Tamás Ildikó

Szajvók, sztállók és társaik

Regionalizmusok és etnikai jellegzetességek a lapp (számi) mesekincsben

    Modernizáció és hagyomány. A mesemondás ideje általánosságban lejárt – állítja a legtöbb lappkutató már az 1940-es évektől kezdve. Egyes területeken már az 1920-as évek elejére háttérbe szorult vagy eltűnt, máshol pedig a ’60-as évekre köszöntöttek be a mesemondás végnapjai. A helyzet azonban a legnagyobb óvatosság mellett sem ilyen kétségbeejtő, hiszen tény, hogy az utóbbi egy-két évtizedben még mindig sikerült újabb meséket lejegyezni. Ha a mesemondás eredeti funkciója és közege többnyire el is tűnt, a megváltozott körülmények is képesek sokféle információt konzerválni a jövő nemzedékei számára akár a folkorizmus, akár a folklorizáció köntösében.
    Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az igazán nagyméretű, intézményesített gyűjtőmunkák megszervezésével elkéstek a kutatók. Az 1967-ben „Saamelaisten folkloren tutkimus” (A lapp folklór kutatása) címmel a Turkui Egyetem kezdeményezésére indult gyűjtőprogram már nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Arra a körkérdésre, hogy ismerik-e a rókáról és a medvéről szóló állatmesét (Lappföldön az egyik legelterjedtebb és legtöbb variánssal rendelkező mesetípusról van szó), a lapp adatközlők jelentős része úgy válaszolt: igen, olvasták az iskolai ábécéskönyvben! Az utolsó nagy mesélő, akit a folkloristák egyik „legfoglalkoztatottabb” és legjelentősebb adatközlőjeként tartanak számon a ’60-as, ’70-es években, valóban az egyik utolsó autentikus talentuma volt az elbeszélő és az énekes hagyománynak egyaránt. Aslak Guttormot – aki a népmesék és jojkák¹ egész tárházát ismerte még – egy időben maguk a lappok is a „mesék királyának” nevezték. Ennek ellenére a ’70-es évek utolsó éveire az őt övező tisztelet gyorsan alábbhagyott, és bizonyos területeken az emberek már csak kinevették történeteit. Guttorm maga is elbizonytalanodhatott, hiszen ekkoriban már csak gyermekeknek mesélt. (Természetesen a lapp hagyományban is szokásos volt, hogy a felnőttek egymásnak meséltek. A szokás későbbi degradációjával aztán már csak a gyermekeknek mondtak meséket, egyes helyeken pedig ez is elmaradozott.)
    A mesehagyomány utolsó hírnökei a koltta-lappok voltak. Ez a lapp csoport a észak-finnországi Sevettijärviben még a ’60-as években is fontos esti időtöltésnek tekintette a mesélést. Ilyenkor összegyűlt a falu apraja-nagyja, és meséket mondtak egymásnak. Aztán a tranzisztoros rádió megjelenésével, majd amikor a faluba 1978-ban bevezették az áramot, és jött a televízió stb., a hagyomány fokozatosan elhalt (Bartens 1997, 12).
    Azt mindenesetre tudnunk kell, hogy a lapp mesekincs fennmaradása sokat köszönhet a magyar kutatók és gyűjtők munkájának. Halász Ignác a XIX. század utolsó harmadában több ízben járt a svédországi lappok között, és hatalmas anyagot gyűjtött. Gyűjtéseinek – melyek a Magyar Tudományos Akadémia közreműködésével láttak napvilágot a Svéd-lapp nyelv címet viselő sorozat köteteiben – külön érdeme, hogy lejegyezte az eredeti szövegeket, ezeket mind magyarra fordította, és igyekezett egyfajta tudományos alapú rendszerezést is megteremteni. A XX. században Szabó László gyűjtött és publikált lapp meseanyagot A ravasz pókasszony címmel.

    A lapp mesetípusok tematikai megoszlása az Aarne–Thompson katalógus alapján. A következő táblázatban a lapp mesetípusok számadatai szerepelnek műfajok és alműfajok szerinti csoportosításban. Összehasonlításként megadjuk a finn és skandináv kultúrák számadatait is (Bartens 1997, 13).

Állatmesék (AT 1–299)   A ravasz róka (AT 1–69)   Egyéb állatmesék (AT 70–299) Tulajdonképpeni mesék   Tündérmesék (AT 300–749)   Legendamesék (AT 750–849)   Novellamesék (AT 850–999)   Rászedett ördög (AT 1000–1199) Tréfák és trufák   Rátótiádák (AT 1200–1349)

lapp 82 32 50 210 111 16 30 53 19

finn 161 48 113 407 141 61 97 108 103

svéd 64 21 43 296 132 30 42 92 45

norvég 61 25 36 196 105 22 27 42 23

    J. A. Friis az állatmeséket – ellentétben más mesékkel – eredeti és nagyon régi keletű lapp meséknek vélte (Friis 1871: IX). Későbbi kutatók, köztük E. Itkonen is, egyetértettek abban, hogy a könnyedén felismerhető nemzetközi vándormotívumok ellenére is igen lokális színezetű anyagról van szó, még akkor is, ha az állatok által képviselt mélyebb mondanivaló némileg kilóg az azonos talajon keletkezett állat-jojkák jelentéstartományából (Bartens 1997, 14).
    A tündérmesék „nem igaziak” – mondja Friis – abban az értelemben, hogy nem lapp eredetűek (Friis 1871: IX). Ez a mesetípus a lappoknál ennek ellenére igen elterjedt, és sokszor kifejezetten lapp etnikai jelleget öltött magára. Bár a tündérmesékből errefelé hiányzik a tündér és a sárkány, a funkciók és motívumok egyértelműen nemzetköziek.
    A klasszikus legendamesék – miként a számadatok is tanúsítják – nemigen terjedtek el a lappok körében, viszont nem ritkák a pogányság és a kereszténység harcát tanító célzattal taglaló történetek. Érdekesség, hogy a medve téli álmáról szóló klasszikus történetben, amely Szűz Mária és az állatok (AT 750) típusmegjelöléssel szerepel, Mária helyett Jézus, vagy maga az Isten lép fel, és kéri az állatokat, hogy vigyék át őt a víz túlsó partjára. Mivel erre egyedül a medve mutat hajlandóságot, jutalmul megkapja a nyugodt téli álmot.
    A rászedett ördög-mesék között a legtöbb példa az AT 1137-es típusra található. Ez tartalmazza a Polyphemos-motívumot. Az óriás szerepében a lapp mitológia egyik ősi alakja tűnik fel, az alakváltoztatásra is képes, gonosz sztálló, aki kellő furfanggal azért mindig rászedhető. Az azonban, hogy az ifjú, aki a sztállót megvakította, miként az Odüsszeiában az óriással történik, egy kos alatt meneküljön, egyetlen lapp variációban sem fordul elő, ehelyett a hős megöli az állatot, és annak bőrébe bújva menekül ki az óriás lábai között. A lapp hagyomány a lényegesebb pontokon közvetlenül a skandináv örökségből táplálkozik: a Polyphemos-monda azon felépítését követi, amelyet a lotharingiai szerzetes de Alta Silva használt fel 1185-ben, és amely a XIII. századi északi sagákban is előfordul (Bartens 1997, 17). Szintén ehhez a motívumhoz tartozó leleményes lapp megoldás az óriás/sztálló és az őt később legyőző fiú párbeszéde, amelyben hősünknek meg kell neveznie magát. Az Odüsszeiában a leleményes Senki név szerepel. Ehelyett a lapp verzióban egy ötletes, a lapp nyelv egyik adottságát kihasználó formulát találunk. Az ifjú Munieš néven mutatkozik be. Ez nem más, mint a ’magam’ jelentésű vonatkozó névmás lapp megfelelője (tulajdonképpen egy összetétel): mun ’én’ + ieš ’maga’. Abban sincs logikai (sem nyelvtani) bukfenc, amikor a sztálló a Munieš forma után egyes szám harmadik személyű igealakot használ, hiszen a népmesékben gyakran előfordul, hogy első és második személy helyett harmadik személyben folyik a dialógus. A „– Ki tette ezt veled? – Magam tettem” olvasat lapp népmesei nyelven tehát így is hangozhat: „– Ki tette ezt vele? – Magam tette”.
    Az ostoba ördögről szóló meséket a lappban más tradíciókhoz hasonlóan az jellemzi, hogy láncolatot alkotnak, még gyakrabban, mint az állatmesék. Viszonylag egyszerű szerkezetűek, kevés, gyakran csak egy motívumból állnak (Bartens 1997, 17). Az egyes típusokhoz tartozó szüzsék időnként kombinálódhatnak, gyakran kontamináció történik. Az ördög- és tündérmesék összekapcsolása gyakran tetten érhető, az állatmesék viszont jellemző módon nem kapcsolódnak másokkal.
    Ami a rátótiádákat illeti, ezekben fontos kapcsolódási pontot találunk a jojka- és mondahagyománnyal. A mesék „hősei” vagy inkább tökfilkói leggyakrabban a lappok ellenségei, a csúdok². Ez a meseanyag tulajdonképpen az egész lapp területen elterjedt csúd-mondákhoz kapcsolódik.

    Regionális különbségek. Ha megfigyeljük a különböző mesetípusok és variánsaik elterjedtségét, kiderül, hogy azok nem minden esetben fedik az egész lapp területet. Novellamesék szinte csak Norvégiában, a tengeri lappok körében lettek feljegyezve. Az elbeszélő szerkezet különbözőségei és a regionalizmusok alapján különböző kiterjedésű, egymást többé-kevésbé átfedő izoglosszákkal kell számolnunk. Mivel a regionális jellegzetességek egyik fontos tényezőjét a szomszédos kultúrákból történt átvételek jelentik, el kell választanunk egymástól az oroszországi, a finnországi és a norvég-svéd területek lapp övezeteit. Összességében legerősebbnek a finn befolyás tekinthető. A kölcsönzések azonosításánál a szüzsék mellett látszólag tálcán kínálják magukat az olyan nevek, mint például a Hamupipőke. Ezzel azonban vigyázni kell. Ha egy mesében szembesülünk Hamupipőke nevével, rögtön a klasszikus motívumra gondolunk. Aztán hamar rájövünk, hogy Hamupipőke (a lapp mesékben Askalate) néven még csak nem is egy leányzót, hanem egy rátermett fiút (általában két vagy három testvérből a legfiatalabbat) kell értenünk, és ezek után talán már nem is olyan meglepő, hogy a történetnek semmi köze ahhoz, amit ehhez a közismert névhez kapcsolunk. A nemzetközi Hamupipőke alakja is felbukkan azért a jól azonosítható történetben, bár jellemzően lapp színhelyeken, pl. templomban³ jelenik meg háromszor, és Faköntösös Katrinnak vagy egyszerűen Katrinnak hívják.
    A nálunk is jól ismert kis ködmön⁴, a kis gömböc⁵, a szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack⁶ és még jó néhány történet sajátos formában megtalálható a lappoknál is, de mind sajátos színezettel. A kis gömböc nem más, mint egy agyaglabda, amelyből egy rénszarvas szabadítja ki az elnyelt teremtményeket; az ún. kisködmön-mese lapp változatában pedig az eladósorban lévő leány hoppon marad, amikor a kérő rádöbben, milyen balga családdal van dolga. Néhány történetben találkozunk a „kékszakáll-motívummal” is, a kíváncsiskodó azonban nem nő, hanem férfi, és a tiltott ajtó kinyitása nem szerencsétlenséget hoz rá, hanem a boldog végkimenetel elengedhetetlen eszközévé válik.
    Egyes vallásos elképzelések, ahogy azok a lappok ősi mítoszaiban, közismert mondáiban kifejezésre jutnak, szintén segítették egyes elemek integrálódását. Az Aarne–Thompson katalógusban Három állatvő vagy Állatsógorok címmel jegyzett mese, amelyben három lánytestvér állatokkal (hollóval, fókával és vadrénnel) házasodik, nagyon jó talajra talált a lappok körében. Megfelelt ugyanis az olyan régi totemisztikus elképzeléseknek, mint amelyet az oroszországi lappok mitológiájából és Mjandaš⁷-elbeszéléseiből is ismerhetünk, miszerint ők ember ősanya és rén ősapa leszármazottai (Bartens 1997, 23–24, Pentikäinen 1995, 94).

    Lapp talajon keletkezett történetek. A vándormotívumok megjelenése azonban nem szorította ki a „specialitásokat” a lapp meseanyagban. Etnikai különlegességnek azok a történetek számítanak igazán, amelyek ősi hiedelmeikből, animisztikus, totemisztikus és a sámánvallással kapcsolatos elképzeléseikből táplálkoznak. Ezeknek három nagyobb csoportja különböztethető meg. Az egyes csoportok – (1) a szajvó⁸-, (2) a sztálló-mesék és (3) az Áhčešeatni és Njávešeatni történetek – darabjai egész Lappföldre kiterjedő láncolatot alkotnak.
    Szajvók. A szajvók különleges, alapvetően barátságos lények, akik a föld allatt élnek. Életvitelükben nemigen különböznek a lappoktól, hacsak abban nem, hogy soha nem szűkölködnek semmiben, szép fehér rénekből álló csordáik vannak, így vándorolniuk sem kell. A lappok állítólag tőlük tanulták a jojkaéneklés tudományát, amely magába foglalja a természet mindenfajta lényével folytatható kommunikáció képességét is, átlépve teret és időt. Minden lapp ifjú arról álmodozik, hogy egyszer megláthat egy szép szajvó-lányt, akit egy fémtárgy⁹ segítségével foglyul ejthet, és ha szerencséje van, még gazdag hozományt is remélhet apósától. A szajvók és a lappok kapcsolata persze nem mindig felhőtlen. A „váltott gyerek”-hez kapcsolódó hiedelem lapp verziója ugyanis a szajvókkal áll kapcsolatban. A szajvók nagyon szeretik a szép gyerekeket, ezért előfordulhat, hogy saját rútabb utódaikat lapp csecsemőkre cserélik. A szajvó-mesékben két alapszüzsé jelenik meg. Az egyikben a szerencsétlenség megszüntetése, a másikban a szerencse megszerzése motiválja a szereplőt vagy szereplőket. E két típus – bár közös motívumokat tartalmazhat – történetében és szerkezetében is eltér egymástól. A balszerencse megszüntetésére irányuló mesetípus szerkezete a következő: (1) a lappok táborhelyén megbetegszenek és hullani kezdenek a rének; (2) ekkor felbukkan egy kék ruhás alak¹⁰; (3) a lapp fiút vagy férfit – akinek megmutatkozik – meghívja otthonába, a föld alá, és bizonyos ideig ott tartja; (4) a föld alatt fény derül a lappokat sújtó csapások okára: a szajvók haragszanak a fölöttük időző réncsordákra, mivel azok vizelete és ürüléke folytonosan az ő asztalukra csöpög; (5) a lapp visszatér, és közli a többiekkel: másik táborhelyet kell találniuk, mivel szajvó-falu van alattuk; (6) megfogadják a tanácsot, az állatok pedig újra erejük teljébe kerülnek.
    A szerencse megszerzéséről szóló történetek szerkezete: (1) véletlen találkozás: a lapp ifjú megpillantja a szép szajvó-lányt; (2) elhatározza, megszerzi magának, ezért tőrét odadobja úgy, hogy az súrolja a lányt, vagy fölötte átrepüljön; (3) a foglyul ejtett lány közli a lapp fiúval, hogy most már feleségül kell őt vennie (ehhez a szajvó nem ritkán még meg is keresztelkedik, de sosem a vőlegény kérésére!); (4) a házasság után felbukkan a lány édesapja, aki próbák elé állítja az újdonsült férjet; (5) a férj megfogadja a feleség tanácsát, és jutalomból megkapja a szajvó-após rénnyáját és vagyonát. Érdekes módon a 4. motívum soha nem indít újabb bonyodalmakat, mint ahogy várnánk, a lapp nem felejti el és nem bírálja felül felesége jó tanácsait, hogy aztán csak újabb próbák és kalandok révén juthasson vissza remélt jutalmához. Ehelyett minden zökkenőmentesen, egyenes úton halad a szigorúan lineáris szerkezetben.
    Sztállók. A sztálló alakja egész Lappföldön ismert, a hozzá kapcsolódó képzetek azonban már korántsem egységesek. Maga az elnevezés a szókincs igen régi rétegéből való. A sztálló-hagyomány a lappok körében egy a legősibbnek tartott hagyományok közül, bár magába olvasztott jó néhány későbbi, eredetileg nem hozzá kapcsolódó elemet. A sztálló legtöbbször férfi alakban, egyedül vagy kutyájával tűnik fel, bár egyes területeken ismernek egész sztálló-családokat, tehát nőnemű és gyermek sztállókat is. Ez utóbbiakkal délen, elsősorban a svéd területeken találkozunk. A gyerekek általában nincsenek megnevezve, a sztálló-feleségnek azonban egységes neve is van: Njannja. Észak felé haladva a sztálló egyre magányosabbá válik. Az észak-norvégiai hagyományban ennek megvan a maga közismert oka is: voltak ugyan valaha sztálló-feleségek, de mivel férjeik megették őket, gondjaik lettek a szaporodással, ezért aztán a lappok közül kezdtek szép lányokat rabolni. (Előfordult az is, hogy egy lapp lány önszántából, sőt szerelemből lett sztálló-feleség!) A XX. század első felében egyes adatközlők még állították, hogy ismernek olyan családokat, akik sztállókkal álltak rokonságban (Turi 1983, 219). Szintén az északi területekre jellemző, hogy a sztálló fiktív alakká degradálódott, és már csak a rossz gyerekek ijesztgetése és fegyelmezése céljából emlegetik (akárcsak az olaszok a hun Attilát). A finnországi lapp területek ősi hagyománykörében a sztálló- és a sámán-tradíció fonódik egybe, a sztállókat ugyanis a fekete sámánok keltik életre.
    A sztálló-felfogásban egységesnek tekinthető néhány külső és belső tulajdonság, mint például a nagy termet, rút külső, gonoszság és butaság (rászedhetőség). A sztállók Lappföldön mindenfelé szeretik az emberhúst, és képesek az alakváltoztatásra is. A felsorolt általánosságok mellett azonban – amint a fenti példák is mutatják – rengeteg szűkebb etnikai jellegzetességgel találkozhatunk, a lény egységes definícióját ezért nehéz lenne megalkotni. A lappok magát a sztállót nemigen keverik össze az olyan szomszédos kultúrákból importált, látszólag sok hasonlóságot mutató lényekkel, mint az óriás, kísértet, vámpír, ördög stb., ennek ellenére sok, a felsorolt figurákhoz kapcsolható szüzsé került át a sztálló-elbeszélésekbe. Njannja pédául kifejezetten vámpírnak tűnik, amikor vascsövén keresztül az emberek vérével táplálkozik. Kontaminációról nemcsak a kívülről érkezett figurák és motívumok esetében beszélhetünk, gyakran kapcsolódik a sztálló-hagyomány egyéb, szintén lapp talajon keletkezett hagyományokkal. Megfigyelhető például a szajvókhoz, a(z egymással is összefüggő) hold- és medve-mítoszhoz és az Áhčeš- és Njávešeatnihoz tartozó szüzsék befűzése a sztálló-mesék láncolatába. Az is előfordul, hogy a sztálló alakja erősen emlékeztet a csúdokra vagy a gazdag svéd és norvég telepesekre, akik a mesékben gyakori megfagyásos motívum ihletői is lehetnek. A sztállók életének ugyanis leggyakrabban a fagyhalál vet véget, mivel nem úgy öltöznek, mint a lappok.¹¹
    Mivel a sztálló-történetek sokkal szövevényesebbek és változatosabbak, mint azt a szajvók esetében tapasztalhattuk, ezért csak a leggyakoribb mesetípus szerkezetét vázolom fel: (1) a sztálló a lappok tábora mellé veri fel a sátrát; (2) szemet vet a legszebb (és leggazdagabb) lányra; (3) az apa nem meri megtagadni a kérőtől a lányát, tehát igent mond; (4) apa és lány eltervezik, hogyan altassák el a sztálló éberségét, és hogyan hiúsítsák meg az esküvőt, amelyre látszólag folynak az előkészületek; (5) a lány (általában apja vagy egy másik rokon segítségével) megszökik a sztálló sátrából, lehetőleg kora hajnalban (hogy időt nyerjen, gyakran beöltöztet saját ruháiba egy farönköt, így a sztállónak nem tűnik fel rögtön a hiány); (6) a hoppon maradt vőlegény üldözőbe veszi a szökevényt; (7) a sztállót megölik (általában közvetett módon), és megszerzik vagyonát. A sztálló úgy ölhető meg, ha megfosztják vasingétől, amely őt sebezhetetlenné teszi. Ez általában úgy történik, hogy a szökés előestéjén a lány a vasinget a tűz mellé teszi éjszakára, hogy azt a sztálló ne tudja majd hirtelen magára kapni. A sztálló elpusztulásának két módja merül fel a leggyakrabban: üldözés közben hiányos ruházatban kifut a messzi tundrára és megfagy, vagy vízbe csalogatják, ahol megfullad.
    Áhčešeatni és Njávešeatni. Az Áhčešeatniról és Njávešeatniról szóló történetek behálózzák az egész lappok által lakott területet. Akárcsak a sztálló-tradíció esetében, egy nagyon ősi kultusz talaján keletkezett mesehagyományról van szó. A mesék mellett megőrződtek a hagyománykörhöz kapcsolódó mítoszok, hiedelmek és babonák is. Áhčešeatni és Njávešeatni egy ősi dualisztikus felfogás őrzői, melyben az előbbi a rossz, az utóbbi pedig a jó megtestesítője. Erkki Itkonen lappkutató szerint a nevek -eatni ’anya’ jelentésű utótagja az ősi arktikus vadászkultúrák matriarchális jellegét őrzi, továbbá olyan totemisztikus elképzeléseket, melyek szerint az emberi közösség emberanyától és állatapától (medvétől vagy a szarvastól) származik (Itkonen 1935). Az ősanyák kultusza tehát szervesen összefonódik a medve- és rénkultusszal, és ennek megfelelően a Hold és a Nap tiszteletével. Áhčešeatni a medvével és a Holddal, tehát a negatív erőkkel, Njávešeatni pedig a szarvassal és a Nappal, a pozitív erőkkel áll kapcsolatban. Az egységes jellemzők mellett, akárcsak a sztálló esetében, itt is nagyok a területi eltérések mind a két figura megformálásában, mind a hozzájuk kapcsolódó történetek szerkezetében. Áhčešeatni és Njávešeatni a hagyomány szerint mindketten teremtő szellemek, utódaiknak tekintik a réneket, és bizonyos tekintetben magát az embert is. Von Drüben szerint ez az elbeszélő-hagyomány egyenesen a Nap-kultuszból vezethető le (Pentikäinen 1995, 244). A lappok a Napot nőnemű princípiumokkal kapcsolják össze (akárcsak a Holdat). Njáveš néhol a Napként vagy a Nap lányaként jelenik meg, Áhčešt pedig a Holdhoz fűzik szövevényes szálak (Pentikäinen 1995, 122). A lappok szerint a Hold felszínén látható foltok Áhčešt és lányát ábrázolják. Njávešeatni kultúrhéroszként is feltűnik, amikor megszelídíti a réneket, és megtanítja a lappoknak a réntartás tudományát. Akárcsak a sztálló-tradíció történetei, az Áhčešeatni- és Njávešeatni-elbeszélések is egy igen szövevényes hálót alkotnak, időnként olyan motívumokkal, amelyek egyáltalán nem illeszthetők bele az események még logikusan követhető láncolatába. Ha a későbbi, átvett elemeket kiikatjuk, az alaptörténet váza a következő: (1) Áhčešeatni (Á.) lányt, Njávešeatni (N.) fiút szül; (2) Á. megszerzi N. fiát (titokban elcseréli vagy bogyószedőversenyben csalással elnyeri); (3) a fiú felnő és nagy vadász lesz; (4) véletlenül rátalál N. sátrára, és látva ott a nagy ínséget, titokban a füstnyíláson keresztül szalonnát dob az üstbe zsákmányából; (5) N. meglátja a zsírt az étel tetején, ebből megtudja, fia járt ott; (6) kiderül az igazság a gyerekcseréről; (7) a fiú megöli mostohaanyját (sokszor lányával együtt), és visszamegy igazi anyjához; (8) Á. poraiból (és lányáéból, amennyiben ő is meghal) béka vagy valamilyen kártékony állat születik. Az ősanyák teherbe esésének módjáról többféle verzió létezik. Ugyanez a helyzet a történet folytatásával is. A fent vázolt, nagyjából mindenütt egységesnek mondható és kerek egésznek tekinthető eseménysorozat tehát előzményeiben és folytatásában jár színes változatokkal, sokszor egészen megdöbbentő fordulatokkal. Az egyik verzióban miután meghal Áhčešeatni, a fiú és a lány mint tesvérek együtt éldegélnek (Njávešeatni egy ideig még velük van, majd ő is meghal). A fiú vadászik, a lány a sátorban ételt főz, így telnek napjaik. Ekkor jön egy királyfi (nem tudni, honnan) aranycipővel a kezében, keresve annak tulajdonosát. Áhčešeatni lánya ekkor baltával levág egy darabkát mindkét lábából, a királyfi pedig boldogan hazaviszi magával vérző lábú mátkáját. Njávešeatni fiának további sorsáról pedig nem szól a fáma. Bár hosszan sorolhatnánk még példákat két történet ilyen durva összetákolására, természetesen találkozunk sokkal elegánsabb kontaminációkkal is.

    A „régi” és az „új” jól megférnek egymás mellett a lapp hagyományban. Azonosításuk és szétválasztásuk néha komolyabb kutatást igényel, máskor viszont a jövevényelemek olyan látványosan kilógnak az eredeti szerkezetből, mint ahogy azt a Njávešeatni- és a Hamupipőke-történet összekapcsolásával illusztráltam. Mivel a különböző rétegekbe sorolható elemek ugyanazon mesén belül is megjelenhetnek, gyakran nem az egyes meséket, hanem azok egyes motívumait tarthatjuk a lapp elbeszélőhagyomány ősi hagyatékának. A lapp tradíció egy sokszínű, multikulturális terület része, amelyben állandó cserekapcsolat működik. A lapp mesemondók természetesen nemcsak átvevők voltak, hanem kölcsönösen sok színes elemmel gazdagították a környező kultúrák szellemi örökségét.

Irodalomjegyzék

Arany László 1979a: A kis ködmön. In: Arany L.: Magyar népmesék. Móra, Bp., 43–45.
    1979b: A kis gömböc. In: Arany L.: Magyar népmesék. Móra, Bp., 113–114.
    1980a: A kis ködmön. In: Kormos I. (szerk.): A háromágú tölgyfa tündére. Móra, Bp., 5–7.
    1980b: A kis gömböc. In: Kormos I. (szerk.): A háromágú tölgyfa tündére. Móra, Bp., 73–74.
Bartens, Hans-Hermann 1997: A lapp meseanyagokról. In: Folia Uralica Debreceniensia 4. KLTE, Debrecen.
Benedek Elek 1980: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack. In: Kormos I. (szerk.): A háromágú tölgyfa tündére. Móra, Bp., 84–88.
Friis, J. A. 1871: Lappiske Eventyr og Folkesagn. Christiania.
Halász Ignác 1881–1893: Svéd-lapp nyelv. 1–3, 5. Ugor Füzetek. MTA, Budapest
Pentikäinen, Juha 1995: Saamelaiset. Pohjoisen kansan Mytologia. SKS, Helsinki
Turi, Pentikäinen 1983: A lappok élete. Gondolat, Budapest.

Magyar nyelvű antológiák:
A ravasz pókasszony. Lapp népmesék (gyűjtő: Szabó László). Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó, Budapest, 1968.
A varázsdob és a látó asszonyok (vál., utószó és jegyz. Voigt Vilmos). Népek meséi sorozat. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.

¹ Jojka: a lappok igen ősi múltra visszatekintő énekének legáltalánosabb megnevezése.
² A csúd kifejezés a lapp köztudatban inkább átvitt, mint konkrét értelmű. Általában a fosztogató ellenség megnevezésére szolgál, akik lehetnek úgy a vikingek, mint a finnségi népek, idegenek.
³ A lappok téli szálláshelyein, falvaiban a templom volt az egyetlen olyan hely, amely a fontos társadalmi események zárt színhelyéül szolgálhatott.
⁴ Arany László 1979: A kis ködmön. In: Arany L.: Magyar népmesék. Móra, Bp., 43–45. Arany László 1980: A kis ködmön. In: Kormos I. (szerk.): A háromágú tölgyfa tündére. Móra, Bp., 5–7.
⁵ Arany László 1979: A kis gömböc. In: Arany L.: Magyar népmesék. Móra, Bp., 113–114. Arany László 1980: A kis gömböc. In: Kormos I. (szerk.): A háromágú tölgyfa tündére. Móra, Bp., 73–74.
⁶ Benedek Elek 1980: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack. In: Kormos I. (szerk.): A háromágú tölgyfa tündére. Móra, Bp., 84–88.
⁷ Mjandaš vagy Myadash: koltta-számi mitikus rénember
⁸ A szajvók elsősorban a lapp samanizmushoz köthető lények, a sámánt segítő szellemek, amelyeket a sámán örökölhet vagy megvásárolhat. A népmesék szajvói inkább a kufihtárokkal és az uldákkal (föld alatt élő réntartó közösségek, akik úgy élnek, mint az emberek) mutatnak sok ponton azonosságot, és a sámánok meg sem jelennek ezekben a történetekben.
⁹ A közhiedelem szerint a szajvó-lány, illetve a szajvók rénnyája úgy kerülhet egy lapp tulajdonába, ha átdob felettük vagy eléjük vet egy fémtárgyat, amely általában egy tőr.
¹⁰ A kék ruházat mindig a szajvók ismertetőjegye.
¹¹ A lappok körében sokszor gúnyolódás tárgya volt az idegenek állandó fagyoskodása vékony posztókabátjukban és lakkcipőjükben.