Szénási Ferenc

Nemzeti mesekönyv valóságmozzanatokból

Az olasz népmese és rendszerező feldolgozója, Italo Calvino

    Egy tárgyszerű bejelentéssel szeretném kezdeni: nem vagyok folklorista. Irodalmár vagyok, aki ráadásul ódzkodik olyasmiről beszélni, ami nem tartozik szűkebb szakterületéhez. Ám annak, hogy mégis tétovázás nélkül, sőt örömmel elfogadtam a Napkút Kiadó felkérését – beszéljek a jelen folklór-konferencián az olasz népmeséről –, éppenséggel irodalmi oka van, nevezetesen az, hogy az itáliai népmesekincset az olasz olvasó ma az író Italo Calvino szövegei alapján ismeri. Azaz a tájnyelvi elszigeteltségben élő és lassanként archaizálódó itáliai népmeséből – különféle gyűjtések alapján – az a Calvino teremtett élő közkincset, akinek talán efféle munkájáról is bátrabban szólhatok, minthogy nemcsak hazai monografistája vagyok, hanem mesefeldolgozásaiból is épp a közelmúltban állítottam össze az Európa Kiadó számára egy viszonylag gazdag, magyar nyelvű válogatást. Így hát e konferencián, ha az olasz–magyar mesemotívumok tudományos összehasonlító elemzésére nem is, arra mindenképpen vállalkozhatom, hogy vázlatosan ismertetem az olasz mesefolklór fő vonásait és rövid történetét, kiemelem legsajátabb motívumát, s alaposabban megvizsgálom azokat a poétikai és narratológiai eljárásokat, amelyek a gyűjtések többé-kevésbé nyers alapanyagából a standardnak tekinthető, calvinói szövegváltozatok létrejöttéhez vezettek. Nagy segítségemre lesz ebben az a szűkszavú, ám lényegre törő jegyzetapparátus, amelyet Calvino az elméleti érdeklődésű olvasó számára csatolt meseszövegeihez, s amelyben nemcsak a fontos folklórelemekről, hanem a feldolgozás kompozíciós technikáiról is szól.
    A Calvino-feldolgozások előtti olasz népmeséről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy nyelvi szempontból csak részben tekinthető egyetlen népközösség produktumának. Az Appennin-félsziget tájnyelvi különbségei ugyanis olyan nagyok, hogy a különféle tájegységekből származó, eredeti nyelvű meseszövegeket aligha érezhette magáénak a földrajzi vagy társadalmi viszonyok szerint ugyan olasz, de az adott tájegységen kívül élő mesehallgató vagy netán -olvasó. Sőt, a népi jelleghez és a hagyomány erejéhez híven a régebbi irodalmi feldolgozások legtöbbje is tájnyelven született, s még az egységesült Itáliában sem vált kizárólagos gyakorlattá, hogy a gyűjtött és feldolgozott szövegeket az irodalomban ekkor már honos köznyelvre fordítsák. A népmese közkinccsé válását tovább nehezítette, hogy a romantikát nehezen befogadó olasz irodalmi közélet az európai folklórgyűjtések nagy hulláma idején is vonakodva fordult a mese mint „őseposz” romantikus eszménye felé. Mindezek miatt az olasz mesefolklór kissé esetlegesen fejlődött, s az olasz népmese az ifjúsági irodalomban is kevésbé intézményesen, de legalábbis kevésbé egységesülten töltötte be más európai népek hasonló folklórkincsének szerepét.
    Ha az elmondottakat is figyelembe véve megpróbáljuk immár rövid vázlatba sűríteni a meseműfaj itáliai történetét, akkor a következő főbb eseményekről kell említést tennünk:
    – meseepizódok már a Boccaccio előtti, legelső olasz kispróza-kompozícióban, a Novellino című, leginkább anekdotagyűjteménynek nevezhető összeállításban is előfordultak;
    – Leonardo da Vinci a XV–XVI. század fordulója táján rövid, bölcselkedő tanmeséket írt;
    – a XVI. század közepén Velencében megjelent Giovan Francesco Straparola Piacevoli notti (Kellemes éjszakák) című mese- és novellagyűjteménye;
    – 1634-ben Pentamerone címmel napvilágot látott Giambattista Basile nápolyi tájnyelven írt 50 mesés-kalandos története;
    – a XVIII. századi Velencében Carlo Gozzi mesedarabokat állított színpadra;
    – a XIX. században, ha lassan is, és ha kezdetben német kezdeményezésre is, megindult a tudatos népmesegyűjtés, és meseközlő folyóiratok, kiadványok születtek;
    – a XIX. század utolsó negyedében megjelent az addigi két legjelentősebb mesegyűjtemény, Gherardo Nerucci Hatvan montalei népmeséje és Giuseppe Pitré négykötetes, szicíliai tájnyelveken megszólaló Mesék, novellák, népi elbeszélések című, nagy formátumú munkája;
    – a századvég jeles írói közül alkalmanként már Luigi Capuana és Gabriele d’Annunzio is a meseműfajhoz folyamodott, és ekkor született meg az olasz meseirodalom csúcsteljesítménye, Carlo Collodi Pinocchiója is;
    – a XX. század elejére már kéziratos népmesegyűjtésekből is tekintélyes és rendszerezésre váró anyag halmozódott fel a különböző levéltárakban;
    – A XX. század első felében helyi gyűjtésekből alkalomszerűen jelentek meg helyi kiadványok, köztük Dolfo Zorzt Friuli tartománybeli meséket tartalmazó tekintélyes, háromkötetes munkája.
    Így hát az Einaudi Kiadó század közepi nagy vállalkozása, az immár közös anyanyelven hangzó, mindenkihez szóló meseatlasz nemcsak a műfajtörténet szempontjából, hanem a spontán történések sorában is jócskán megkésett. Kulturális és gyakorlati értéke viszont annál inkább időszerű maradt. A hiánypótló, nemzeti jelentőségű munkára pedig az akkor még fiatal Italo Calvinót kérték fel.
    Calvino komoly néprajzi előtanulmányokat végezve látott munkához. Megismerkedett a műfaj elméleti szakirodalmával, áttekintette a különféle európai iskolák módszertanát, biztos jártasságra tett szert a mesetipológiában és a motívumok összehasonlító vizsgálatában. Az a tanulmány, amelyet a már elkészült gyűjtemény elé írt, s amelyet később kibővítve önálló kötetben is megjelentetett, ma is az itáliai mesefolklór alapművének számít. Egyebek között biztos eligazítást találhatunk benne a nemzeti sajátosságokról is, melyeket konferenciánk hangsúlyozottan vizsgálni kíván. Az olasz mese jellemzői című fejezetben, a nemzetközi vándormotívumok jelenlétét vizsgálva Calvino arra a megállapításra jutott, hogy a többi nemzetéhez képest „az olasz mesekincsen állandó és gyötrelmes szerelmi feszültség fut végig”, a legolaszabb motívumot pedig az Ámor és Psziché mítoszra visszavezethető szerelmi történetben jelölte meg.¹
    A hatalmas anyag konkrét feldolgozásánál azután a tudományos szempontok mellett földrajzi és kompozíciós szempontokat is követett. Két legfőbb elve az volt, hogy a nemzeti gyűjteménybe valamennyi olasz földön előforduló mesetípust fölvegye, s hogy a nemzeti meseatlasz a teljes itáliai nyelvjárási térképet lefedje. Ezért aztán kettős útvonalon haladt: egyfelől az azonos mesetípusokat és azok szerteágazó helyi variánsait mérte fel, másfelől a nyelvjárásokat vette sorra. A tipológia és a lokalizáció folyamatos összehangolása közben a kompozíciós szempontot úgy érvényesítette, hogy a közös gyűjteménybe egy-egy típus legjellegzetesebb és legszebb változatát (vagy változatait) emelte be, és sokszor úgy, hogy a beemelt változatba más helyről származó mellékmotívumokat is beépített, vagy éppen fölöslegesnek ítélt mellékmotívumokat hagyott ki belőle. Más szóval a kötetszerkesztő Calvino történeteket is szerkesztett, esetenként olyan történetváltozatokat hozott létre, amelyek abban a formában eredetileg sehol sem léteztek.
    A kötetvégi jegyzetek azt igazolják, hogy a szerkesztő Calvino e téren is, azaz a változatok kompozíciós szempontú összevonásánál is aggályos gondot fordított a történelmi, a földrajzi és a műfaji hitelességre. Sőt, a munka során nemegyszer maga javított az eredeti szövegek hitelességén. Egy bolognai meseváltozatban például az állatvilágot igazítja a helyi faunához: „Az oroszlánokat farkasokkal helyettesítettem, hogy ne vesszen el a történet helyi jellege”; másutt az idegen, egyedi mesemotívumot hasonítja a hazai közeghez: „A tündér és a megmentett mátka a végén seprűnyélen lovagolnak: minthogy az olasz folklórban repülő seprűt másutt nem lelek, sassal helyettesítettem”; ismét másutt a logikai következetességet állítja helyre: „Csak az elején szakadtam el a firenzei változattól, s választottam inkább azokat a variánsokat, amelyekben átokképpen, nem pedig adományképpen változnak a borsószemek fiakká, mert így találtam «valószerűbbnek»”.
    Calvino szövegszerkesztői beavatkozásai azonban túlnyomórészt esztétikai természetűek. Fakadhatnak ezek is a hitelesség igényéből, hogyha műfaji vagy lélektani hitelességről van szó. Akár általánosságban: „Megőriztem azt a kissé eszkatologikus jelleget, amely a gyermekirodalom jellemzője”, akár konkrét esetekben: „A cselekmény sokszor csapongóan következetlen, […] a borba mákonyt keverő kocsmáros gonoszságát, amelyre Nerucci szövegében nincs magyarázat, lánya szerelmi hódító harcával indokoltam”. A szövegigazítások célja és mértéke azonban irodalomhoz illően sokféle. A professzionista feldolgozó olykor csak otthonosabb vagy szélesebb körben is áthallásos nevet ad hősének, például a helyi hagyományban is elhomályosult Margarite Margariton helyett a közismert és üde Pierino Pierone névvel ruházza fel, vagy A körtével eladott lány címhez illően Körtécskének, Perinának nevezi el. Máskor meg csak a tárgyakat cseréli föl ismerősebbre vagy hihetőbbre: a ’kuglóf’ jelentésű tájszó helyett tortát említ, a boszorkánnyal evőeszközök helyett fazekakból építtet grádicsot, és így tovább. Kisebb jelentőségű beavatkozásai közé tartoznak az ízlésbeli kiigazítások is. A három vén csoroszlya eredetijében az egyik vénség illatos cukorkát köp ablakából az utcára, így csábítja el az arra járó ifjút; a nyers, rusztikus gesztust Calvino a zsebkendőejtés finomabb vándormotívumával cseréli föl. És hasonlóan jár el még néhány más esetben is, ám a finomkodó irodalmi feldolgozásokat éppenséggel visszanépiesíti: „Igyekeztem népi elbeszélésformát adni Zorzt modern, párbeszédes és olykor túlságosan költői irodalmi változata helyett.” Jól megfigyelhető, konkrét hajlandósága a mesefeldolgozó Calvinónak a mondókák többletalkalmazása is. Népi mintára, szigorúan a népmese szabályai szerint saját maga is ír, betold jellegzetes versbetéteket oda, ahová írói érzéke szerint kívánkoznak, verses dialógusokban beszélteti szereplőit ott is, ahol az eredeti változatokban elmarad a rigmus (A zsákba tett fiú). Olykor a névadást is a versszerű eufóniához köti: „… Carolának neveztem el az asszonánc miatt”. Az eredeti szövegek sokszor kusza vagy túlságosan is elnagyolt leírásait néhány markáns tollvonással funkcionális leírásokká nemesíti: a velencei eredetű Rákherceg vízi labirintusát például nemcsak áttekinthetőbbé, hanem tájhűbbé is teszi, a mese tengerparti zenés szerelmi jelenetéhez pedig a mellékalakok pontos koreográfiáját is megrajzolja.
    A bonyolultabb esztétikai összetevők közül Calvino megkülönböztetett figyelmet szentel a jellemrajznak. Határozott vonásokkal, s ha kell, átigazított cselekményvezetéssel emeli ki a hősök sajátos karakterét: „… annyiban avatkoztam be a szövegbe, hogy pontosabban meghatároztam a halak tanulmányozásában elmélyülő királykisasszony alakját”; „… a montalei változatnak a magányos, könyvekbe merülő királyfi alakja adja a varázsát, én azzal is igyekeztem kihangsúlyozni ezt a jellemet, hogy ügyetlen vadászt csináltam belőle”; „Erősen kihangsúlyoztam a jellemkomikumot”; ilyen és ezekhez hasonló beismerő jegyzetek árulkodnak a jellemrajzoló beavatkozások sokaságáról. A legrejtélyesebb s egyben a kompozícióra legátfogóbban kiható írói munka azonban az eredeti szövegek ritmusának szabályozása volt. Calvino erre mindig csak általánosságban és igen szűkszavúan utal: „… csak néhány meglévő invenciót hangsúlyoztam ki, no meg a ritmuslejtéseket”; „Az átalakításnál, különösen a ritmus miatt, más változatokat is figyelembe vettem”. Gondos filológiai munkával és a jegyzetek mélyebb elemzésével adhatunk esetenként konkrét jelentést az efféle általános kijelentéseknek. Miféle ritmusszabályozókat használt hát a gyors ritmust igénylő mesénél a gyors szerkesztés mesterének tekinthető Calvino? Nos, olykor csak apró fogásokat vetett be. A halhatatlanság országában például az egyre hosszadalmasabb munkát végző és egyre kortalanabb férfiak növekvő szakállhosszával adott jelzésszerű ritmust a történetnek, A három gránátalma szerelmesében pedig a kezdetbe visszahajló véggel teremtett visszamenőleges ritmusegységet. De afféle skandáló meseritmust formált a már említett többletmondókákkal is. Az elbeszélés kívánatos és műfajhoz illő ritmusát azonban – mint minden elbeszélő – ő is csak hosszan tartó aprómunkával alakíthatta ki: az elbeszélt idő megrövidítésével vagy megnyújtásával, azaz ugrásokkal és részletezésekkel, kihagyásokkal és hozzáadásokkal. Ha jegyzeteiben nem is avatja be az olvasót abba, hogy hol és miképpen végezte el e műveleteket – túl is lépte volna vele a kötet műfaji határait –, később, Amerikai előadások című poétikai vallomásában a mesekompozícióra is érvényes módon fogalmazza meg az elbeszélés ritmusáról vallott nézeteit: „… a történetmondás időművelet, varázslat, amely megváltoztatja az idő folyását, összevonja vagy kurtítja az időt. […] A történetmondás technikája a népi hagyományban funkcionális szempontokat követ: elhagyja a fölösleges részleteket, de ragaszkodik az ismétlésekhez, a mese például gyakran egy sor akadály legyőzéséből áll. A mesehallgatás gyermeki örömében az is benne van, hogy a mesehallgató várja az ismétlődő helyzeteket, mondatokat, fordulatokat. A versekben és a dalokban a ritmust erősítve csengenek össze a sorvégek, a szépprózában pedig egymásra rímelő események vannak.”²
    Vizsgálódásunk – ha mégoly szűk keretek közé szorítottuk is – megkövetel még egy utolsó kérdésföltevést. Afféle ellenpróbaként meg kell keresnünk azt is, amit a szerkesztő Calvino következetesen változatlanul hagyott, vagy aminek kiemeléséért a szövegeken változtatott. Nos, a calvinói meseszövegek – nem beszélve természetesen a műfaji sajátosságokról és a jellegzetes motívumokról – a valóságról árulkodó mozzanatokat őrzik meg legkövetkezetesebben. A világgá ment fiút Calvino azért tartja „a népi elbeszélésművészet legnagyobb alkotásai közül való”-nak, mert benne „a hagyományos mesei eszköztár a paraszti világ valóságos tapasztalataira egyszerűsödik: munka után járás birtokról birtokra, sorsrontó szerződések, hűséges öreg állat […], a királylány kezét nem lovagi tornán, hanem egy meghatározott földdarab felszántásával lehet elnyerni”; A sorsüldözte lányt pedig azért sorolja „a dél-olaszországi mesék legmegindítóbb darabjai közé”, mert benne az emberi Sors külön-külön megszemélyesülve valóságosan életre kel, s nyers változatában azt is figyelemre méltónak tartja, hogy a mosás fázisaihoz érve „mennyi nyelvi és technikai pontosság lép a mesei általánosságok helyébe”. S ha volna még időnk és terünk, szívesen folytatnám a sort, a népi mulatságok mintájára versenyt futó királykisasszonnyal, a disznópásztor Szent Antallal s a botján átbukó és hasra vágódó, ember módra esendő ördögökkel, vagy épp a legendamesék folyton pórul járó, népfi Szent Péterével.
    Tér és idő híján azonban a kissé szűkösen mért, de talán elegendő példaanyagból immár levonom a konklúziót: Italo Calvino rendszerező és feldolgozó munkája nyomán Olaszországban motívumanyagát tekintve enciklopédikus teljességű, esztétikai minőségét tekintve pedig művészi szerkesztésű, nemzeti mesekönyv született.

¹ Italo Calvino: Fiabe italiane, Introduzione. Einaudi, Torino, 1956, XLIII. o. és folyt.
² Italo Calvino: Amerikai előadások. Európa, Budapest, 1998., 48. o.