Xosé Cid Cabido

Zsákutca

    A harmincnégy éves könyvelő egy keddi napon, este háromnegyed kilenckor odatelefonált barátnőjének, hogy elhívja egy filmre. A Coen testvérek egyik filmjét, a Miller’s crossingot akarta megnézni. Tény, mesélte egyik barátja, hogy ez a Coen-film megközelítőleg sem hasonlít ahhoz, amit az ember a spanyol cím, a Muerte entre las flores alapján elképzelne. Előre biztosították róla, hogy élvezni fogja a gengsztertörténetek műfajának eme kifogástalan ízléssel, jól eltalált figurákkal előadott stílusgyakorlatát. A könyvelő nagyon kíváncsi volt a filmre, s nem akarta kitenni magát annak, hogy a filmet levegyék a műsorról, s aztán beláthatatlan ideig kelljen majd várnia, míg valamely külvárosi moziban ismét levetítik. Hosszú idő tapasztalatából tudta, hogy barátnője betegesen pontatlan teremtés, s ezért megpróbálta elkerülni, hogy az egész filmélmény tönkremenjen egy tíz- vagy tizenöt perces késés miatt. Bármilyen időpontot kapott is barátnője, akkor is csak az utolsó pillanatban indult el, miután vagy egy örökkévalóságnyi időt ölt a kicicomázásába, mintha csak az otthon haszontalanul, ezzel-azzal, végeláthatatlan telefonbeszélgetésekkel elvesztegetett időt halaszthatatlan ügyekkel lehetett volna igazolni. Nem mintha nem akart volna moziba menni, vagy nem tudta volna, milyen rosszul hat a könyvelőre az ő pontatlansága, de a tudat, hogy találkozója van, s hogy a filmkezdéssel nem várnak, furcsa módon arra késztette, hogy belefeledkezzen ebbe-abba, s hogy mindent a legvégére hagyjon. Minthogy a könyvelő túlságosan is jól tudta ezt, újabb óvintézkedéseket tett, és most jókora ráhagyással szólt kedvesének: noha a filmet tizenegykor kezdték, ő negyed tizenegyre beszélte meg a találkozó időpontját, tudván, hogy a nő semmiképpen és a legjobb esetben sem fog fél vagy háromnegyed tizenegynél korábban elindulni otthonról.
    A könyvelő lerakta a telefont, rágyújtott egy cigarettára, és készülődni kezdett. Először is összeszedte és berakta a mosógépbe a szennyes ruhákat; korábban bejárónőt tartott, de a lány fiatalsága és szépsége féltékennyé tette a szeretőjét, és bár ezt soha nem mutatta ki, a könyvelő mégis inkább elküldte a leányt. Az pedig, hogy szándékosan csúnya bejárónőt keressen, olyan nevetségesnek tűnt számára, hogy eldöntötte, saját kezébe veszi a dolgokat. A beágyazással folytatta, majd szinte aggályoskodó figyelemmel kiválasztotta a ruhákat, amelyeket majd felvesz. Lezuhanyozott, megborotválkozott és átöltözött.
    Még tíz perccel sem múlt tíz, amikor a könyvelő megállt autójával a Venezuela utcában, a Corte Inglés Áruház egyik oldalbejáratánál. Bement a Vörös Ló nevű kávézóba, rendelt egy pohár sört, és belekezdett az egyik újságba.

    Tíz óra húszkor a nő még mindig nem érkezett meg. Felhívja, és meghallgatja bocsánatkéréseit: éppen a tus alatt volt, és meleg víz nélkül maradt, mert kifogyott a gázpalack, de minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy tíz percen belül lent legyen. A könyvelő egy újabb pohár sört kér.
    Háromnegyed tizenegykor megint telefonál, a nő egyik barátnője veszi fel, és azt mondja, hogy a könyvelő kedvese éppen most végez a készülődéssel, s hogy azonnal lent lesz. A könyvelő ezt úgy értelmezi, hogy épp e barátnő jelenléte a késés legfőbb oka, megnézi az óráját, s érzi, ahogy ingerültsége percről percre fokozódik. Amikor már tíz óra ötvenöt is elmúlt, otthagyja a kávézót, és beül az autóba, továbbra is reménykedve abban, hogy a szeretője még tizenegy előtt megérkezik; jól ismeri már a mozihoz vezető rövid utat: talán szerencséje lesz, és talál egy közeli parkolóhelyet, miközben a szeretője elmegy a jegyekért. Ha most azonnal lejön, gondolja a könyvelő, még mindig van rá esély, hogy a legelejétől kezdve lássák a filmet.
    Járó motorral figyeli a ház kapuját; tizenegy előtt egy perccel a kapu kinyílik, de nem a kedvese az, hanem az egyik szomszéd. Két perccel később leállítja a motort, és cigarettára gyújt. Már nem akar moziba menni, egyes-egyedül csak azért vár tovább, hogy megbizonyosodjon felőle, pontosan mikor is szándékozik megjelenni a nő.
    A kedvese végül több mint negyed órával tizenegy után száll be az autóba, és még a szokásos csókkal sem meri üdvözölni. Aprólékos és bonyolult magyarázatba fog, amely szerint már kora délutántól kezdve ezer és egy dolga akadt, amelyek úgy felgyülemlettek, hogy mindegyikkel késésben volt, és mindennek tetejébe még egy barátnője is meglátogatta, akitől, ezt a könyvelő is nagyon jól tudja, épp csak egy pillanattal ezelőtt sikerült megszabadulnia. Ráadásul a bojler is a legrosszabbkor, a zuhanyzás kellős közepén romlott el, merthogy nem úgy volt, ahogy ő először gondolta, nem a gázpalack fogyott ki, hanem… Hirtelen abbahagyja e katasztrófák sorolását, mikor felfigyel a könyvelő közönyére, aki hallgatja ugyan, de egy csöppet sem figyel rá, s közben egyik cigarettát gyújtja a másik után, és a legkisebb jelét sem adja annak, hogy bárhova is el akarna indulni. A barátnő, igyekezvén kikerülni a füstbe ment filmnézés témáját, megkérdezi, miért nem indítja be az autót; a könyvelő, kifejezéstelen tekintettel, hosszasan mered rá, mintha magát – noha nem túlságosan – megerőltetve igyekezne felfogni, miről is beszélnek neki. Pár másodperc elteltével végül válaszol, de hang nélkül, csupán egy vállvonással, jelezvén, hogy nem látja szükségét bárhova is elindulni. A barátnő ezt úgy értelmezi, hogy így áll bosszút, amiért meghiúsult a mozizás. Igyekezvén témát váltani, s hogy a könyvelő megenyhüljön, megkérdi, vacsorázott-e már, de az csak újból megvonja vállát, fejével nemet intve, mely mozdulatot a nő úgy fordítja le magában, hogy nem vacsorázott ugyan, de olyannyira dühös, hogy már nem is akar. Mindazonáltal annak, ami e pillanatban a könyvelő fejében jár, már nem közvetlenül a barátnő késése az oka, és nem is a mozifilm; a kezdeti dühöt követően valójában lassan akkora közöny hatalmasodik el rajta, amelyet még sohasem tapasztalt korábban. Jól érzi magát, gyanúsan jól, amitől még csak arra sincs szüksége, hogy megkérdezze magától, mi okozta ezt a fajta változást lelkiállapotában. Az aznapi gondok, beleértve a homályos nyugtalanságot, amely abból fakad, hogy eredményesen akar olyan munkát végezni, melyet utál, meg az olyan helyzetek fárasztó ismétlődését, mint amely a szeretőjével az imént kialakult, egyszerre oly nevetségesnek tűnnek fel előtte, hogy úgy érzi, nem érnek annyit, hogy az ember akár egy kicsit is foglalkozzék velük.
    Mivel már közel fél órája ülnek az autóban anélkül, hogy bármi mellett is döntöttek volna, s miután hiába próbálta meg minden lehetséges úton-módon szóra bírni a könyvelőt, a lány, aki azt hiszi, hogy most ő az, akinek oka van megsértődni, látványosan úgy tesz, mint aki el akar menni, kinyitja az ajtót, majd, minthogy a könyvelő arca meg se rezdül, jó erősen becsapja, és hazaindul.
    A férfi úgy és csupán annyi figyelemmel követi szemével, mintha egy idegen testet nézne, egy macskát, amint a járdán megy, vagy egy autót, amely, miután várt egy sort a közlekedési lámpánál, eltűnik a Gran Víán. A lány, mielőtt kinyitná a kaput, még visszafordul, hogy megnézze, figyeli-e, vagy hogy még utoljára mondjon valamit, de miután megbizonyosodik felőle, hogy továbbra is ugyanolyan kifejezéstelen az arca, dühösen eltűnik a kapualjban.

    Már több mint egy óra is eltelt, és a könyvelő még mindig nem döntötte el, hogy mit csináljon. Minden egyes alkalommal, amikor arra gondol, hogy elfordítja a slusszkulcsot, hosszú ideig töpreng ezen az egyszerű, automatikus mozdulatsoron – a motor begyújtásán, a váltó sebességbe rakásán, a pedál lenyomásán –, amely ahhoz kell, hogy hazafelé kormányozza az autót; s miközben elmélázik ezen, ez a felesleges gondolatfüzér újabb és újabb gondolatokat szül, s mire feleszmél, már öt, tíz vagy tizenöt perc is eltelt. Újra a kulcsok felé nyúl, s aztán, mivel semmihez sincs kedve, ernyedten visszaejti kezét. Hallja és a visszapillantó tükörből látja is, amint egy kamion, amelyet szemeteskocsinak képzel, narancssárga kezeslábast viselő emberek gyűrűjében leáll a közelben. Ahogy figyeli a tevékenykedő csapatot, rájön, hogy valójában nem a szemetet gyűjtik, hanem a műanyag kukákat mossák, mégpedig gépesítve, a kamion hátulsó részében. Az idő, amíg a csoport végigmegy a Venezuela utcának a Corte Inglés Áruházzal párhuzamos szakaszán; a pokoli zaj, amelyet a kamion motorja csap minden elinduláskor és megálláskor; az összehangolt erőkifejtés, amellyel a munkások elvonszolják és a kampóra akasztják a konténereket; ahogy a gép szája – akár az ember, aki égő szivarcsonkkal játszik, hol kitolva, hol meg beharapva azt, anélkül hogy megégetné ajkait – hirtelen a magasba emeli és felfordítja azokat; a két acélkar, mely a gyermekét heves gyengédséggel babusgató, tapasztalt anyához hasonlóan rázza a szemetestartályokat; a fürdő, amelyet a nagy nyomású, habzó (a könyvelő feltételezése szerint mosószeres) vízsugártól kapnak; a kamion valamely belső részéből időről időre kiszökő levegő, mely úgy sustorog, mintha csendet parancsolva hatalmas ápolónő járná az utcákat – mindez hozzájárult ahhoz, hogy a könyvelő egyre jobban lecsillapuljon, mintegy alaptalan bizonyításként, hogy semmi oka sincs megmozdulni.
    Amikor a csapat és a kamion eltűnik a Gran Vía alsó sarkán, és már egyedül csak a nedves konténerek csillogása tanúskodik a korábbi serény munkáról, mikor újból csönd borul az üres utcára, két egyenruhás férfi halad el a szemközti járdán, talán a Corte Inglés Áruház biztonsági őrei, akik esti ellenőrző körútjukat végzik, gondolja a könyvelő, miközben hátratekeri az ülésállító tárcsát, hogy hátradöntse a támlát, s végre rászánja magát az alvásra.

Kovács Lenke fordítása