Fodor Miklós

A varázsmese és a drámai valóság

Adalék a varázsmese nem létező művészetfilozófiájához

    Miért nem foglalkoznak a művészetfilozófusok a népművészettel? Már a kérdést is hiánypótlónak érzem. Válaszaim mindegyike arra a tényre kíván rávilágítani, hogy a népművészet a művészetfilozófia kialakult fogalmi rendszerében szinte vizsgálhatatlan, szinte észre sem vehető. A népművészet jelenségei a hagyományos művészetfilozófia nézőpontjából nem látszanak műalkotásoknak, rosszabb esetben gyengén sikerülteknek mutatkoznak. És valóban, a népművészet jelensége jelenleg művészet- és vallásfilozófia között a pad alatt tengődik. Jelen tanulmány, miközben a varázsmese jelenségére összpontosít, egy általánosabb fogalmi és gondolkodásbeli paradigmát kísérel meg felvázolni, olyat, mely éppen a népművészet jelenségére illik.
    Miért nem foglalkoznak a művészetfilozófusok a népművészet igazságigényével? Talán azért, mert a népművészet – benne a varázsmese – működésmódja alapvetően tér el az egyéni alkotásokétól. Az eltérés legfőbb oka, hogy a népművészet olyan kulturális-társadalmi világban virágzik, melynek a közösség a szervező ereje. Ebből következően a természetes családrendszerben honos közösségélmény és az ebből kifejthető közösségfogalom nélkül a népművészet jelenségének vizsgálata tévutakra kerülhet. A globalizálódó Nyugatnak még éppen van – egyre homályosuló – közös kulturális emléke saját múltjáról, de tényként kell leszögeznünk, hogy a mát uraló hatalomközpontok, a pőre nyereséget központba helyező óriáscégek és óriásbankok gépies és anarchikus egyénekből álló tömegeket hoznak létre. Egyén-lét és tömeg-lét a lényege szerint közössségi lény létmódjának határesetei. Ahhoz, hogy a szent történetek (a mítoszok) gyermeke, a varázsmese éljen, virágozzon és termést is hozzon, meg kell teremteni az őt életre hívó, őt éltető közeget. A mesekutatás jelensége – filozófiai szinten – kultúrakritikai és társadalmat újrateremtő feladatokat rejt.
    Miért nem foglalkoznak a művészetfilozófusok a varázsmese jelenségével? Talán azért, mert a népművészet (és így a varázsmese) köztes helyet foglal el a jelenkor művészeti és vallásos jelenségei között. Nem egyéni művészet és nem egyetemes könyvvallás. Ellenben olyan közösségi rítus, mely teremtő-befogadó ihletődéseit a természet, illetve a kozmikus egész erőinek hatásán keresztül kapja. A közösség jelensége mellett a szentség ezen jelenségét is meg kell alkotnia az értelemezőnek, hogy újfent eredeti tapasztalat – nem pusztán tétova, képzeleti könyvismeret – termékenyítse gondolatait. Olyan közösségfogalmat kell alkotnunk, mely magában foglalja a magányos egyén és a tömeg fogalmát mint önnön határeseteit; és olyan szentségfogalmat kell alkotnunk, mely magában foglalja a beszéd-, illetve írásközpontú vallásalakzatok, valamint az egyéni művészet fogalmait, szintén mint önnön határeseteit.
    Fenti kérdésünkre harmadjára azt válaszolhatnánk, esetleg azért nem foglalkoznak a filozófusok tárgyunkkal, mert a népművészet természetvallásos jelensége olyan őstojás, melyet a modern kor halott (múzeumi) múlttá avatott. Ebbe a hozzáállásba e kor persze bele is pusztul (már nem is modern, már csak poszt), hiszen a múlt nem csupán időbeli, de szerkezeti fogalom is; ez utóbbi esetben pedig a múlt az, ami az emberi kultúra számára lényegi. A halott lényeg: termékenységét vesztett lényeg. A lényegét elvesztő kulturális alakzat lassan, de menthetetlenül lényegtelenné válik. Mint elszáradt levelet, elfújja az első komolyabb szél.

    Amikor úgy döntöttem, hogy a mese valóságáról fogok gondolkodni, tisztában voltam a feladat nehézségével. A gondolkodó ugyanis csak akkor kezdhet foglalatosságába, ha meg tudja határozni a fogalmait. Ki képes azonban a valóság fogalmát meghatározni? Tekintsük a most kibomló gondolatmenetet oly ösvénynek, mely a valóság felé vezet! És nem csak a valóság fogalma felé és nemcsak a varázsmese valósága felé.
    Ha visszatekintünk az eddigiekre, a következő alapvető fogalomra bukkanunk: közösség. E fogalom egyén és tömeg jelensége között elhelyezkedvén az ő lényegüket hivatott megnevezni. A varázsmeséről elmondható, hogy három szempontból is közösségi természetű. Közösségi természetű a múltja, a jelene és a jövője egyaránt. A múltja abban az értelemben közösségi, hogy nincs meghatározott egyéni szerzője, a mesemondók időbeli sorának teremtő tevékenységeiből áll össze. Közösségi a jelene abban az értelemben, hogy az ideális mesemondó ismeri a közönségét, ismeri annak a közösségnek a jelenét, melyhez tartozik. Mindig egy adott, egy végtelenül konkrét közösség végtelenül konkrét élethelyzetében történik a mesemondás – ezt a közösséget nyüzsgő-eleven társaságnak feltételezzük. Nemcsak a mesemondó aktualizál, hanem a befogadó közeg is a maga közbeszólásaival. Látható tehát, hogy a leírt, elolvasott, felolvasott varázsmese jelensége elfedi a valóságot. Egynemű monológnak állítja be azt, ami párbeszédes természetű. Nézetünk szerint a varázsmese oly monológ, mely az eleven-nyüzsgő közösség párbeszédes talaján virágzik. Milyen értelemben nevezhető közösséginek a varázsmese jövője? A jövő mindig mint vágyott, illetve akart, esetleg megkövetelt vagy elkerülendő állapot van jelen. (Miként a múlt emlékezésként.) A vágyott-féltett jövő: a közösség megmaradása; illetve a közösséget hosszú és rövid távon éltető szeretet központban maradása; végső soron az Isten által megálmodott közösségi (egyéni és csoport-) minták megérzése, megélése és megvalósítása. Ha a múlt a teremtés, a jelen a megszólítás, akkor a jövő a valóra váltás lényegi fogalmaival terhes. A varázsmese valósága tehát háromrétegű: 1. a meseteremtés szent-mitikus, múltbéli valósága, 2. az előadás, az igéző ige jelenbeli valósága, és 3. a mesében kifejeződő isteni vágy és akarat jövőbeli emberivé formálásának valósága.
    Ha a varázsmese múltbeli valóságára tekintünk, azt látjuk, hogy eredete és lényege szerint mindig is oly állandóságot mutató (szent) művészi-vallásos forma volt, melyet a mesemondó személyiség az egész közösség és kultúra helyeslése és tetszése közepette éltetett. Ha a mese jelenének valóságára tekintünk, azt látjuk, hogy oly megnyilatkozó-megszólító igézet, oly varázslat, mely éppen a katarzis erejével az embert teremtő lényeget, a lelket „támadja meg” (ezért kell vigyázni a médiakultúra torz meséivel!), a lelket teszi képlékennyé, alakíthatóvá, ezáltal alkalmassá a teremtődésre. Ha a mese jövőjére tekintünk, az emberi léttel teremtődött, mindig tartó drámát látunk: kényszerítő erejű feladatot, mely az emberteremtést visszavonó, kiirthatatlan emberi vágyak (pl. kényelmesség, önzés, technikamánia, hatalomvágy és hasonlók) ellenében szólít küzdelemre. Úgy szólít, úgy biztat, hogy ezt a küzdelmet a mesetörténetben a főhős (szinte) kivétel nélkül mindig meg is nyeri.
    Amikor a mese művészi valóságához közeledtünk, további fogalmak merültek fel a gondolkodás homályából. Ilyen fogalom volt a szentség; annak forrása az Isten; a természet és kozmosz, amelynek az emberi forma közvetlenül a gyermeke; a család mint természetbe ágyazódó közösségi forma; a szeretet-szerelem, mely lelki erő e formát az idő elhasználó hatalma ellenében fenntartja, ha rajta múlik, örökké; a dráma, mely örök, meg-megújuló feladatként hárul az emberi lényre; és amelyben kötelességszerűen a jó (a teremtő erők) oldalára kell, hogy álljon a rosszal (a lebontó erőkkel) szemben, hogy az isteni mintákat (az archetípusokat) világában létrehozza és fenntarthassa. Azt is láttuk, hogy a kimeríthetetlen gazdagságú valóság múltként, jelenként és jövőként a mese igézetében sugárzó és teremtő erejű drámává izzik.
    E néhány igen szerteágazó fogalom közül most csupán a drámaiságra összpontosítunk. Vajon véletlen-e, hogy vizsgálódásunk során, mellyel a mese valóságát próbáljuk megragadni, minduntalan ebbe a fogalomba ütközünk? Vannak olyan művészetfilozófiai nézetek, melyek a dráma műfaját őstojásnak vélik. És való igaz, hogy bizonyos fokú drámaiság nélkül elképzelhetetlen műalkotás. A drámaiság – elvontan szemlélve – feszültséget jelez. A feszültség erőket, melyek harcban állnak. Az esztétikai hatáskeltés nézőpontjából ez a legfontosabb elem. De a művészet jelensége nem – és így a varázsmese sem – merülhet ki a puszta hatáskeltésben. A művész nem mondhatja azt – amit ma a tömegkultúrában mondanak –, hogy mindegy mi, csak erőteljes és hosszan tartó hatást keltsen. A tömegkultúra ezzel a hozzáállásával álvilágot – virtuális másodvilágot – teremt. A művészet ezzel szemben – rögzült művészetfilozófiai megfontolás szerint – tükrözi és újjáteremti a valóságot. Tükrözés múltba révedő és újjáteremtés jövőt álmodó tevékenységei drámai feszültségben állnak, ugyanakkor nélkülözhetetlenek is egymás számára, ki is egyensúlyozzák egymás túlzásait. Ám e két fogalom sem véletlenül jellemzi lényegi módon a művészetet (főként azt, amelyiket a természetvallásos jelzővel illethetünk, mint a varázsmesét). A művészetet ugyanis a valóság ihleti. A valóság azonban teremtőjével terhes. A mindig éppen jelen levő és csak jelen lenni tudó lobbanó-illanó valóság egyrészt tükrözi a teremtő igét, önnön rejtekező lényegét, másrészt teremti is azt a világot, mely a lények szorongva vágyott örök jövője.
    Ezekből a gondolatmenetekből látható, hogy nem a dráma műfaját, hanem a drámaiságot – a teremtődés-tükrözés jelenségét – tekintjük alapvetőnek. Ha pedig az őstojás-műfajt keressük, akkor a drámához legközelebb álló szakrális műfajhoz, a rítushoz és az ünnephez érkezünk. Feltételezzük, hogy a varázsmese előadásmódja lehetett rituális vagy színházszerű is. Ismerjük az eljátszott, elbábozott vásári mese műfaját. És ismerjük azt az elementáris vágyat, mellyel a közönség a látványt akarja. A látvány akarása a közösségi társadalomban is – hasonlóképpen a tömegkultúrához – döntően befolyásolta a művészi-vallásos műfajokat. Ebben a kérdésben érzéki csalódást okozhat, hogy a tudományos mesegyűjtés akkor kezdődött, amikor a mesék természetes kulturális közege a maga mítoszaival, rítusaival, hit- és tudásrendszereivel, varázscselekvéseivel, táncaival a végpusztulás közelébe ért – köszönhetően kezdetben a kereszténység, majd a jóval gátlástalanabb ipari civilizáció kultúra- és közösségroncsoló tevékenységének. A gyűjtőnek mesélő mesemondó helyzete messzemenően természetellenes. Az előadott mese jelenségének hozzávetőleges fogalmi tisztázása érdekében ez esetben is az tűnik üdvözítőnek, ha erre fogékony művészek megkísérlik a közösségi mesemondás műfaját újraéleszteni. Akkor talán pontosabb képünk lehet (lesz) arról, amit élő mesének nevezhetünk.
    A varázsmesét szervező alapvető drámaiság tehát a valóságot szervező alapvető drámaiságból származik. A valóságot teremtettségéből következően folytonosan teremtődő létezőnek fogjuk fel. A folytonos teremtődés fogalma múlt és jövő, régi és új állandó drámai feszültségét hordozza. A varázsmese ezt a nagy és örök drámát ábrázolja a maga képzeletet megmozgató, jelképes nyelvén. Amikor a mesedramaturgia indítóhelyzetében valamilyen alapvető hiányt észlel a kutató (ezt észleli a mese főhőse is!), ez a hiány a valóság jó rendjének megrendülésére utal. Pontosabban arra az alapvető emberi léttapasztalatra, hogy a valóság jó rendje éppen teremtettsége folytán megrendíthető, és lépten-nyomon meg is rendíti valami. Ennek két oka lehetséges. Az egyik az, hogy a teremtés valósága szüntelen kiáradás, a másik az, hogy szüntelen visszaszívás. Ebből következően a teremtményben is harc dúl: egyszerre akar élni és nem akar. A varázsmese tétje éppen az, hogy a hallgatóságot figyelmeztesse: a „nem akarom” érzését minden időben le kell győznie saját lelkében és másokéban egyaránt. Hiszen az ember nemcsak saját személyiségét, de a közösségét is építi. A teremtmények számára a teremtésben működő nagy visszaszívó erő a fő ellenség. A varázsmesékben ez leginkább a sárkány; ölthet egyéb alakot is, de mindenképpen arra törekszik, hogy a teremtés rendje ne fejlődhessen tovább. A teremtés megrekesztésére irányuló törekvés – mint fogyasztó kultúra – egész társadalmakat, sőt birodalmakat is felépíthet. Kérdés persze, milyen áron és milyen végeredménnyel. A Freud által halálösztönnek nevezett erő közvetlenül arra törekszik, hogy a lényt alacsonyabb energiaszintre hívja vissza, ezzel összefüggésben továbbá arra ösztönzi, hogy a teremtés adományait – melyek eredetileg arra szolgálnának, hogy a teremtést tovább vigyék – saját kényeztetésére használja. Nem véletlen, hogy a varázsmesében megjelenő sárkányok sok esetben evő-ivó, nőfaló, kényelmes, önhatalmú urakra emlékeztetnek.
    A varázsmese világképe azt sugallja, hogy ez a nagy ellenerő csak valamilyen varázseszközzel, valamilyen varázslattal, esetleg kivételes furfanggal győzhető le. A hős rendre csodatevő segítő tárgyhoz, esetleg -társhoz jut. Ezzel az eseménnyel azt jelzi a mese, hogy e nagy visszaszívó erőn csak az tud úrrá lenni, aki kivételes adottságokkal rendelkezik. A csoda a valóságot tovább teremtő hatalom jelenlétére utal. Ez pedig értelmezésünk szerint azt jelenti, hogy a Teremtő az ember társává válik – persze csak annak társává, aki erre érdemes, akiben megbízhat, aki inkább belepusztul, de nem áll át –, mégpedig a célból, hogy az ember a teremtés végeláthatatlan folyamatában – mely állandó drámai harc, olykor elbukás, de mindig felemelkedés, mindig újrakezdés és mindig továbblépés a nagyobb szervezettség felé – az Ő segítőtársa legyen.
    A valóság sokrétű drámája a főhősben csomózódik eggyé. Az válik főhőssé, aki ezt a drámát megérzi. És nem csupán megérzi, de feladatául is választja. Homályban marad a válasz arra a kérdésre, milyen hatalom választatja vele ezt. Fogalmilag ezen élethelyzetet lappangó kiválasztottságnak nevezhetjük. A hős a történet elején csupán lehetőség szerint hős, hogy valóban az lesz-e, az attól függ, végig tud-e menni azon az úton, melynek kritikus pontja a sárkányküzdelem. Mint fentebb jeleztük, nem elég végigmennie az úton, meg is kell szereznie azt a csodaszerű tudást (pl. valamilyen varázseszközt), mely a győzelem eléréséhez nélkülözhetetlen. Abban a világképben, amit itt felrajzolunk, az ember nem stagnálhat. Nemcsak arról van szó (bár arról is szó van, csak nem elsősorban), hogy egy újra és újra felbukkanó rémet legyőzzön léte fenntartása érdekében, hanem arról, hogy továbbteremtődési kényszer alatt áll. Az a kiválasztott, aki ezt érzékeli önnön lelkében, s ha érzékeli, ha megvan benne a többlet, akkor arra is nyitottan reagál, ha váratlanul szembetalálkozik vele a valóságban például egy ősz öreg vagy egy eliramodó nyúl képében stb.
    Nézetem szerint ez a mese filozófiai üzenete. A nagy visszaszívó erő (a sárkány), mely a teremtő kiáradás második, de nélkülözhetetlen pillanata, csak a továbbteremtődés – az evolúciós kényszer – hatalmának megérzése és sugallatainak követése (a táltosló) révén győzhető le időről időre. A valóság megszüntethetetlenül drámai jellegű. Kényszer a továbblépés, mert ha nem is tett volna kárt jó rendjében a nagy ellenfél, a világ akkor sem lenne teljes. Ezért érzi kényszernek a kiválasztódott hős az útra kelést, a küzdelmet. Istentől eredő, szent kényszer magasabb rendű szerveződésbe fogni. Nem azért nem lehet megállni, mert az maga volna a halál, hanem azért, mert így van a világ megteremtve. Aki a valóság drámaiságát meg akarná szüntetni, azonnal szembetalálná magát egy népmesei hőssel. Ebből pedig az a kellemetlen következtetés származik, hogy mindenképpen elvész a jelenvaló világ adott formakincse és rendszere. A kérdés csak az, hogy az élő valóság alacsonyabb szintre zuhan-e vissza, vagy gazdagabbá és bonyolultabbá szerveződik. Vagy-vagy…
    Vajon a varázsmese újrafelfedezése nem azt a mély társadalom-lélektani igényt jelzi-e, hogy végre jöjjön el a népmesei királyfi, és törje meg a Napot, Holdat és csillagokat fogva tartó sárkányok uralmát?