Komáromi Sándor

Átszellemített mitológia

Meltzl Hugó erdélyi összehasonlító folklór- és mítoszkutatásai

    A kolozsvári komparatista Meltzl Hugó folklór- és mítoszkutató munkásságának idézése a XIX. század végéről a konferenciatéma általánosabb kereteit érinti. Meltzl témája: az ősi eposzok, népdalok és balladák motivikájában megőrződő eurázsiai s benne a magyar mítosz- és mondaelemek világa. A mesefolklór – egyebek mellett a szemlélet költői formahagyomány-párti konzervativizmusa okán – lényegében nem kap szerepet benne, számos összefüggése azonban tanulsággal szolgálhat a mesekutatás számára is. Meltzl komparatisztikai programja eredetileg az irodalomtörténet és -elmélet témáiban formálódott, e téren kifejtett munkássága ismertebb. A valamivel később színre lépő mítoszkutató lényegében eddig nem találkozott a vonatkozó szakmák érdeklődésével.¹ Azaz, a filológiatörténet jórészt ismeretlen fejezetébe pillantunk bele – természetesen itt csak madártávlatból.
    Meltzl észak-erdélyi (gyökerében szepességi) szász család sarja, német egyetemeken bölcsészetet tanul, Kolozsvárt 1872-től, az egyetem megnyitásától 1908-ban bekövetkezett haláláig a német nyelv és irodalom rendes tanára. De korai éveitől elkötelezi magát a magyar irodalom megismerése mellett is. Ellenállhatatlanul magával ragadja Petőfi költészete és életsorsa; a világirodalmi rangra helyezett költőnek több tanulmányt szentel, verseiből fordít. 1877–1888 között Összehasonlító Irodalomtörténelmi (!) Lapok (ÖIL) címmel, világviszonylatban is elsőként, komparatisztikai folyóiratot ad ki. Történeti-folklorisztikai munkáinak nagy részét is itt közli. Világirodalom-képének voltaképp kezdettől fogva része az egyes kultúrák csúcsteljesítményei közé sorolt népköltés, melynek magyar, román, német, örmény, sőt cigány nyelvű erdélyi, dél-magyarországi gyöngyszemeit, egymással vagy szélesebb körben párhuzamba állítva, folyamatosan bemutatja folyóiratában. Ám érdeklődése mindinkább a mítoszokig visszautaló, főként a balladakincs, a mondások és varázsigék körében fellelhető archaikus elemek irányába fordul. Meltzl egy másik szálon az ógermán-skandináv Edda-énekek hősepikai világán, az óbabiloni eposzok, valamint Dante Divina Commediájának, illetve Goethe Faustjának mitológiai allegorizmusán át kerül közel a mítoszokhoz. Munkásságának súlya valamennyi témakörén belül egyébként elsősorban egy-egy nagyvonalú koncepció felvillantásában áll, melyek módszeres kiaknázása kevésbé vonzó feladat számára, így kutatásai általában sokat ígérő, máig folytatásra váró és erre természetesen alkalmas kezdemények maradnak. Vonatkozik ez mítoszkutatására is.
    Meltzl rendkívüli képességeit, polihisztorságát dicséri, hogy őstörténeti, archeológiai vonatkozásban rendszeres felkészülés nélkül, ösztönös készséggel, lépésről lépésre dolgozza bele magát a témába. A mai kutatás talán elveti némely analógiáját vagy etimológiáját, de tanulhatna is elgondolásaiból. 1880-tól írt tanulmányait, cikkeit e tárgyban főként német, esetleg francia nyelven, ritkábban magyarul közli. Első, jelentősebb népköltészeti tárgyú értekezése a Kriza János közlésében ismertté vált székely népballada, a Megétett János összehasonlító elemzése.² Szeretőjévé lett sógorasszonya tör János vesztére, amint házasodási terve kitudódik; haldokolva anyja színe előtt hagyatkozik, vétke súlyát hagyja gyilkosára. Az értekezés felvonultatja a magyar népköltési darab többféle skandináv, egy délnémet, majd erdélyi szász megfelelőjét, és saját gyűjtésében egy felső-Maros-vidéki magyar változatot, de mindenekelőtt a világban egyedül ismert skót-kelta Edward-balladával von párhuzamot. Utóbb rálel egy ófrancia változatra is.³ A balladák a családba zárt elveszejtés-történetek markáns tématípusát képviselik, mely az eseményeket sűrű homállyal, a megfejtést célzó kérdés-felelet játék mentén „beszéli” el. Mindegyikben más és más természetesen az átvevő környezet koloritja, a szerepek változatos leosztásával egyetemben (hol testvér-, hol apagyilkosságról stb. van szó; a kaleidoszkopikus keveredés műszava: „permutáció”). A különböző, ismertetett változatokkal a népvándorlás kor átfogó („turáni–árja”) érintkezési dimenziója tárul fel, amely – Meltzl további búvárlásainak tükrében – teljes alakjukban elveszett epikus énekek töredékeit hagyományozza a torlódó, keveredő népekre. Ezek maguk is mitikus gyökerekből kinőtt elbeszélések, krónikák. A balladákba sűrített tragédia, családi végzet ősereje hordozza még az őscselekmény mitikus súlyát. De a komparatistát inkább érdekli egyelőre a népérintkezések köre, a balladatörzs elképzelhető genealógiája. A székely ballada szempontjából legfontosabb összetevő számára: az ősmagyar (székely)–germán (gót), illetve hun – magyar érintkezés (azonosság?). A terjedés vivőerejének alapvetően a formálásmód teljesen egyedi narratív ritmikáját, felelgetős szerkezetét tartja.
    Nagy valószínűséggel az Edward-balladák archaikus ősmintái körébe vezet a Verses Edda ama darabja, melynek Meltzl soron következő értekezését szenteli: az Atlamál.⁴ Az Edda-ének a burgund uralkodócsaládból (Giukiak) feleséget (Gudrún) vett és adott időben a sógorokkal kíméletlenül leszámoló Attila alakja (Atli) köré fonódik. Gudrún hiába tudatja fivéreivel baljóslatú álmát, a tragédia – az előadás ritmikus szakaszolásában – feltartóztathatatlanul halad beteljesedése felé. Meltzl elveszett „száz meg száz germán Attila-költemények” nyomelemét látja az izlandi-ógermán szövegben. (Hasonló hun költeményekről nem is szólva!) A történet ismertebb, cselekményében igen eltérően felépített, már-már regényes kései változatát nyújtja a Nibelung-ének: Krimhilde (alias Gudrún) a maga személyes bosszúművét hajtja végre ura, a hun király segítségével – önnön fivérein, akik szeretett első hitvesét, Siegfriedet álnokul megölték. Kérdés: mennyire ősi a fiatalabb feldolgozás részévé vált motivációtípus? Meltzl erre nézve nem bocsátkozik további elemzésekbe.
    Meltzl, tovább tágítva vizsgálódásainak sugarát, a magyar vagy román népköltési örökség egy-egy darabjában rálel egyes témák mitikus alapjaira, a formák archaikus gyökereire is. Igaz, az új kutatási szakasz főcsapása: a (katolikus) keresztény kultikus szimbolika elemeinek archeológiai megvilágítása – főként a Mária-kultusz vagy a monstrancia jelképisége vonatkozásában. Ezzel túl is lép a folklórkutatás körén – a kultusz- és mítoszkutatás irányában. Meltzl itt hívja segítségül a Faust-dráma, a Divina Commedia eszmeiségét és mitologémáit: mindkét mű fontos, illusztratív erejű támpontokkal szolgál számára a kereszténység előtti – mezopotámiai, föníciai, mediterrán – mítoszok keresztény átlényegítéséhez, ikonográfiai átörökítéséhez. Ám eredeti forrásokat is vizsgál, s újra szóhoz jut néhány ponton a népköltés tanúsága. Meltzl első lépésben, a sumér-óakkád Izdhubar-eposz és rokonainak világkép-ábrázolása körében olyan, mitikus ellentétpárokba rendeződő természeti princípiumok nyomába ered, mint: föld – ég, fény – sötétség, férfi – nő, élet – halál stb. Az Istár pokoljárása epizódban a sokarcú, amúgy testvérétől, Allattól halálra üldözött Istar (föníciai változatokban: Astarte) istennő alakváltozatainak („allotropizmus”) egyikében leli fel a keresztény Madonnában szellemmé tisztult nőiség és anyaság legkorábbi előképét.⁵ Az élő folklór nem tarthatta fenn a rászálló előképeket, ezekbe gyorsan és hézagtalanul a Szűzanyát helyettesítette be (lásd a népköltés gazdag Mária-tematikáját). A mitikus kettős princípiumok ősi közös foglalatát adó, már szintén a babiloni eposzokban ábrázolt nap–hold (és hold–csillagos égbolt) kapcsolat évezredes kozmogóniai emlékezete viszont, amellett hogy helyet kap mind a Mária-kultusz, mind pedig a monstrancia ikonográfiájában, fel-felbukkan népköltési dimenzióban. Meltzl az A nap és a hold lakodalma címmel ismert román kolindát idézi V. Alecsandri ismert gyűjtéséből, aláhúzva a töredék jellegű szöveg hátterében sejtett trák „orfikus” epikai kapcsolat és az ezen keresztül áttetsző óbabiloni gyökerek jelentőségét. Lényegében tényként kezeli a trák költői ciklus meglétét, melynek „gyöngyszemei a Balkán-félsziget egészén és messze a szkíta északig elszóródva feltalálhatók”.⁶ Meltzl közli az idézett kolinda egy maga gyűjtötte máramarosi változatát, amelyben az egymásra vágyó nap és hold ezúttal mint „ikerpár” szerepel.
    A nap–hold motívumpár jellegzetes jelentésköre a mitológiákban: a férfi–nő beteljesületlen szerelmi vágyódása, amely általában női oldalon nyer erősebb hangsúlyt. A megszemélyesítésben végül is a nő princípiuma kerül első helyre: Astarte–Dumuzi, Isis–Osiris stb. – mint az egész teremtéssel, az emberi világgal összefüggésben is („földanya”). E gyökerekből fakad a leguniverzálisabb karakterű balladai tématípus: a szerelmesével a halálban egyesülő lány története. Meltzl a típust évtizedek múltán Arany János Bor vitéze (és magyar népköltési forrásai) példáján mutatja be a költemény német fordításához fűzött összehasonlító mitológiai kommentár keretei között.⁷ A példa a műköltői feldolgozás okán különleges, és evvel egyenértékű párhuzam kerül mellé a német klasszikus G. A. Bürger: Lenore című, Arany művéhez képest fél századdal korábbi keletkezésű, széles körben ismert költeményével. A formálás visszatérő technikája: az elveszett, erőszakos halált halt vőlegény keresésére induló lány révülete – végpontján a képzelt viszontlátással. A kettős történés ritmikus párhuzama a tökéletesen zárt mitikus elbeszélés auráját kölcsönzi a balladáknak. Meltzl a kétféle feldolgozás egymástól mért stiláris, kolorit- és felfogásbeli távolsága, de különösen az Arany-ballada mesteri archaizálása és zártsága kapcsán újra eltűnődik azon: az újkori magyar és német népköltési előzmények mögött a népvándorlás kori, mitikus énekek micsoda gazdagsága rejtezhetett és veszett oda.
    Újra a mítosz-átszellemítés témakörénél folytatva, tartozunk még a következőkkel: Meltzl igen szélesen tárgyalja a megszentelt keresztényi női eszményre utaló szimbolika és az egész archaikus háttér műköltői ábrázolását is a dantei én-hős égi mentora, Lucia, vagy az égi szűz oltalmába jutott, Faustot iránta elkövetett bűnétől megváltó Margit alakjában. A Faust-dráma végső bizonyossága: „az örök női felemel” („das ewig Weibliche zieht uns hinan”) igéje a Madonna-eszmény közvetlen közelségében foglal helyet. A démonikus hátteret illetően vonja be eszmefuttatásaiba, történetesen Dante: A pokol első énekének interpretációja során, az alábbi, magyar népköltési strófapárt, melyet Horváth Ádám kéziratos anyagában Az angyal meg az ördög címmel lelt volt fel.

Nem anyától lettél –
Rózsafán termettél,
Piros pünkösd napján,
Hajnalban születtél!

Eb-anyától lettél –
Kökényfán termettél,
Tátos Luca napján,
Éjfélben születtél!⁸

    „A magyar hitrege két Lucája” címszó alatt bemutatott alakpárral (amelynek második eleme ma sem általánosan ismert) Meltzl vizsgálódásainak arra a magas pontjára érkezünk, ahol ezek tanulságát bízvást kiterjeszthetjük akár a mesefolklór világára is. A naiv mesevarázslat, a boldogító és rontó erők poláris motivikája, a ritmizált narráció stb. ugyanazokból a mitikus elbeszélésekből hagyományozódik, mint a verses népköltés archaikus elemei, és hasonló érintkezési kört járnak be a „turáni–árja”, mediterrán–skandináv, kelta–germán–szláv stb. kapcsolatok útjain, csupán a népmese leveti a tragikus nehézkedés súlyát. Meltzl helyenként maga is utal a mítoszelemeknek a mesefolklórba vezető útjára, ahogyan például valamilyen karakterjeggyé vagy kulisszává merevednek – akár a felismerhetetlenségig (Brünhilde hosszú álma a tűzfüggönnyel takart sziklán – a Csipkerózsa-mesében stb.).

¹ Távoli párhuzam adódik Kerényi Károly két generációval későbbi indulású ókorkutató munkásságával, vö. Angyal, Andreas [Endre]: Karl Hugo von Meltzl: ein Vorläufer der neueren Religionsgeschichte und Kulturphilosophie. Südost-Forschungen. München. 7. 1942. 1–2. 63. o.
² Edward. Der schottischen Volksballade Archetypon unter den Szeklern nebst Varianten verschiedener Nationen. Vergleichend-literarische Untersuchung. Kolozsvár, 1880. 29 o. (Eredetileg: ÖIL VII. 1880.
Magyarul a folyóirat 1975-ben kiadott antológiájában olvasható: A székely Edward.
Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok. Vál., bev., jegyz.: Gaal György. Bukarest, 1975. 151–165.) – Kriza 1864-ben, Arany János Koszorújában közölte a szöveget.
³ Französische Edward-Ballade – Die treulose Gattin. ÖIL XVI. 1885. 61–63. o.
⁴ Az Edda-beli Atlamál és a gót-óizlandi hagyományok magyar tanúságai. Kolozsvár, 1880. 32 o. (Klny. a Magyar Polgár c. kolozsvári lapból. Eredetileg: ÖIL VIII. 1880.)
⁵ Solidarität des Madonna- und Astarte-Cultus. Neue kritische Grundlage der vergleichenden Mythologie. Kolozsvár, London, 1884. 16 o. (Összefoglalásában az „összehasonlító mitológia 9 tézisével”.
Eredetileg: ÖIL XVI. 1884.). – Vö. továbbá: Das Monstrum oder Die Hochzeit von Sonne und Mond. ÖIL XVIII. 1886. 75–106. o.; Die Monstranz. Aperçu über ihren Ursprung […] Eine Festschrift. Kolozsvár. 1888. 27 o. Táblák. (Összefoglalásában az „összehasonlító vallástudomány alapjainak 9 tézisével”.)
⁶ Das Monstrum, 88. o.
⁷ Ritter Bor (Bor vitéz), Ballade von Johann Arany. Zur Halbjahrhundertfeier ihrer Entstehung in neuer Verdeutschung nebst kurzem aesthetisch-mythologischem Kommentar im Hinblick auf Buergers Lenore, von Agathyrsos [ = Meltzl Hugó]. 2. kiad. Kolozsvár, Budapest, 1905. [14 o.] (A ballada-fordítás eredeti kiadása a kommentárrész nélkül: 1904.) – Meltzl a Bürger-balladából kiindulva korábban már más nyomokat is talált: Französische Ballade des Lenorekreises. ÖIL. XV. 1884. 14. o.
⁸ Les trois L du Dante. Kolozsvár; Firenze, 1886. 16 o. (Magyarul, posztum.: Dante három L-je. Ford. Papp József. Klny. Az Erdélyi Lapok 1910. 7. számából.) – A három „L” – Dante művének demonológiájára értve: Lonza = párduc, Leone = oroszlán, Lupa = nőstényfarkas; de nem véletlen elem a Lucia név L-je sem!