Apai ágon dunántúli parasztcsaládból származom, a Sió mellől. A történeti visszatekintésben Illyés Gyula azt állítja, hogy erre a vidékre 1011-ben István király besenyőket telepített. Abban az időben vad verekedések lehettek, és ha körbenézünk a környékbeli falvakban, lehet, hogy van is benne valami. A török hódoltság után pedig ennek a vidéknek csak mintegy száz lakosa maradt. Nem tudni, honnan és miképp, de mi mindenesetre vissza tudjuk követni a családfánkat. Apám anyai ága teljesen e vidékről való. Az apai ág azt állította magáról, hogy valamikor Erdélyből jöttek át Fejér megyébe, és onnan mentek Tolnába. De ez már a legendák homályába vész. Apámat taníttatták, a Magyaróvári Mezőgazdasági Akadémián végzett, és gazdatiszt lett. Uradalmi intézőként dolgozott. Anyám családja sváb. Az 1700-as években települtek Budapest környékére. Ahogy visszanéztem a déd- és üknagymamákat, csak egy nem svábot találtam köztük. Eszerint szlovák vér is található a családban, de eredendően németek voltak. Szellemiségüket tekintve viszont már a nagyszülők is magyarok. Nagyobb magyarok, mint a paraszt őseim. Ebben aztán elég rendesen benne van a Kárpát-medence összes keserve. Azt is állították, hogy ez a vidék a török hódoltság alatt elnéptelenedett. Később aztán a szerbek nyomultak fel, de nem lehetett túl békés a helyiekkel való viszonyuk, mert amikor a simontornyai várban átvették a hatalmat a kurucok, kiverték őket onnan. A rácok emlékére hívják az én pusztámat is Rácegresnek. De a környéken sok ráccal kezdődő település található még. Rácegrest, ahol Illyés Gyula is született, a korábbiakban Királyegresnek hívták. Az én pusztám, Alsórácegres nem is létezett még akkor, 1850 körül építették. Az ottani Apponyi-birtok egyik gazdasági központjaként. A szüleim kétéves korom körül költöztek a pusztára. Én még olyan kis gyerek voltam, hogy nem is emlékszem rá. Apám lett a gazdasági vezető, és még a földosztás után is, amikor már kétkezi munkával kereste a kenyerét, ott laktunk, 1951-ig. Majd kisebb-nagyobb kerülőutak után visszatértünk apám falujába, Pálfára. Apám ott lett a téesz főagronómusa. A környéken mindenki a rokonom. Amikor kihaltak azok, akikhez vendégségbe mehettem volna, mondtam a feleségemnek, hogy nagyon hiányzik az otthoni tájszólás, ezért vegyünk arrafelé egy házat. Kicsit gondolkodott, és azt válaszolta, de olyan faluban, ahol nincsenek rokonaid. Az egész vidék nagyon vendégszerető. Így aztán vettünk egy házat, az én szeretett pusztámtól három kilométerre. Alsórácegreshez egyébként kövesút sem vezetett, csak egy gidres-gödrös földes út. És ma már nem is létezik. Lebontották, pusztaság áll a helyén. Mindösszesen egy öreg fa maradt, a gyerekkoromban is ott állt.
A teljes elzártságban voltam gyerek. Nyolcvan embernél nem is lakott több a pusztán, de gyerek az volt. Hozzám hasonló korú pontosan tizenegy, éppen egy futballcsapatnyi. Jókat is fociztunk. A pusztámon nem volt se bolt, se iskola, ezért első osztályos koromban Sárszentlőrincre kellett járnom. Egyébként ez irodalmi vidék, hiszen Alsórácegrestől fölfele, két kilométerre fekszik Felsőrácegres, ahol Illyés Gyula született. Tőle délre, öt kilométerre van Sárszentlőrinc, oda járt iskolába Petőfi Sándor. A sárszentlőrinci iskolában csak két osztályterem volt, ott tanult az összes gyerek. Több évfolyam egy teremben. Másodikba már az ercsi cukorgyári iskolába jártam. Harmadik osztályos koromban jöttek be az oroszok, ezért egy darabig sehol sem tudtam tanulni. Majd, amikor újra lehetett, visszakerültem Sárszentlőrincre. A negyediket négy helyen végeztem, átjártam a felsőrácegresi iskolába, utána a sárszentlőrincibe, majd Mezőszentgyörgyre. Mondhatom, kalandos életem volt. Főleg, hogy a negyediket Ercsiben zártam. Anyámék nyolcan voltak testvérek, és nagyon összetartottak. Az összes nagynénim úgy viselkedett egymás gyerekével, mintha a sajátja lett volna. Engem fiaként kezelt az egyik, amikor éppen Ercsiben tanultam. Folytatva a sort: ötödik osztályos koromban Székesfehérvárra küldtek, a ciszterekhez, ahova 1946-tól jártam. A környék legjobb iskolája volt, de 1948 tavaszán eljöttem, mivel utolérte az államosítás. Hazakerültem, ahol a fejünk fölé tornyosult a nagy kérdés, akkor most mi is legyen velem. Végül a magántanulói státus mellett döntöttünk, és a bonyhádi gimnáziumban tettem le a vizsgáimat. Nyolcadik osztályos koromban ismét visszatértem Felsőrácegrespusztára, és az év első felében oda jártam, a második felét pedig már Sárszentlőrincen. Izgalmas iskolaéveim okai közé elsősorban a zavaros viszonyok tartoztak. De közrejátszott az is, hogy szegény anyám mindig azt akarta, jobb iskolákba járjak, már csak azért is, hogy a székesfehérváriban megálljam a helyem, mert kemény iskola hírében állt. A szerzetesek valóban nagyon szigorúak voltak. Később aztán nem volt pénzünk arra, hogy valahová máshova adjanak. Az 1948-as államosítás miatt tanácstalanok voltak, emiatt is lettem magántanuló. Nyolcadikos koromban összevesztem a felsőrácegresi tanítóval, ezért gondolták, tudok én a másik irányba is iskolába járni, azaz Sárszentlőrincre. Oda-vissza tíz kilométert kellett naponta gyalogolnom, de nem jelentett akadályt. A nyolcadik után megszűnt a nagy vándorlások időszaka, mivel a szekszárdi gimnáziumba kerültem. 1950-től az 1954-es érettségiig tanultam ott, aztán pedig felvettek a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre, újságíró szakra. A származásom nem volt éppen makulátlan, mivel nem szerették a mezőgazdászokat. De egy enyhébb periódusban sikerült becsusszannom.
Újságíró szakos lettem. Az akkori időszakban a harmadévet gyakorlatként kellett letölteni. Nem az egyetemen, hanem egy szerkesztőségben. Mivel dunántúli voltam, mondtam a tanszékvezetőmnek, ha egy mód van rá, akkor engem vagy Szekszárdra, vagy Pécsre küldjön. Székesfehérvárra a cisztereknél töltött diákévek miatt annyira nem vágytam. Láttam a tanár szeme csillogásán, hogy ez nem fog menni. Így is lett. Nyíregyházára tettek. Ennek következtében nagyon-nagyon megszerettem Nyíregyházát. Egy csodaváros, pedig csak rövid időt töltöttem ott, mivel mindez 1956 őszén történt. Aztán elmúltak a rendezetlen idők, újra kezdték szervezni, hogy menjünk vissza az egyetemre, és így a gyakorlatom második felét már Pécsen tölthettem. A Dunántúli Naplónál voltam. Közben visszajöttem az egyetemre, és mellette dolgoztam. A forradalom után a legtöbben helyezkedtek, egymást marták, mindenkit elővettek. S akkor a pécsiek elindítottak egy délutáni lapot, amely eleve bukásra volt ítélve. Írtak, hogy volna-e kedvem lemenni hozzájuk. Akkortájt még be sem fejeztem az egyetemet, mire ők csak annyit feleltek: nem baj, majd levelezőn. Tulajdonképpen azt is odaírták, hogy 2050 forint lesz a fizetésem, ami akkor rengetegnek számított. Végül is untam már az egyetemet, az egész helyzetet, lementem hát. Azért közbeszólt anyám, aki nagyon a tanulás mellett állt, de végül én nyertem. Az egyetemen nem volt levelezőn újságíró szak, csak magyar. Ennek is köszönhető, hogy egyszakos lettem, pedig az akkor ritkaságszámba ment. A levelezéssel elég sok szabadság járt. Utazhattam Pestre vizsgázni, dolgozhattam. Amikor a szakdolgozatírás időszaka kezdődött, egy hónap, lementem a szüleimhez, hogy nyugtom lehessen. Csakhogy szakdolgozat helyett az A kisfiú meg az oroszlánok meséskönyvet írtam meg. Majd ott álltam szakdolgozat nélkül a kész művemmel; de végül minden megoldódott, és diplomás ember lett belőlem.
Pécsen maradtam, ahol összesen hat évet húztam le. Voltam az Esti Pécsi Napló és a Dunántúli Napló munkatársa, dolgoztam a Jelenkornál, és amikor már nagyon nehezemre esett a pécsi létezés, visszajöttem Pestre. A kisvárosnak, nagy hátrányai voltak abban az időben. Működött a pártállami rendszer örökös ellenőrzése, én meg akkor kezdtem írni, és szabadabb életet szerettem volna magamnak. Pécsett egyébként is kilógtunk a sorból. Ott volt Berta Bulcsu és még néhányan, akik inkább voltak írók, mint én, mert nekik addigra már jelent meg könyvük. Az írókat akkoriban jobban szemmel tartották, minden lépésüket ellenőrizték. Más világ volt. Olyan, mintha ketrecben éltünk volna. Szerencsére, Pesten senki, még csak ránk sem hederített. Az ember elvégezte a szerkesztőségben a munkáját, ami a tizede volt annak, mint a vidéki napilapnál, és élhette az életét. Ezért akartunk eljönni, de én különben is nagyon szerettem volna Pesten élni. Mára azonban feledésbe merültek a rossz emlékek.
S aztán, mintegy végszóra, kaptam állást az Élet és Irodalomnál mint tördelőszerkesztő. Egy vidéki lapnál – ma már kevesen tudják – rengeteget kellett dolgozni. Írtunk, méghozzá mindent, ráadásul mindennap, és ha arra került a sor, a nyomdában is helyt kellett állnunk. A kedves nyomdászoktól pedig volt alkalmunk megtanulni, mi az a ciceró, hány pontos betűk kellenek, és beavattak bennünket a tördelés egyéb titkaiba is. Ez hozzásegített a pesti álláshoz, ami öt év után ismét kezdett nehezemre esni, és úgy döntöttem, szabadúszó leszek. Ez az egyetlen állástalan létforma létezett akkor Magyarországon. Mert, ha valakinek nem volt beírva a foglalkozása a személyazonossági igazolványába, azt közveszélyes munkakerülő kategóriába sorolták, és rögtön lecsukták vagy valami rosszat műveltek vele. Nekünk viszont az Irodalmi Alapnál beírták, hogy „tag”. Ami úgy kezdődött, hogy a „Magyar Népköztársaság Művészeti Alap-…”, a rendőr a „Népköztársaság”-ig olvasta, majd tisztelettel visszaadta az igazolványt. Így kibírtam a rendszerváltozásig. Elég nehéz volt a szabadúszás. Szembekerültem a kérdésekkel, ki táplálja majd az ég madarait, ki ruházza a mező liliomait? De valahogy mindig lett. Azután jött a rendszerváltozás, és megint olyan időszak következett, amikor ismét nem lehetett irodalomból megélni. Különböző lapoknál dolgoztam, és végül a Hitel című folyóiratnál fejeztem be a működésemet. Azóta nyugdíjas vagyok, és minden hónapban kapok pénzt. Ilyen még nem volt. Igaz nem túl sokat, de mellette dolgozni is lehet.
Az első könyvem 1964-ben jelent meg. Meséskönyv volt: A kisfiú meg az oroszlánok. De addigra már rég megírtam az első novelláskötetem, le is adtam. Akkor Magyarországon két kiadó létezett: a Magvető és a Szépirodalmi. A Magvetőnek adtam, és nem is tudom, mennyi idővel később – nagyjából egy év múlva – visszaküldték, hogy ez rossz, kiadhatatlan, és nekik nem kell. Más lehetőségem nem lévén, elvittem a Szépirodalminak, akiknél 1966-ban megjelent. A gyerekkönyvön is ültek vagy másfél-két évig, hiszen teljesen ismeretlen voltam, úgy pedig nagyon nehéz volt könyvvel megjelenni. Később könnyebb lett.
A gyerekek sokszor kérdezik, ki volt Ervin bácsi példaképe? Ha teljesen őszinte szívvel akarom mondani, akkor egy öreg kanász volt. Alsórácegresen élt Kobrák Mihály, aki disznókat őrzött a Sió partján. Amikor arra jártunk, mindig szóba elegyedtünk Kobrák bácsival, és ő mesélt nekünk.
Az az ember, aki szereti az apját, példaképének is tartja. Nekem szerencsére nagyszerű apám volt, aki fantasztikusan szorgalmas is volt. Már csak ezért is becsülöm őt, mert én sajnos meglehetősen lusta vagyok. Máig is tisztelettel tölt el, hogy nem ijedt meg semmitől. Felsőiskolai végzettséggel kiszorult a szakmájából, és kétkezi munkával kereste meg a családjának a kenyeret. Szerencsém volt azért is, mert egy szeretetet sugárzó családba csöppentem. Fogalmam sincs arról, milyen lehet annak a sorsa, akinek nem ilyen család jutott. Időnként az is eszembe jut, bizonyos hátrányokat is okozott ez a harmónia. Főleg, amikor ebből a burokból, amit a család jelentett, kikerültem. A számomra idegennek tűnő világba nehezebben tudtam beilleszkedni. Bár az is kiderült, az emberi viszonylatokban nagyon sokat számít, hogy az illető hogyan közeledik másokhoz. Ha nyitottan és szeretettel, akkor sokkal könnyebben kapja vissza, mint egyébként. Ez is nyilván abból a kis közösségben való gyermekkorból fakad, amikor pár ember szoros kötődést jelentett.
Gyerekkoromtól kezdve vadul olvastam. Amikor az iskolai bizonyítványomat nézem, mindig megtalálom az első osztályos bejegyzést. Elsőben Halmai tanító bácsi tanított. Beírta a megjegyzések rovatba, hogy „olvasásból feltűnően halad”. Ugyanis anyám megunta, hogy mindig olvastattam vele. Így ő is tanított, meg én is silabizálgattam a betűket. Gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Az meg már a szerencse műve, hogy ezek között volt Tamási Áron, Fekete István, Tömörkény István, sőt még Oscar Wilde is. Valahogy mindig is az irodalomhoz vonzódtam. Kisgyerekkoromban írtam verseket. Még szerencse, hogy nem maradtak meg. Húszéves korom táján jelent meg az első írásom. 1956 után átözönlött hozzánk a nyugati irodalom, amelyből szintén sokat lehetett tanulni. Hiába volt Hemingway a világ egyik leghíresebb írója, addig egyetlen kötete sem jelenhetett meg. Utoljára talán 1948-ban. Csak azt engedték látnunk, hogy egy képeslapon pózol szőrös mellel bokszkesztyűben a ring közepén. Tehát ’57-től a modern irodalom is a nyakunkba szakadt, de előtte azért volt lehetőségünk a klasszikusokat is megismerni. Maxim Gorkijt is érdemes volt elolvasni. Aztán, akinek szerencséje volt, rátalált a saját hangjára, akinek nem, az nem. Én, azt hiszem, rátaláltam a magaméra.
Természetesen van szépség is az írói létben. Végül is az ember ezt választotta, belekeveredett vagy a sors akarta őt, nem tudom. Nem bántam meg, de biztos, hogy jobb lett volna asztalosnak mennem. Csupán azért, mert egy asztalos mindig tudja az általa készített tárgyról, jó vagy rossz. Megnézi, és el tudja dönteni, jó munkát végzett vagy sem. Egy író azonban élete végéig gondolkozhat ezen. Biztos van olyan, aki bizonyos benne, de sajnos én nem ilyen vagyok.
Vettünk a pusztám közelében egy, a legszegényebb parasztházak közé tartozó vert falú házat. Ha időnk engedi, egész évben lejárunk. A levegő mindig jót tesz, és a városból is kiszabadulunk. Ha valamelyikünknek fontos munkája akad – a feleségem is író –, lemegyünk oda, hiszen ott garantáltan senki sem fog zavarni. Ha kibírjuk az első három napot, már élvezet ott lenni, mivel a hetvencenti vastag falú ház nem szereti, ha nem lakják, és olyankor csúnyán viselkedik. Aztán megenyhül, és kedves lesz. Kiderült, azon a környéken is laknak rokonaim. A falu öreg, egyre jobban elnéptelenedik. Elég nehéz ezt elviselni, de mégis jó, hogy van. Főleg, hogy tájszólást is hallunk, amit itt aligha.
Lejegyezte: Solymosy Zsuzsanna