S. Benedek András

Az üveghegyeken innen

Mese és mítosz egy nemzetiségi peremvidéken

    Kárpátalja a Duna-medencében eléggé keletre van ahhoz (nem szólva most arról, hogy néhány évtizede történeti sorsa is az ázsiai sztyeppékig nyúló Kelet-Európához kötötte), hogy bevezetésként a moszkvai tudóst, Lev Nyikolajevics Gumiljovot idézzem. Sajátos oroszságú Etnosz i landsaft¹ című munkájában leszögezi, hogy a társadalmi-történeti megközelítésen túl a kultúrákat két alapvető tényező alakítja: a környezet, a természeti közeg és lakója. A csehszlovákiai magyar művelődés története című, 1998-ban megjelent négykötetes kézikönyv első részében Liszka Dénes, a szlovákiai magyar néprajz egyik legkiválóbb tudósa is hangsúlyozza a „természet-földrajz” fontosságát.² Voigt Vilmos éppen Liszka kapcsán emeli ki a síkság és hegyvidék érintkezési területének fontosságát.³ (A Kárpátalja tájnév kapcsán merült fel, hogy ez az egyetlen része a Kárpátoknak, ahol a három homokkő és egy vulkanikus öv által alkotott, jól körülhatárolható hegyvidék élesen elválik az alföldtől; csak itt lehet Kárpátaljáról beszélni.) Egy, a múlt század kilencvenes éveinek közepén megjelent kárpátaljai tematikájú tanulmánygyűjtemény⁴ mindezt a történeti földrajz közegébe helyezi. Itt, a tiszaháti mocsárvilág és a járhatatlan hegyvidék határán, szorosan a hegyek lábánál vezetett már évezredek óta az út, amelyet nagyobb távlatokban sóútnak neveznek, de az utolsó ötödfél évszázad magyar történelmében ez volt a „hadak útja”. Erdély és Felső-Magyarország közt szinte évente vonultak a hajdúk, zsoldosok, labancok, menekülő svédek, bosszúálló lengyelek, s mindenkor a föld- és égzengésben is útnak induló kereskedők. Ez az út választotta el a két elzárt közösséget: a tiszaháti magyarságot és a hegyvidék ruszinságát. És ez az út kötötte össze őket. Itt voltak a folyók áttörésénél épült „kapuvárosok”, a kereskedés, árucsere és a jelképes szellemi érintkezés színterei.
    A két elzárt népcsoport közül kétségkívül a ruszin él közelebb a természethez. Pontosabban a természetben és azzal együtt él. Egyik monográfusuk szerint⁵ félnek a természeti erőktől. Azt hiszik, hogy azoknak földöntúli, titokzatos hatalma van… Abban a meggyőződésben élnek, hogy a természeti erőknek bizonyos titokzatos kívánságai vannak, s azoknak föltétlenül engedelmeskedniük kell. Hisznek a természeti erők bosszúálló szellemeiben. „A szüntelen csobogó patakok, a viharok idejében síró és bömbölő erdőzúgások, a magas hegyekben alacsonyan száguldó komor felhők gyakori villámfénycsóvái és fülsiketítő dörgései, az egyedüllét, a küszködés, a sok kár, a vadállatok közelsége, mind azt súgja neki, hogy ilyenkor a természet szellemei beszélnek hozzá, fenyegetik, kárral és szegénységgel sújtják, a természeti erők bírságolják őt.” Ez a babonák forrásvidéke, és idézhetnénk számtalan, még az etnográfusokat is meghökkentő szokást, varázslást, jóslást, gyógyítást vagy éppen rontást, de most nem ez a feladatunk. Induljunk vissza az időben e hiedelemvilág forrásvidékére.
    A kárpáti ruszinok bonyolult etnogenezise során keleti és déli hatásra ez a népesség formálisan a keleti kereszténységhez tartozott. Ugyanakkor megőrizték korábbi pogány hitvilágukat, a kereszténységből csak néhány szertartást, díszesebb külsőséget vettek át, magát a keresztény szellemiséget nem. Nem is mélyülhettek el a vallás kérdéseiben. Életüket a földek feltörése, erdőirtás, házépítés és a családjuktól távol, a poloninákon folytatott félnomád állattenyésztés töltötte ki.
    Bonkáló Sándor monográfiája⁶ szerint jelentős változást két nagy esemény hozott életükbe. Az egyik a reformáció volt. A ruszinok nem fogadták el a reformációt, de nyugati eszmékkel, gondolatokkal ismerkedtek meg. Átvették azt a tanítást, hogy a Szentírásnak a nép nyelvén kell szólnia. Hatalmas változást hozott az unió, a magyarországi görög katolikus egyház megalapítása is 1646-ban, amely vallási s egyben szellemi központot teremtett az addig egyes monostorok szerint elkülönült ruszinság számára.
    A XVI. századig csak az egyházi szláv nyelvű liturgikus könyvek voltak a gyér ruszin írástudó réteg kizárólagos olvasmányai. A reformációt követően jelentek meg az evangéliummagyarázatok, a hasonló galíciai kiadványok átiratai. A kéziratos könyvet használó ’batykó’ helyi példákat, népmeséket mondákat, babonákat, egyéb történeteket dolgozott bele ezekbe a könyvekbe s így folklorizálódott a ruszin lakosság körében a liturgikus könyv. Ugyanez vonatkozik a bibliamagyarázatokra is, amelyek ráadásul még magyar postillákat is feldolgoztak. A már idézett Bonkáló Sándor szerint ezek a magyarázatok nem sok tudást árulnak el, ugyanakkor kedvesen naivak és a népmesék színvonalán mozognak.
    Az egyházhoz kötődő ruszin szellemi mikrovilág legkülönösebb könyvei a zbornyikok, ezek az enciklopédikus gyűjteményes munkák. Prédikációk, apokrif bibliai elbeszélések, legendák, széphistóriák, népmesék, természetrajzi, néprajzi, földrajzi, történeti, gazdasági, orvosi ismeretek gyűjteményei ezek a batykó teljes tudásanyagát tartalmazó kéziratok. Találhatók bennük álomfejtések, ráolvasások és egyéb, már egyértelműen a népi hiedelmek, babonák tárházába tartozó szövegek, a természetrajz extrém példái: a nyomait farkával elsöprő oroszlán, az öreg sas, amely háromszor tiszta vízbe merülve nyeri vissza látását, az ifjúságát százévenként visszanyerő kígyóevő szarvas, a három nagy halon nyugvó föld antik világba utaló hiedelme stb.
    Mindezt nevezhetnénk egy több évszázaddal ezelőtti naiv világképnek, ha a néprajzi gyűjtésekből nem tudnánk, hogy mindez még a XX. század első harmadában is meggyőző erővel élt a hegyvidéki nép tudatvilágában.
    Ez a szerteágazó, mitológiába és mítoszokba ágyazódó, valahol az egykori ardók (erdőóvók, gyepűőrzők) világképét idéző tudatvilág az alföldi, magyarlakta Tiszaháton lényegében csak a reformációig élt. Sárospatak, Szatmár, Máramarossziget vonzáskörében a református prédikátorok, kántortanítók minden kis településre eljuttatták a mindenkori európai ismeretvilágot, lehántva a rációról a korai reformátorok aktualizált antik ismereteit, képzeteit. A népi hitvilág azonban itt is megőrződött. Akár a Csiszár Árpád munkáiból ismert Kis-Beregben, akár a kárpátaljai magyarlakta sáv településein, amelyek hiedelemvilágát napjainkban egész sor gyűjtő dolgozta fel (Penckóferné Punykó Mária, Vári Fábián László, Czébely Lajos, Pilipkó Erzsébet, Kovács Elemér, Ivaskovics Mária, Hutterer Éva, Varga Ibolya, Kész Margit stb.). A halottak keletelt temetése más tájegységekben is ismert, ahogy a halottlátás, különösen a halált követő időszak szellemvilága (ez utóbbit a közelmúltban Kovács Katalin dolgozta fel monográfiájában⁷), a rontó és gyógyító varázslások, a természettel és az állatokkal kapcsolatos hiedelmek. A halábori „kűkoporsó” helyi mondája a büntetlen bűn egyik variánsa. A P. Punykó Mária által főleg a XX. század hetvenes–nyolcvanas éveiben a Szernye-mocsár és a ruszin lakosság érintkezési pontjában, Beregújfaluban gyűjtött tündérmesék narratív közege reális, mai, a mesei rekvizitumok azonban visszavezetnek a XVI. század időszakába, abba a világba, amely a ruszin világképhez hasonlóan antik mondákkal, népi hiedelmekkel népesült be egy természetközeli népesség képzetvilágában. Csak hogy e szürreális világ határait jelezzük: a Szernye-mocsár környéki magyar falvakban, bár némi tartózkodással mondják, de alig vonják kétségbe a régi sárkánygyíkok mai utódjának, a zomok-kígyónak a létezését. Különösen, ha időnként napokig zeng a környék fölött idétlen, torz bömbölése.
    Különösen a ruszinoknál e metabolikus világ képi megjelenítése csak későn és csak részlegesen manifesztálódott mai ismereteink szerinti néprajzi műfajokban. Egyes néprajzkutatók szerint ez a differenciálás, kategorizálás nem is mindig szükséges. Voigt Vilmos szerint „a folklór művészet még számos esetben nyomait mutatja az ősművészet szinkrétizmusának; ugyanakkor a maga keretein belül jellemzi a másodlagos vagy folklór szinkrétizmus is. Ez utóbbi arra hat, hogy az egyes művészeti kategóriák – műfajcsoportok és műfajok – között még nem alakult ki szilárd határ…”⁸ Ugyanő hangsúlyozza, hogy a mese antik, középkori és reneszánsz elemei nem elhatárolhatók a különböző epikus műfajok felé történő leágazásaikban. Anélkül, hogy folklórelméleti feltételezésekbe bocsátkoznánk, látnunk kell, hogy a ruszin lakosság körében, amellett, hogy a korabeli egységes hiedelemvilág részben a mese, részben a balladák felé mozdult el, megmaradt a néha tabuként is kezelt eredeti mítoszanyag. A természettel szimbiózisban élő lakosság egyrészt nehezen nevezi meg a kimondhatatlant, másrészt a folkloristák gyűjtései is csak a felszínt karcolták fel. Népdalokat, balladákat és népmeséket gyűjtöttek, ami egyszerre köszönhető konzervatív ismereteiknek, a görög katolikus egyháznak a babonaság ellen való fellépésével, valamint az utolsó fél évszázadban kizárólagos elvárásként megjelenő materialista szemléletnek.
    A tájegység kiváló folkloristái közül néhányan természetesen ráéreztek a néprajzi műfajok mögött rejtőző mitikus világképre. Közéjük tartozott a századelőn Volodimir Hnatyuk galíciai kutató, aki ukranofil elkötelezettsége ellenére éppen a zbornyikok felkutatásában és feldolgozásában ért el eredményeket, a máramarosi néphitet kutató Nemes Mihály vagy éppen Krúdy Gyula, aki Havasi Kürt⁹ című könyvében szinte sűrítve, felfokozott látomásként mutatja be a ruszin hitvilág egy jellegzetes körét, az elmúlás misztériumát. A két világháború közti időszakban Pjotr Grigorjevics Bogatirjev, a prágai szovjet misszió fordítója Párizsban, francia nyelven tett közzé egy alapvető fontosságú tanulmányt Kárpátukrajna (sic) mágikus eljárásairól, rítusairól és hiedelmeiről.
    1938–1944 között megélénkült a mai Kárpátalja mind magyar, mind ruszin népköltészete iránti érdeklődés. Az alföldi sáv kutatói közt meg kell említenünk Dincsér Oszkárt, Tagán Galindzsánt, a legismertebb mesemondója, Fedics Mihály ismeretvilágának forrásait kutató Ortutay Gyulát és a Táj- és Népkutató táborokat, amelyek közül a Szernye-vidéki állt legközelebb a primer létezés szintjén tetten érhető néphagyományokhoz. Ugyancsak a Szernye-vidék elkötelezett kutatója volt Gönyei Sándor, aki a tárgyi néprajz mellett ugyancsak foglakozott a hit- és mondavilággal is.
    A peremvidék néprajza kötötte le Gunda Béla érdeklődését is, aki egyaránt gyűjtött mondákat, hiedelmeket a magyar területsáv határán és a munkácsi költő Sáfáry Lászlóval, illetve Fegyir Potusnyakkal együttműködve a ruszin lakosság körében is.¹⁰
    A Gunda által is nagyra becsült Fegyir Potusnyak az utolsó univerziális felkészültségű tudósok egyike. Pedagógus, költő és prózaíró, filozófus, régész, poliglott nyelvész és nem utolsósorban etnográfus, néprajzkutató. Munkássága méltatlanul került a folklórtörténészek érdeklődésének második vonulatába. Kárpátalja rövid autonóm időszakának legfontosabb kiadványaiban¹¹ (Zorja-Hajnal, valamint a Kárpátszka Negyelja Irodalmi-Tudományos melléklapjában) több mint hetven írást tett közzé, zömmel a folklór, az etnográfia témakörében. A szovjet időszakban csak mint nyelvészre volt rá szükség, ruszin etnográfusra, a ruszin etnikum megtagadása, betiltása után, nem. Potusnyak nem tudott megbékélni nemzetiségének parancsszóra történő megszüntetésével és a vulgármarxista tanokkal, lassan felőrlődött, és ötvenéves korában végképp távozott az „elátkozott földről”, Kárpátaljáról.
    A ruszin népi kultúra a továbbiakban csak mint a nagyukrán műveltség egyik színfoltja létezhetett. A nagy tudású, ugyanakkor a politika világában végtelenül naiv, egykor a Tátrától Besztercéig, a Kárpátoktól Dobrocsinyig (a gyengébbek kedvéért: Debrecen) terjedő Nagy Kárpát-Ukrajnát álmodó Petro Lintur is ennek a koncepciónak a jegyében gyűjtötte és dolgozta fel a helyi folklórt. Munkájának intenzitását közel tucatnyi néprajzi kötet jelzi. Balladáit az összehasonlító néprajzi kutatások szándékával Vári Fábián László fordította-fordítja magyarra¹². Ezekben a balladákban jól tetten érhető az eredeti misztikus világkép. A műfordító jelzi, hogy a legsajátosabb, legarchaikusabb balladák érezhetően mesei eredetűek. Nem állunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, mindez az egykori zbornyikok műfajon felüli világának termékei, feltűnő a logikai tömörítés, ami arra utal, hogy e mesék és balladák hallgatói feltétel nélkül hittek a természeti és természetfölötti erőkben, magyarázatra nem volt szükségük. A boszorkányság, méregkeverés, varázslás balladai példái arra a hiedelemszintre utalnak vissza, amelyet Lehoczky Tivadar egy közel három évszázados peranyagban lelt fel, s amelyben a boszorkánysággal vádolt Abrakosztóné Borbála „emberfő velejét, tengeriben főtt gennyt, gorengyi békát és csík-galánd-csúszót vegyített”¹³ egy lány megmérgezéséhez. E hitvilág különös eleme a több funkcióban is megjelenő ’trojzilja’ (=hármasfű), amelyet az ukrán etnobotanika sem tud beazonosítani, így valószínűleg csak a folklórban, a bűbájoskodó hiedelmekben létezik, s amelyet jó és rossz varázslásokhoz egyaránt felhasználhatnak.
    Ha azonban ragaszkodunk a szigorúbb műfaji felosztásokhoz, a mesekincsben is ott találjuk ezt a misztikus világot. A Penckóferné Punykó Mária által gyűjtött Tűzoltó nagymadárban éppúgy, mint a kalandos sorsú Vasorrú Indzsibabában, amelyet eredetileg ruszinból fordítottak magyarra, majd az eredeti elkallódása után magyarból fordítottak – nem, nem vissza – nagyukránra. A mesék motívumkincse azonban változatlan maradt, köztük a hétfejű sárkány által megszállott királykisasszony, illetve annak megtisztítása a sárkány mérgező testmaradványaitól, a személyiséget változtató tündérkard, vagy a természet mesei elemei. Ez a rekonstruált változat a történelem egy szerencsés pillanatában, az 1970-es évek első felében látott napvilágot a Hegyi tábortűz mellett (Kolo hirszkoji vatri) kárpátaljai néprajzi sorozatban.¹⁴ Erről a két kötetében is a legnagyobb mesemondó, Andrij Kalin anyagát tartalmazó sorozatról írva emelte ki a korabeli ismertető¹⁵ a mitikus legendák jelenlétét a népmesei szövegekben. A gyűjtő, a népballadák kapcsán is említett Petro Lintur racionális tudatossággal zárta el a mélyebb rétegekbe vezető áttételeket, utalásokat. Ez a hitvilág azonban ma is jelen van a verhovinai nép életében. Életüket a természet kiszámítható és kiszámíthatatlan törvényei irányítják, tudják, hogy e törvények megsértése felbolydítja a természet rendjét, harmóniáját. Andrij Kalin egyik meséjében a vénségére egyedül maradt öreg házaspár az erdőből hozza el egy fa gyökérsarját, varázslással életre kelti, s ez az élő fából teremtett Pinocchio egy nap, egy esztendő lendületével növekszik. Egy nap életre varázsló anyja cseresznyét hoz neki s másnap már maga indul cseresznyézni. Balszerencséjére azonban a minden sejtjében mérgező ebmeggyből lakmározik be, s hazatérve elpusztul. Egyszerű kis mese, de amit jelképez, az örök érvényű: a természetből kiszakított élet már nem ismeri az élet és a halál törvényeit.
    Amikor a szovjethatalom dicső esztendeiben a ruszinok bedeszkázott házaikat, falvaikat egy-két öregasszonyra bízva utaztak évente a „celinára”, a természet elveszítette társát, védelmezőjét. A teremtés utolsó napján megalkotott ember helyett a gépek érkeztek meg, s a kiirtott őserdők elindultak utolsó útjukra a hódító-hódoltató ország belső térségei felé.
    Az 1970 óta folytonosan visszatérő és egyre félelmetesebb árvizek, hegyomlások, a kora tavasszal lángra lobbanó poloninák jelzik: itt a természeti lét fizikai-szellemi összhangja bomlott meg. Nem véletlen, hogy az erdőgazdálkodásból kölcsönzött kifejezéssel az emberi megtelepülés „tilalmasain”, a königsfeldi völgyben és a Vári községhez tartozó Palajon történtek a legnagyobb tragédiák az elmúlt években.
    A természeti egyensúly megteremtését meg kell hogy előzze a szellemi, tudati harmónia újrateremtése. Igen nagy ellenszélben haladnak e cél felé az újjászülető ruszin nép legjobbjai. Ne feledjük: ezer év óta rosszban-jóban testvéreink. Az ő sikerük a mi sikerünk is, kudarcuk a mi tragédiánk. Hegyvidéken és alföldön egyaránt.

¹ Gumiljov, Lev Nyikolajevics munkája magyarul: A táj és etnosz. In: Gumiljov, Lev Nyikolajevics: Tanulmányok az etnoszról. 78–94. (Documentatio Ethnographica 5.) Budapest–Szolnok, 1975. Idézi: Voigt Vilmos a Juvilejnij zbirnyik na cseszty 70-riccsja vid dnja narodzsennja profeszora Petra Lizancja című gyűjteményben.
² Liszka József: A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918–1998. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. Ister, Budapest, 1998. I. kötet, 174–206. p.
³ Voigt Vilmos: Peremmegjegyzés (a cseh/szlovákiai magyar néprajz készülő szintéziséhez). In: Juvilejnij zbirnyik na cseszty 70-riccsja vid dnja narodzsennja profeszora Petra Lizancja. Ungvári Állami Egyetem / Magyar Filológiai Tanszék / Hungarológiai Központ. Ungvár, 2000. 145–149. p.
⁴ S. Benedek András: Mit lát a költő? In: A megmaradás esélyei. Hatodik Síp Alapítvány / Mandátum Kiadó. 34–37. p.
⁵ Bacsinszky Tivadar: A magyar-orosz lakosság néprajza. In: Ungvár és Ung megye. Vármegyei Szociográfiák IX–X. Budapest, 1940. 112–119. p.
⁶ Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Magyarságismeret I. Franklin Társulat kiadása, H. é. n. [Budapest 1939]
⁷ Kovács Katalin: Ha a lelkek… / Lélekhiedelmek Salánkon. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2002.
⁸ Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972
⁹ Krúdy Gyula: Havasi Kürt. Felsőmagyarország Kiadó, Felföldi Kincsestár VI. Miskolc, 2001.
¹⁰ Gunda Béla: A rostaforgató asszony. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.
¹¹ Káprály Mihály: Kárpátaljai Tudományos Társaság. Kiadványok: 1941–1944. Szerk. Udvari István. Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék. Nyíregyháza, 2002.
¹² Vári Fábián László: Kárpátaljai ruszin népballadák. Különlenyomat a Kárpátaljai Minerva III./2. Számából. Budapest–Beregszász, 1999.
¹³ Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó. Budapest–Beregszász, 1996.
¹⁴ Tajemnicja szkljanoji hori. Vidavnyictvo Karpati, Uzshorod, 1974.
¹⁵ S. Benedek András: A megmaradás esélyei. Hatodik Síp Alapítvány / Mandátum Kiadó. Budapest–Beregszász, 1996.