Xosé M. Eyre

Xoana de Castro keresztülmegy a Quintanán

    Kavargó, sötét selymek közt, a nedves kövezeten kopogó léptekkel, arccal a szélnek, mely leveleket, homokszemcséket és minden, a kőnél könnyebb dolgot sodor a téren, Xoana de Castro keresztülmegy a Quintana de Mortoson, a Porta Sancta felől a Sacra utcáig. Lassan halad át a téren, minden lépésért megküzd a széllel, s a végén sietősen fölszalad a lépcsőkön, egyik kezével hosszú szoknyáját emelve, a másikat alig több mint képzeletbeli korlátként tartva maga és a szél közé, mely a Sacra utca felől fogadja. Befordul az Óratorony sarkánál, mely még nem állt ott azokban az időkben, amikor ő született, amikor I. Pedro szerette, majd elhagyta, s nem épült fel akkorra sem, mikor ő meghalt; kilép a kőlapok alatt lakozó holtak birodalmából, és eltűnik a San Paio sarkán, talán a Casas Reais felé tartva, ahol a szóbeszéd szerint a szeretője lakott.
    Miután maga mögött hagyja az Antealtares kolostort, már nem tudom követni a tekintetemmel az árkádcsarnokból, amelynek oltalmában, tejes teát kortyolgatva, ezen a hideg őszi délutánon menedéket leltem, s ahová húgom és én magunkkal hoztuk Chantalt, hogy Európa legharmonikusabb terének nyugalmas szemlélése és a forró főzet jótékony hatása lecsillapítsa – ha csak néhány órára is – a szívét szorongató fájdalmat, hogy egy kicsit felejtsen – nem, a felejtés szó nem megfelelő itt, azt mondta, hogy sohasem fogja elfelejteni –, hogy egy kis időre megszabaduljon Diego emlékétől.
    Hogy Chantal kedvére tegyek, fesztelenül csevegve mesélek a sétáról, melyet egy költő barátommal tettünk a katedrális tetőin, meg mindarról, ami abból a magasságból látható, és elmondok egy-két, a katedrálishoz, az Antealtares kolostorhoz és a minket körülvevő épületekhez kapcsolódó történetet. Szót ejtek I. Pedro szeretőjéről is, de szinte rögtön megbánom: nem illendő dolog elhagyott szeretőkről beszélni egy elhagyott asszonynak. Chantalnak azonban ez a történet, nem tudom miért, egy másik, szerencsétlenül járt Johannát juttat eszébe, és tragikus hangszínnel (amelyet egyre gyakrabban használ, mióta csak tíz nappal ezelőtt megérkezett hozzánk) szavalni kezd: „Et Jeanne, la bonne Lorraine / Qu’Anglois brulerent a Rouen…”^*
    – Nyilvánvaló – mondom –, hogy nem az angolok égették meg, már ha egészen pontosak akarunk lenni. A katonák, akik elfogták, burgundiaiak voltak; francia püspökök vádolták az egyháztól való elszakadással és eretnekséggel, francia hóhérok vetették máglyára, és franciák voltak azok a jóravaló parasztok és kereskedők is, akik, miközben égett, szidalmazták és ócsárolták.
    Utólag vettem csak észre, hogy hiba volt ezt mondanom – egyfajta szakmai ártalom ez. Chantal halovány arca kigyúlt, és sértetten visszavágott:
    – Az angolok szolgálatában álló árulók! Te, aki történész vagy, nálam jobban tudod, hogy azok a katonák Anglia királyának parancsát követve harcoltak, s hogy a király mint Normandia hercege nevezte ki azokat a püspököket. A roueni per…
    – Chantal – szakítom félbe –, csak nem fogunk Jeanne d’Arc miatt vitatkozni.
    – Pedig nekem, francia lévén, rosszul esik, hogy a hazámat ócsárolod.
    – Nem kell ebből drámát csinálni – szól Pepa. – A saját hazánk történelmét sem vesszük annyira komolyan.
    – Sem Spanyolországét – folytatom. – Nézzük például Favila esetét, aki a reconquistát legelsőként megkezdő királyok egyike volt. Talán az egyetlen dolog, amit a történelemkönyvek elmondanak róla, az az, hogy egy medve bendőjében végezte.
    Pepa nevet, és, mivel rám is átragad, én szintúgy. Chantal továbbra is szigorú arcot vág, így mutatva, hogy még mindig meg van győződve róla – amint azt tegnap megmondta nekünk –, hogy szívtelenek vagyunk. Ő igenis szerencsétlen, hiszen egy hispanistáknak szóló milánói kongresszuson fellobbanó szenvedélytől vezérelve fogadta el a Santiagóba szóló lektorátusi állást, hogy együtt lehessen Diegóval; túlfűtött, szerelmes éjszakák, a Diego által életre keltett Santiago, úgy szeretném általad megismerni ezt a várost, kiált fel Chantal, és én úgy szeretném megmutatni neked, feleli csókok között Diego. Ez áprilisban történt. Amikor júniusban felhívta Diegót, mondván, hogy van egy lektorátusi állás, melyet, ha kérelmezné, bizonyosan neki ítélnének, a férfi biztosította róla, hogy nagyon tetszik neki ez az egész. Biztos, hogy jönni akarsz, kérdezte, nem fogod hiányolni Párizst? Chantal azonban egyik kérdéstől sem fogott gyanút. Június végén faxot küldött neki – Diego éppen Barcelonában volt –, amelyben leírta, hogy elnyerte az állást, majd elment egy dél-amerikai utazásra, melyre már hónapokkal korábban elígérkezett. Szeptemberben egy fax várta dolgozószobájában, melyben Diego azt üzente, hogy lefoglalt számára egy szobát a fakultás melletti szállóban, „hogy gyalog járhass be” noha csalódott volt, amiért nem ajánlotta föl a saját lakását, Chantal még most sem fogta föl, mi is a helyzet. Októberi érkezésekor Diego nagyon kedvesen viselkedett, idegenvezetőként sürgölődött és helyi nagyságokkal ismertette össze, de kedvessége udvarias figyelmesség volt csupán, és nemcsak ez történt; másnap egy barna – Chantal szerint „olyan kis semmilyen” – nőt mutatott be neki: „Ez itt Carme, a barátnőm.” Nem tudjuk, mi hangzott el később, amikor négyszemközt beszéltek egymással, de Diego, aki a barátunk, elkeseredetten jött át hozzánk, és arra kért, fogadjuk be Chantalt:
    „Arra van szükség, hogy valaki elvonja a figyelmét; nagyon le van törve, egész nap sír, és azt mondja, hogy a világon semmi sem érdekli.”
    „Nagyszerű – kiáltott fel Pepa. – Pont erre van szükség ebben a házban, hogy visszatérjen belénk egy kis élet!”
    Már egy hónapja osztoztunk a házán, ugyanis a húgomtól kértem menedéket, miután elváltam a férfitól, aki nyolc évig volt a férjem (és azelőtt három évig a barátom), Pepa pedig túl volt egy viharos szakításon Xoánnal: amikor felfedezte, hogy viszonya van az ő legjobb barátnőjével, otthagyta a férfit, akivel öt évig élt.
    Pepa tegnap úgy talált rá Chantalra, hogy az éppen Nina Simone-t hallgatott, és közben itatta az egereket; Pepa azt mondta neki, hogy nem kellene sírnia, hogy szembe kellene néznie az élettel, más dolgokra kéne gondolnia, apró örömeket kéne keresnie, és finom ételeket főznie. Ez utóbbi célzás volt, mert a mélységes bánat egyáltalán nem csökkentette Chantal étvágyát, ugyanakkor pedig tökéletesen hiányzott belőle minden, a jelentéktelen anyagi dolgokkal való törődés, mint amilyen például a bevásárlás, az étel elkészítése vagy a mosogatás. Nézz meg engem vagy Teresát, mondta Pepa. Mi bizony mondhatnánk, hogy romokban hever az életünk, mi aztán bebújhatnánk az ágy alá, és mondhatnánk, hogy soha többé ki sem akarunk jönni onnan. Ekkor jelentette ki Chantal, hogy szívtelenek vagyunk – igaz, azért nyitva hagyott egy másik lehetőséget is: hogy nem voltunk szerelmesek a férfiba, akivel éltünk. Ha valóban szerelmesek lettünk volna, akkor szerinte jobban vigyáztunk volna, nem engedtük volna, hogy más nőkbe gabalyodjon bele, és elhagyjon bennünket.
    – Micsoda méltatlanság! – mondja nevetve Pepa, aki, minthogy szívtelen, nyugodtan mondhat bármit. – Ahelyett, hogy az égből lecsapó villám által megjelölt harcossal kezdődne az asztúriai királyok dinasztiája, harcossal, aki legyőzi a sárkányt, és képes kirántani a pallost a sziklából, az első uralkodó történetesen egy medve bendőjében lelte sírját. No persze, a medvék, amint azt Teresa mindig mondja, a keresztények húsánál jobban szeretik a bogyókat és a mézet, így a szóban forgó talpon járó jószág éppúgy lehetett Afonso is, a sógor, aki Favila halálának köszönhetően lett királlyá.
    – Igen – kezdem részletezni –, a dinasztia Favila apjával kezdődött, akit Paiónak neveztek, s ő vezette be a kincstári csalók hőssé való kinevezésének oly igen ibér szokását. Ő volt az, aki azáltal került bele a történelemkönyvekbe, hogy legelöl buzgólkodott a mórokat kőzáporral fogadó paraszti csőcselékben, mikor az arab adószedők az asztúriai hegyek közé érkeztek, és követelni kezdték az adót.
    Pepa és én értjük a tréfát – lám, a mi történetünk nem is annyira tragikus: az én apósom nem küldött utánam Coimbrába három bérgyilkost azzal a feladattal, hogy egy árnyas kert mélyén meggyilkoljanak, még ha fiának követelte is a lakást, amelyet ő vásárolt korábban. Pepát sem kellett meggyőznie arról a salamancai és az ávilai püspöknek, hogy Xoán előző házassága már érvénytelen, s hogy szabadon hozzámehet.
    – Szerencsétlen kincstári felügyelők! – folytatja Pepa. – Azt sem tudták, hogyan szálljanak szembe a tehéntrágyától bűzlő marhapásztorokkal, ők, akik oly kifinomultak, jól öltözöttek és illatosak voltak, ők, akik odahagyták házaikat Córdobában, amely az első vízvezetékkel rendelkező európai város volt, mégpedig abban az időben, amikor London és Párizs sárfészek volt csupán…
    – Már megint! – szól közbe Chantal. – Nem tudtok egy történetet sem elmondani anélkül, hogy be ne feketítenétek Franciaországot? Elegem van már abból, hogy kinevettek, és mindenféle abszurd históriát találtok ki!
    Nem vagyunk egymásra hangolva, és Chantal fagyos hangulatától nekünk is elmegy a kedvünk a nevetéstől. Egy sovány férfi vág keresztül a Quintanán, esőkabátján felhajtott gallérral, esernyő nélkül. Nem a volt férjem, Henrique az, még csak nem is hasonlít rá, de Henrique is vékony, és ő is esernyő nélkül szokott járni. Emlékek csokra bomlik szét bennem, mintha kis önműködő esernyő nyílt volna ki, és én küszködök, hogy összecsukjam. Nem akarok Henriquére emlékezni, nem akarom a testemen érezni a kezét, ahogy azt mondja, én vagyok az ő kis esernyője, amely oltalmat ad neki a vihar elől. Nem akarom látni ezt a férfit; az egyetlen, akinek joga van keresztülmenni ezen a téren, az Xoana de Castro, az egyetlen, aki nem ázik meg az esőben, mert a sír hidege, áthatolhatatlan glóriát vonva köré, teste és az esőcseppek közé férkőzik.
    Xoana de Castro a katedrálisban van eltemetve, mondom Chantalnak, egy újabb galego királynő, aki sosem uralkodott, még holtan sem, mint Inés. És még ha Pedro, a szép szőke király nem is hagyta volna el, akkor sem lett volna igazán más sorsa, mert Pedro fiatalon halt meg Montielben, Bertrand Duguesclin kezétől. Chantal haragosan néz rám, amikor meghallja a francia nevét. Számára a múlt és a jelen történelme folyamatos dolog, egy fonál csupán, és Diego azért árulta el őt, mert idegen, mert olyan, mint a napóleoni sereg előőrse, s Diego pedig mint a Napóleon ellen harcoló Szurkos ügynöke. Közte és köztünk az a különbség, mondja Pepa, hogy míg Chantal megvetett szerető, minket pusztán csak eldobtak; neki tenoráriával törték össze a szívét, nekünk pedig azt mondták, hogy dohányért mennek. Ez lehet az oka annak, hogy őt nem bosszantja a Xoana de Castróval való összehasonlítás, aki csupán három éjszakán aludt Pedróval, de egész hátralevő életében Kasztília, León és Toledo királynőjének hívatta magát. Jóllehet Chantal inkább Inés, a halott, de hőn szeretett asszony szerepét választaná Xoanáé helyett, aki élt ugyan, de megfeledkeztek róla, a király elhagyta, a püspökök elárulták; nem volt sem törvényes asszony, mint Blanka, sem vitathatatlan szerető, mint María de Padilla.
    És Xoana visszatér a Quintanára, a Sacra utcából bukkan elő, s lassan halad lefelé a lépcsőn, mert lábai elakadnak a széltől összecsavarodó, hosszú, fekete szoknyában. A tér félig sötétbe borul, és nem látom az arcát, amely bizonyosan gyönyörű, talán ugyanolyan szép, mint nővéréé. Méltóságteljes a járása, mint aki tudja, hogy ez a tér csupán neki van, mint aki sosem viselt terheket, mint aki soha nem siet. Mondhatják, hogy csupán egy fekete ruhás kanonok sétál a téren, de ezen a délutánon, miközben Chantal Diegót siratta, mi ketten pedig, Pepa és én, azon igyekeztünk, hogy elfelejtkezzünk a másik szerelmének kudarcáról, én láttam Xoana de Castrót, amint keresztülmegy a gyászba borult Quintanán.

Kovács Lenke fordítása

^* Jeanne ég, a lorraine-i szűz, / Perzseli Rouenben angol tűz