tanácsol, Körmendy úr?
    – Itt csak csel segíthet – mondtam.
    – És mi lenne az a csel? – kérdezte X. Nemnyúlszívű Richárd.
    – Sejtelmem sincs.
    – Körmendy úr! Maga felelőtlenül riogatja a Magisztrátust! – vesztette el a türelmét a főbíró. – A maga kezébe teszem le a Város sorsát. Ha a sorssal nem tud mit kezdeni, három nap múlva a fejét teszem a kezébe. Megmondtam! Dixi!

Nyalóka hadművelet

    – Képzelheted sanyarú helyzetemet, Ági – szólt vígan a nagy varázsló, amiből is a kislány mindjárt sejtette, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik.
    A főbíró szavait nagyon is értettem. A fejemet ütteti le, ha nem teremtek a föld fenekéből, a jég és hó alól, méltó tollseprűt az Északi Őrhóember oldalába. Szabad kezet kaptam, csak a nagy Halifax elégedett legyen.
    Másnapra megfogant az ötlet, amit abból is láthatsz, hogy a fejem még mindig a nyakamon ül, s nem a hónom alatt hordom. Illetve nem láthatod, mert még nem mutatkoztam meg neked teljes pompámban.
    Harmadnapra virradóra unokák és nagymamák, apukák és anyukák, akik nem éppen az Északi Őrhóember seprűnyelének szivárványszínűre pingálásán munkálkodtak, kirajzottak a Városból, és nyalókákat osztogattak a mezőkön, domboldalakon csellengő, gurulgató hóembereknek. Mert azt még nem mondtam, hogy a hógyerekek kedvenc játéka a gurigázás volt. Gömbjeikre estek szét, legurultak a lejtőkön, s kövérre hízva álltak össze újra. Ezt addig játszották, amíg méretes, felnőtt hóemberekké nem váltak.
    Mivel a hógyermekek hírét sem hallották a nyalókának, meghagytam, hogy a cukros pálcikákat dugják csak le egyenesen a torkukon.
    Micsoda népvándorlás kerekedett! A nagymamák kosarakban hordták a fagylaltgombócot, az anyukák batyuszám a cukormázzal leöntött labdacsokat, a cukrozott mogyorót. Az apukák színes cukorállatokat húztak szánkóikon. Piros lovacskákat, zöld rókákat, lila elefántokat. Óriási üstben tejszínhabot kavargatott három tagbaszakadt olvasztár, habcsókot formázott cukros pépből öt vasöntő.
    Attól féltünk, hogy ha izzó dobkályhákat viszünk a hóemberek közé, a végén még agyontapossák egymást, és minket is, hogy olvasszuk el őket. Hárs Kamilla hóemberolvasztása óta ugyanis a hóemberek valósággal tűzimádók lettek. Így aztán csak elemes villanymelegítőket vetettünk be a hadműveletben, s távol tartottuk tőlük a hógyermekeket, nehogy rácsücsüljenek a főzőlapra, s vidám visongások-sistergések közepette elolvadjanak. Haj, ha az egész hóembernemzetséget elolvaszthattuk volna! De erről álmodni sem lehetett.
    Villanyrezsókon rotyogott tehát a finom csokoládé, s nagymamák és nagypapák szorgalmasan öntötték a csokoládéfigurákat. Legnagyobb sikere hát persze hogy a csoki hóembereknek volt.
    Én, szokásom szerint, az öregtoronyból, Ödönből néztem a hadműveletet jó távcsövemmel, s kétség és remény közt hánykódva lestem, beszopja-e Halifax a nyalókát.
    Kisvártatva hóemberek özönlötték körül a kerek dombot, ahol Halifax tanyázott, s összetett hómarokkal, hótérdre borulva rimánkodtak valamiért.
    Akkor már biztos voltam a dolgomban!
    A hóemberek végtelenített nyalókáért rimánkodtak!
    Kihúzattam hát az óriási parittyát, amit öreg barátom és kártyapartnerem, Padasztali Belizár, az asztalosok céhének nagymestere készített, s kilőttem hógolyómat Halifax táborába.
    Az üzenetben, amit a csónakázótó jegébe vésettem s a hógolyóba bugyoláltattam, az állt, hogy a Város vállalja a hógyerekek és a belőlük nagyra guruló hófelnőttek szenvedélyes édesszájúságának csillapítását. Annyi nyalókát, fagylaltgombócot, porcukrozott epret, málnát, piros cukorlovacskát, rózsaszínű cukorkrokodilust, sárga cukorsast és kék cukorkígyót szállítunk nekik, amennyi csak tetszik! Sőt, magának Halifaxnak, a legnagyobbnak, a hóemberek atyjának elkészítjük a kicsinyített csokoládémását, amit minden hóember a szíve fölött hordhat, hacsak meg nem eszi hódolattelten. Attól nem kell tartani, hogy a csoki Halifaxok megolvadnak, amilyen hidegek a hívek.
    A tetejébe – tértem rá a hadicsel velejére – cukorból fogjuk elkészíteni az Északi Őrhóember tollseprűjét, olyan módon, hogy az egészet lengesse-lobogtassa a téli szél. Amit a Város népe már annyira megszokott és megszeretett, hogy el sem tudja képzelni, hogy nyárban is élhetne – tettem hozzá ravaszul.
    Halifax pedig lépre ment, s megrendelte a világ legnagyobb cukor tollseprűjét.

Melyben mégiscsak feltűnik (talán) Tóbiás

    – Te persze el sem tudod képzelni, hogyan lehet cukorból egy lengedező tollseprűt készíteni – duruzsolta elégedetten Galambóci Boldizsár.
    A kislány előbb az orrára tette az ujját, mint mindig, ha erősen gondolkozott, aztán a homlokára csapott, s felkiáltott:
    – El sem tudom képzelni, Boldizsár bácsi!
    – Ezt vártam tőled! Jól is néznénk ki, ha tudnád! Hiszen akkor te volnál a nagy varázslónő, s én kuporognék hálóingben az ágyban, s hallgatnálak téged! Halld tehát!
    Elkészült a szivárvány minden színében pompázó seprűnyél. Azt már csak mi tudtuk, hogy tenger vesződség árán lyukat fúrtunk a belsejébe. Úgy is mondhatjuk tehát, hogy a hóember hasából a feje fölé egy szivárványszínű cső nyúlt föl.
    Az Északi Őrhóember pocakjában pedig műhelyt rendeztünk be. Na, mit gondolsz, mit csináltunk, fabrikáltunk, mesterkedtünk abban a műhelyben, az Északi Őrhóember pocakjában?
    – Valamit, ami cukorból van? – tétovázott Ági, akit Lujzának is hívnak.
    – Jól forog az eszed kereke…! Na de mit?
    – Mi lenne a nagy és furfangos Galambóci Boldizsár nagyságából és furfangosságából, ha én csak úgy megmondanám, hogy mit fabrikáltatok ti a pocakban – mondta Ági, miből is világosan kitetszik, hogy fel-felcsipegetett már egypár morzsát a nagy varázsló csalafintaságából.
    – Vattacukrot csináltunk, fabrikáltunk az Északi Őrhóember pocakjában! A cukorhoz színezéket kevertünk, s az egészet kifújtuk egy nagy szivattyúval, vagyis fuvattyúval a seprűnyélen át a levegőégbe! A vattacukor tüstént megdermedt a kinti hidegben, s olyanféle fellegekbe bodrosodott, ami megszólalásig hasonlított egy óriási színes tollseprűre.
    Nincs nyelv, mely elmondhatná, hogyan özönlöttek a hegyekből a hóemberek! Vonzotta őket a látvány, de vonzotta őket a vattacukor illata is. Úgy meredt előre, úgy kacsázott, kígyózott a sok répaorr, mintha az orroknak lenne hóembere, és nem a hóembereknek orra!
    És a csoda még csak ezután következett!
    A vattacukor felleg egyszer csak levált a cső végéről, s foszlányokban szállt alá, bele egyenesen a hóemberek tátva maradó szájába! Hát persze hogy alászállt, hiszen a vattacukorműhely újabb és újabb cukorfellegeket lövellt!
    Szokásomhoz híven szerényen, összeszorított szájjal, némán álltam az öregtoronynak, Ödönnek a tetején. Gótikus Jenő főbíró szó nélkül fejet hajtott előttem. Rokokó Matild így kiáltott:
    – Megmentette a Várost! Hála néki! Hála, hála!
    Kisvártatva lesétáltam Ödönből, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, hogyan tömik a fejüket a pákosztos hóemberek, hogy hemperegnek a vattacukorban, eladdig, hogy attól fogva minden hóember ragadt egy kicsit.
    A Város megéljenzett, én azonban tisztában voltam vele, hogy az igazi vész még nem hárult el a Városról. Megvallom, sejtelmem sem volt róla, hogyan is háríthatnám el.
    Ekkor egy gömbölyű képű, komoly arcú, fején tölcsért, hóna alatt egyszerű cirokseprűt viselő, krumpliorrú hóember lépett hozzám, és így beszélt:
    – Ön Galambóci-Körmendy Boldizsár-Gyula?
    – Az vagyok – válaszoltam.
    – A Város esze?
    – Mi tagadás.
    Ekkor a hóember kezet nyújtott, és így szólt:
    – Tóbiás vagyok.