Bartis Ferenc

Mesebeli szabadulás

    Tisztelt Tanácskozás!
    Kedves Barátaim!

    Nagyszerű, bűbájos az értekezlet címe: Mesemorzsák. De bármennyire is kísért gyermekkorom komor lidércfénye, nem tudok hozzá igazodni, sőt, miután átstudíroztam a programtervezetet, úgy érzékelem, hogy mondandómmal kilógok a sorból. Mint mindig. Megzabolázom gondolataimat és minél rövidebbre fogom a gyeplőt, hogy ne vágtázzak idegen területekre és főként ne ismételjem mások okos fejtegetéseit, s így kerüljem az unalmas tudálékoskodást és ismételgetést.
    Létezik a folklórnak egy eddigelé kevésbé ismert hajtása: hadifogság-láger-börtön népköltészet. Ebben is bőségesen megtalálható a szerelmes sóvárgó dal, a bilincs-lánc csörgető keserves, a kilátástalanság balladája, a kivégzések előtti hagyatkozás imádság és ráolvasásos átkozódás formájában, valamint a mesék sokasága és azok valamennyi válfaja. Hangsúlyozom: kimondottan politikai foglyok folklórjáról van szó, hiszen én csak azokat ismerem közvetlenül; a köztörvényesek, a közbűnözők, valamint a szektánsok más-más részlegeken raboskodtak-robotoltak, tőlünk teljesen elkülönítve. Mivel a tudományos igény és okfejtés megköveteli az ellenőrizhetőséget, meg kell jegyeznem, hogy a következő nemzetiségekhez tartozó foglyokkal raboskodtam: székely-magyarok, erdélyi magyarok (ez nem megkülönböztetés akar lenni, hanem éppenséggel a székely népballadák erős ráhatásának a magyarázata), románok, oláh cigányok, magyar cigányok, szászok, örmények, svábok, zsidók (belőlük többféle is volt), lipovánok, törökök, görögök, bolgárok, szerbek, volt néhány orosz, helyesebben: szovjet, valamint egy-két svéd, eredeti német. A börtönök hivatalos nyelve a román volt. A foglyok közösségében, a karhatalmi tiltás ellenére is, a román mellett általában a magyar nyelv volt használatos, nemcsak a magyar ajkú rabok létszámbeli fölénye miatt, hanem azért is, mert sok más nemzetiségű tudott magyarul, vagy éppenséggel meg akart tanulni magyarul. A magyarjaink voltak a legösszetartóbb náció. Szóval tartották egymást, hogy elkerüljék a reményvesztettség halálos csapdáját. Évek múltán kifogytak az emlékek idézéséből, elkoptak az anekdoták, a kiszabadulás utáni időkre való tervezgetés is megcsappant, mivel ki-kimúltak az álmodozók.
    Most következik egy érdekes és hiteles metamorfózis: kezdetben a valóságnak megfelelően mesélték el letartóztatásuk valós vagy mondvacsinált okát vagy ürügyét, aztán a tárgyalást, az ítélethozatalt, a rabság első időszakát megtűzdelve a vallatások fölidézésével, közbeékelve a családi emlékeket, a szerető vagy feleség megkérdőjelezhető odaadását, a mindenbe beleszóló szülők kibírhatatlan zsarnokoskodását, a tanárok hitványságát, a műhelyfőnök besúgósdiságát, a vezérkari tiszt ostobaságait, a vallatók gazemberségét stb. Évek múltán a kemény, durva jelzők elmaradtak a felidézett személyek mellől vagy után. Sőt, ők lettek a világ leghűbb szeretői, legkitartóbb feleségei, imádott anyósai, jóságos műhelyfőnökei, alázatos vezérkari tisztjei stb. Lassacskán a kintről magunkkal-magunkban hozott folklórba beleszövődtek a hajdani szabad élet személyei, motívumai – személy- és helységnévcserékkel. Észrevehetően „kialakult” a teljesen (szélsőségesen) jó és rossz ballada-mese hősök serege. Érdekes módon a helyszínek, a helyzetek, a börtönviszonyok lényegében azonosak maradtak, hiszen azoknál borzalmasabbat még a mesékben sem lehetett volna elképzelni. A válogatott kínzásokat még a mese kedvéért sem lehetett és nem is volt miért fokozni. Persze a börtönviszonyok különböztek, például a szamosújvári hírhedt tömlöcnek is három különálló épülete és „tagozata” volt: a nagy, a középső és a hármas, ahol a megsemmisítő módszereket alkalmazták, s ezt nem is titkolták, hiszen a bejárati kapu fölött ott díszlett: „sistem de exterminare”. Én a sok börtönévből ott húztam le kereken öt esztendőt. Mondom ezt azért, hogy mélyebben és átfogóbban megérthessük a mesék keletkezésének a mikéntjét. Tehát, mint a rendes, tisztességes civil mesékben: volt egy rab, aki átment minden tortúrán-kínszenvedésen, láncra verten sínylődött, aztán megjelent egy jóságos őr (!), aki megszabadította láncaitól, de azt az őrt lelőtte egy gonosz őr vagy a szolgálatos tiszt, esetleg a politikai ügyeletes, míg ők verekedtek-lövöldöztek, a rab nekivágott a szökésnek, igen ám, de a börtön négyszeresen volt körbekerítve (ez igaz!), lehetetlen volt átmászni rajta, és itt következett egy harmadik őr megjelenése, kulcsfigura, igazi mesehős, akivel valamit csinálnia kellett a rabnak, hogy átvergődhessen a kerítésen vagy kibújhasson a kerítés alatt mélyen húzódó, rég a rabok által ásott-vájt alagútfélén. Nos, ezzel az őrrel sok minden történhetett. Vegyük sorjába, melyik nemzetiségű rab hogyan viszonyult ehhez a mesebeli őrhöz:
    – A székely-magyar rab végzett vele, agyonverte, kitekerte a nyakát, leütötte a kujakjával stb., aztán menekült.
    – Az erdélyi magyar a lelkére hatott: őr uram, magának is van szeretője vagy felesége, az Isten áldja meg, hát maga is ember, nézzen félre, hogy átmászhassak a kerítésen…
    – A román megfenyegette, hogy a múltkor az egyik rabtársától üzenetet vitt ki annak a családjának, s ha nem engedi át a kerítésen, akkor beárulja a politikai tisztnek, s így ő is hadbíróság elé kerül, s elítélik.
    – A zsidó szökni akaró rab megígérte, hogy ha segít neki átjutni a kerítésen, akkor kiszabadulása után megfizeti, sok aranyat, sőt drágaköveket is ad neki, gazdag embert csinál belőle.
    – A német az őrt nekilökte a magasfeszültségű árammal telített drótháló-kapunak, aki azonnal meghalt, kiverte a biztosítékot, s így vidáman át lehetett mászni a kerítésen.
    – A török egy madzaggal megfojtotta az őrt.
    – A cigány megígérte, hogy nem átkozza meg a családját, ez a magyar cigány volt.
    – Az oláh cigány viszont megfenyegette, hogy majd egyszer, ha kiszabadul, felgyújtja a házát, mármint az őr házát, és benne ég a családja is, ha nem segít.
    – Az örmény alkudozni kezdett az őrrel: mennyiért segít áthágni a kerítésen? Van neki dugipénze valahol…
    – A svéd öngyilkossággal fenyegetőzött, ha az őr nem segít rajta, s majd a lelkén szárad a bűne…
    – A bolgár sok-sok hordónyi rózsaolajat ígért az őrnek…
    És így tovább.
    Az őr mindenkinek kedvezett és segített, de közölte a kerítés túlsó oldalán ólálkodó őrökkel, hogy elindultak a szökevények. Persze döbbenetes dulakodás ment végbe, a rabok kitekerték a katonák kezéből a fegyvert, átvették a „hatalmat”, sőt lefoglaltak egy páncélkocsit is és nekivágtak a nagyvilágnak. Kiderült, hogy ostobák voltak, mivel mindegyikük a szeretteinél kötött ki, amit eleve föltételeztek a hatóságbeliek. Le is tartóztatták őket. Ez az egyik változat. A másik az volt, hogy a rab szeretője följelentette a nála bujkáló legényt, a másikat a felesége árulta el, a harmadik kiment a temetőbe az édesanyja sírjához, s ott fogták el. Aztán következett a tusakodás, a szenvedések sokasága, kiderült, hogy a börtönből nem érdemes megszökni, hiszen kint is egy hatalmas szabadtéri börtön várja a rabokat. Ki kell várni a rendes szabadulás napját.
    Van egy másik változat is, mely szerint csak sikerül a kiszabadulás, a rabok maguk köré gyűjtenek sok-sok embert és megrohamozzák a börtönt, és lerombolják. Kikiáltják a szabadságot, de a hatalom katonasága elől el kell menekülniük.
    Tehát, a téma és a cselekmény mindvégig azonos. A mesehősök is azonosak, csupán a nemzetiségük és a nevük változik. Érdekes módon, a börtön helyszíne megmarad romániai helységnek, sőt maga a börtön neve sem változik. Valamennyi őrnek gúnyneve van, „porecla”, emberfölötti erővel rendelkeznek, mint az ördögök vagy éppen a sátán. A rabok rendkívülisége, mesebelisége tulajdonképpen bátorságukban, a kínszenvedéseket legyőzni akarásukban, az Istennel való személyes, közvetlen kapcsolatukban mutatkozik meg. Álmukban az Isten mindegyiknek megsúgja, hogy mikor aludt el részegségében valamelyik őr, mikor kell indulni a kerítések felé stb.
    Ugyanezt a mesét elmondták a szovjet fogságból hazatért volt katonatisztek is, akiket Romániában újra elítéltek mint háborús bűnösöket. És ugyanezek a mesék vánszorogtak el a Gulágokról is a román börtönökbe.
    Érdemes volna gyűjteni a börtönfolklórt és feldolgozni, amíg a mesemondók élnek.