Lászlóffy Aladár

Lúdas Matyi családfája

Levél a konferenciához

    A napokban összegezte egy hír, hogy (nem világszerte, csak Budapesten a kétmilliós lakosság felserkentésére) hány milliónyi szórólapnak nevezett alkalmi szemetet termel maga körül a semmi. A pénzt fialtató korszellem, a reklám. És hogy ez mi pénzbe kerülhet, hiszen a többsége színes nyomtatvány. És hogy hány tonnát tesz ki, mikor el is kell takarítani. Nincs mese – ez nem is elektronika, ez még Gutenberg-galaxis-melléktermék. Eltekintve a tartalomtól is. De ne tekintsünk el! Itt fekszik előttem jó néhány abból a nyelvtekerészeti mellfekvenc gyűjteményből, mely bizonyítja, hogy a volt egyszer, hol nem volt stádiuma óta hova juttatták a szép magyar nyelvet azok, akik „igazándiból” gyengeelméjűek vagy túl éles elméjűek, és éppen hogy belülről, a nyelv révén a mindennapokba beépítve akarják leépíteni a magyar kultúrát. Régebb mély lélegzetet vettünk, ma nagy levegőt, régebb körülnéztünk, most körbenézünk a reklám felszólítása szerint. De a csúcs, melyre már erkölcsi mérce szerint oda kell figyelni, így szól: „Egy jó árért még az anyámat is eladnám.” Öles betűkkel henceg ennek az újabban minden emberi képesség fölé és elé emelkedő ügyességnek a meghirdetése. Szomorú rekord: az a társadalmi tudat, melynek közegében ilyesmi elhangzik ma Budapesten, minden alá kellett hogy süllyedjen, és nincs felelőse. Vajon nincs felelőse?
    Kora ókori példázatoktól Balassi Menyhárt középkori esetéig a hazát is szokás volt eladni. A kéjkiárusításnak minden korban ipara volt és lesz, eladó az egész világ, hirdeti az a librettó, melyre Mefisztó híres áriáját komponálták. De az anya valahogy tabu volt. Az anyaság ilyen jellegű lealacsonyításának közegében, közelében nehéz lesz Európában új mesék irányzatairól értekezni. Persze kell. Európa maga egyike a bujkáló motívumok nagy ötezer éves tervének, az itt-ott fellángoló szintézis-kísérleteknek. Annak, ahogy egy jól kifundált királylányszöktetésből, a hölgy nevét használván a továbbiak óriás vetítővásznául, megszületik egy világrész meséje. Azé a legkisebb, virágsziromnyi kontinensé, melyet kezdet óta egészében laktak, de csak tájanként vettek tudomásul; melyre mint végállomásra, hatalmas Ázsiák igyekeztek folyton hangyánként kivándorolni, ám nem maradt fenn egészségének, teljességtudatának bizonyítékaképpen egyetlen előző név sem: mi volt, ha volt, Európa az európaiaknak azelőtt? Ilyen alapon a Daphnisz és Chloé, Trisztán és Izolda, avagy Rómeó és Júlia duók bármelyikének nőalakjáról elnevezhető lett volna, ha a névadást az érzelem plusz értelem rejtélyes alkímiája szerint nem Zeusz és a föníciai import-királykisasszony, a bika és egy könnyű Katit táncba vinni nimfa kettőse alapján oldják meg a jó érzékű hellének. Akár Hellénia vagy Rómium is kikövetkezhetett volna belőle. Vagy végül lakhatnánk akár Kleopátriában is.
    Ugyanígy áll – felőlünk nézve, a mi találó, jelképóriás szerepre szerződtetett liliputi törpénkkel, testi-lelki borsszemjankónkkal, Lúdas Matyival is a dolog. Minden népnél, számos literatúránál megfigyelhető ugyanaz a humorra és igazságérzetre épülő folyamat, melynek csúcsosodásai, krampuszszarvacskái az Ezópusok és Švejkek, a Naszreddin Hodzsák és Till Ulenspiegelek, a szlovák Janosik és a román Pakála, s mivel a mesefigurák egymás vérköreit, „életfunkcióit” éppen csak metszik, érintik, akár a fából faragott manó, Pinocchió is. Mivel soha semmi végleg nem oldódik meg, egy-egy új csírája a Szókratész tragédiájának és a Rózsaszín párduc rendőrkomédiájának is, párhuzamosan, mintegy kísérleti színpad gyanánt, a gyermekek, a jövő változatos szerepköreit tanuló új nemzedékek körében is tenyészik. Nincs mese: mesék mindig lesznek. A dolgok vezénylő tábornokai, a múlt Háry Jánosai, Colas Breugnon-jai, Kis Muckjai és Münchhausen bárói ott lesznek körös-körül ennek a mese-Altamírának a falain, amikor már Szandokán és Superman is rég nyugdíjba vonulnak. Nem tudom, az újak milyen néven szólongatják majd a maguk Csizmás Kandúrjait és Háromtestőrjeit, de rendkívüli hiányérzetet nyomok el amiatt, hogy Bajor Andor Cinigin kapitánya és Csipike, és Süsü, a sárkány és Vuk óta én már főleg párt- és kormányprogramokat olvasok, szükségből és komor hülyeségből, hiszen legbelül gyermek vagyok, Ali baba maradtam, nevemben rejtve ott van az a jelzés is, hogy Fehérló-ffya vagyok. Ennek jegyében kívánok kellemes álmodozást és elmélkedést a jövőről minden újabb mesekonferenciának, így az ENSZ-nek meg az Európai Uniónak magának is. Mivel padsoraikban úgyis ott ülnek örökre nemcsak a sótlan bürokraták, hanem Lúdas Matyi egész kikezdhetetlen kedélyű családfája.