Zalán Tibor drámakötetének (Azután megdöglünk. Napkút Kiadó, Budapest, 2004) darabjaiban egy sajátos dramaturgia valósul meg. Egyfajta „minimál-drámaiság”, pontosabban egy sajátosan abszurd „tragikomikum” jellemzi őket. Bár – valójában – a „hagyományos” örkényi tragikomikumtól is erősen különböznek e színpadi játékok – majdnem annyira, mint például a Bánk bántól… S ugyanakkor Ionesco, Beckett vagy Osborne és Spiró hatása is inkább csak közvetett erre az egyéni drámafelfogásra.
A címadó darab (Azután megdöglünk), valamint a Bevíz úr hazamegy, ha és különösen a Romokon emelkedő ragyogás meg a Veszteglés látványosabban szakít a hagyományos dramaturgiával, miközben egyes kellékeit parodizálja. A másik öt darab (Ószeresek, Katonák, Ne lőj a fecskére!, Halvérfesték és Amese marad) látszólag a hagyományos dramaturgiát alkalmazza, átvariálva és kifordítva, mintegy idézőjelbe téve annak drámai komolyságát. S utóbbi darabok esetében is, a realista dramaturgia csak látszatra működik, valójában csak felhasználja a szerző a struktúráját. Például az Ószeresekben a western-dramaturgiát („magányos hős” küzdelme) vagy az Amese maradban a népszínművek (romantikus és szocreál változatúakét egyaránt) dramaturgiai fordulatait. A „felhasználás” fogalma persze, Zalán esetében, egyfajta sajátos groteszk iróniával megcsavart paródiát jelent.
A legradikálisabban a Romokon emelkedő ragyogás és a Veszteglés abszurd koreográfiájú „táncszínháza” szakít a hagyományos dramaturgiai kánon maradványaival. Az egyik esetben a „baszássá” degradálódott szexualitásra, a másik esetben pedig a veszteglés-kocsitolás-nyűglődés „szentháromságára” épülő abszurd dramaturgia éppen látszólagos irrealitásában – szinte épp azáltal – válik szorongatóan valóságossá. Mindenesetre, véleményem szerint, Zalán Tibor e két darabjában viszi végig a legkövetkezetesebben (egészen az extremitás határáig) újszerű dramaturgiai elképzeléseit. Ahogy a fülszövegben Vilcsek Béla is megállapítja, éppen a látszólagos abszurditás teszi a drámákat döbbenetesen „valóságossá”. Ráadásul, mindezt komoly drámai konfliktusok nélkül, „hétköznapi” természetességgel…
Bizonyos szempontból a „drámaiatlan dráma” sajátos, posztmodern kori változatai Zalán színdarabjai. A felszínen drámáiban a nagy, drámai konfliktusok csupán kisszerű s kötözködő összekoccanásokként jelennek meg, melyek legfeljebb „üzemi baleset” következtében fordulhatnak tragédiába, „természetesen” katarzis nélkül. E „minimál-krízisek” általában nem is igazi konfliktusok, hanem a szereplők általános rossz közérzetének és önsajnálatának-önáltatásának sajátos kisülései. Igazi konfliktus részben azért sem alakulhat ki többnyire, mert a legtöbb szereplő „elbeszél” egymás mellett, csak a saját szövegét és monomániáit képes felfogni, s ezzel (ezekkel) van elfoglalva, szinte csak „tárgyként” érzékelve a többieket. S még ahol látszólag „hagyományos” drámai konfliktusok jelennek meg (pl. Ószeresek vagy az Amese marad bizonyos jelenetei), ott is valójában inkább a krízis-dramaturgia és a fojtogató létformák hangulata mozgatja a darabot, nem a súlytalanná váló „alapkonfliktus”.
Kérdés, hogy lehetséges-e a sajátos zaláni dramaturgia eredményeinek klasszicizálása. S az is a jövő kérdése, hogy Zalán Tibor drámáinak dramaturgiája mennyire képes beépülni az itthoni színházi kultúrába, és a szerző hová jut el színpadi kísérletezésein keresztül. E kísérletek eredményeinek szintetizálása – véleményem szerint – Zalán további drámaírói pályájának legfőbb kihívása és lehetősége is egyben.