Marina Mayoral

A hófehér kéz

    Doktor Úr,

    sose voltam harcos típus, nem kedveltem a huzakodást, még irigy vagy ellenségeskedő sem voltam. Annyi mindent mondtak rólam, amire már nem is emlékszem, de nem ilyen voltam. Boldogan éltem, és, úgy igaz, ahogy mondom, gyermekkorom óta mindig beértem annyival, amennyi nekem jutott. Az öcsém nem, az öcsém állandóan lázadozott; otthon, az iskolában, neki mindig úgy tűnt, hogy az ő adagja a legkisebb vagy hogy többet dolgozik, mint mások, vagy hogy nem fizetnek neki eleget, tudom is én! Csak azért, hogy lázadozhasson. Nekem meg azt mondta, hogy buta vagyok: te megadtad magad a nyomornak, mondta nekem, rabszolgának születtél. És néhány munkatársam a gyárban szintén lesajnált, ezért jöttem el onnan. Sokukat gyerekkoruk óta ismertem, tudtam, hogyan éltek a faluban, maga nem tudhatja ezt: a házakban nincs víz, nincsen villany, egy disznóól is különb, mint a házaik; néhányan még soha életükben nem láttak fürdőkádat. És azt gondoltam: mi ellen tiltakoznak? Most van egy jó lakásuk, meleg vízzel, hűtőszekrénnyel, van televíziójuk és kocsijuk, mit akarnak még?
    Elégedetten éltem, az ilyesmi hidegen hagyott, de mivel a munkatársaim voltak, fel sem merült bennem, hogy megvédjem a főnököt, így aztán a legjobb volt elmenni, és amikor kaptam egy állást Madridban, egy percig sem gondolkoztam.
    Itt is tiltakoztak, de mivel nem ismertem őket, azt gondoltam, több okuk van rá, és természetes, hogy javítani akarnak a helyzetükön, óvodát szeretnének a gyerekeiknek, maguknak több szabadnapot, még ha ezt én úri passziónak gondoltam is. A faluban nem voltak se vasárnapok, se ünnepek: a búzát, azt le kellett aratnom, mert a jégesőnek és a viharnak nincs pihenőnapja, és a jószág is mindennap eszik, így hát hozzá voltam szokva, természetesnek vettem, hogy az ünnepnapokon is dolgozom. Amíg meg nem láttam azt a kezet. Attól a naptól kezdve már minden másképp volt.
    Most én is alig hiszem el, de mondom magának, én azelőtt mindig elégedett voltam. Anyám mindig azt hajtogatta, ez az egészségtől függ, mert az apám is ilyen volt, bármiben örömét lelte, soha nem volt álmatlan éjszakája, és mindig volt kedve az evéshez és máshoz, anyám nem beszélt erről, csak azt mondta, hogy mindig volt kedve, és most már értem, mit akart mondani vele. De az öcsém az anyám családjára ütött, akik mindig rosszban sántikáltak, amikor nem fájt a májuk, akkor az egyik lábuk fájt, mindig panaszkodtak, főleg a férfiak, és mindig háborogtak, mert esett, mert sütött a nap, minden rossz volt: ha sok búza termett, akkor azért, mert nem volt ára, és annyi munka szinte semmiért; ha meg kevés volt, azért, mert nem maradt még annyi se, hogy a csirkéket etessék. És mindig azt nézték, hogy mijük van másoknak: a pasasnak traktora, a fickónak svéd tehene, mindig mindenkire irigykedtek, akinek egy kicsit is jobban ment a sora. Nem élet az.
    És az öcsémet ugyanilyen fából faragták. Meg is mondtam neki, amikor belekeveredett abba a kábítószerügybe. Vett egy kocsit, egy motort, egy bőrkabátot, tudom is én, mi mindent… de az nem élet, oly sok nyugtalanság és félelem közt. Nem mondom, hogy rossz volt vagy nem, amit csinált: végül is, ha ő nem teszi meg, megteszi más, de amikor megjelentek a házban azok az alakok, mint valami élőhalottak, azt mondtam neki: „Takarodj ezzel az egész szarral, menj, amerre látsz, többé meg ne lássam itt őket!” Undort keltettek bennem, hallja, se nem sajnálatot, se nem mást, csak undort. Még ha most így is lát engem, én bizony mindig a tisztaságot szerettem.
    Amikor kisfiúk voltunk, anyám egy dézsában fürdetett meg minket hetente egyszer. A kútból húztunk vizet, feltett a tűzre egy jó nagy fazékkal, és amikor forrt, beleöntötte a dézsába, hideg vizet öntött hozzá, majd belerakott mindkettőnket, egyikünket a másik után. Elsőnek engem, mivel én voltam az idősebb. Leültem felhúzott lábakkal, ő pedig leöntötte vízzel a fejem és a hátam. Nagyon szerettem, és az apám is, de az öcsém mindig tiltakozott. „Leforrázol, mint egy csirkét!” – mondta, vagy: „Megfagyok!” Sosem volt kedvére való a víz.
    Nem is igen akadt más gyerek a faluban, akit hetente egyszer megfürösztöttek volna, és hetente tisztálkodó férfi sem apámon kívül. Akarom mondani, a parasztok közül. Lehetséges, hogy a tanító, a plébános és a kőbánya tulajdonosai is fürödtek, habár ebben nem vagyok nagyon biztos; de azok közül, akik a földeken dolgoztak, senki más, csak mi. Még gyerekkoromban szerettem meg a pancsolást, és elsőnek költöttem el a túlórapénzt: egy fürdőkádat vettem, amelybe kényelmesen beleférek. A feleségem is nagyon jó ötletnek találta, és neki is tetszett, nem tudom, hogy a fürdés-e vagy ami utána jött, a lényeg az, hogy minden készen állt, mire hazajöttem a munkából. A nejlon egyening bűzlött az izzadságtól, így mielőtt bármihez fogtam volna, zsupsz, be a kádba. Ő is velem tartott – a kislányokat már lefektette –, és nagyon jól éreztük magunkat. Amíg meg nem jelent az életemben az a kéz.
    Talán úgy hangzik ez, mintha valaki másról beszélnék magának, de ez én voltam, és, úgy, ahogy mondom, boldog voltam. A feleségem kacarászott, és ezt duruzsolta: „Olyan vagy, mint egy bika, sose fáradsz el!” Néha fáradtan érkeztem haza, de mihelyt belemerültem a vízbe, újjászülettem. Nekiállt dörzsölni a hátam és játszadozni kezdett… A feleségem szép volt és nagyon vidám, képzelheti, mivel folytattuk… Azt mondta nekem: „Hét éve vagyunk házasok, nem untál még meg?” Én meg visszakérdeztem: „Te meguntál?” Mire ő: „Mi, nők, mások vagyunk…” De nem volt ilyen különbség köztünk: a jót nem unja meg az ember. Én szerettem a csülköt és a krumpliból készült tortillát, szerettem a friss patakot, és szerettem fürödni és tiszta ruhát venni, miért is untam volna meg éppen őt?
    Nem mondom magának, hogy néha nem néztem meg más nőket, de egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a hét év alatt hányszor rúgtam ki a hámból, és mindig az öcsém cipelt magával. És nem arról van szó, hogy rossznak találom, amit mások csinálnak, az ő dolguk, de engem taszítottak ezek a klubok, nem szerettem azt a sötétséget, sem azt a szagot meg a festéket a nők arcán. Én a tiszta és friss dolgokat szeretem, azt, ami nincs összefogdosva: a gyümölcsöt, amikor még a fán csüng, és a friss havat. Legfőképpen a havat.
    Kiskoromban, amikor havazott a faluban, elsőként keltem fel, hogy megnézzem a havat, mielőtt még bárki is összetapodta volna. Ilyen szőnyege nincs se a királynak, se a pápának. Megálltam a ház ajtajában, gyönyörködve a fehérségben, és utána kitárt karral belevetettem magam a hóba, elrontva simaságát, és ide-oda futkároztam, csupa hó lettem, miközben bukfenceket hánytam; mielőtt még megérkeznének a többiek és elengednék az ökröket, és minden összemocskolódna és összepiszkolódna. Ezért hát, amikor feltűnt az a kéz, elszédültem, azt hittem, hogy álmodom, mert egészen olyan volt, mintha egy gleccserből formázódna; ezért változott meg az életem.
    Sokan azt gondolták, hogy nem voltam eszemnél, de nekem soha nem volt semmi közöm a kábítószerhez; bár lett volna rá alkalmam. Az öcsém megkínált egy napsugárral, és győzködött: „Nem tudod, mi a jó, amíg ki nem próbálod.” De én soha. És miután láttam, hogy vele mi történt, bolond lettem volna kipróbálni, de nem voltam az, mielőtt megláttam azt a kezet, nem voltam az, és utána… már nem tudom magának megmondani, mert bizony igazuk van, a családom vérében van ez. Sosem mondtam el senkinek, de mindig is úgy gondoltam, hogy az apám nem balesetben halt meg. Egy olyan ember, mint ő, aki csukott szemmel is tudta az utat, hogyan is eshetett bele a bányaaknába? És ugyan mit keresett ott abban az órában? Egy nap elment a vásárba, hogy eladjon egy disznót és néhány bárányt. Amikor visszajött, leült a ház kapujában, körülnézett, és azt mondta: „Végigdolgozni egy egész életet, ugyan minek…” Korábban soha nem panaszkodott, és nem is mondott efféléket, de ettől kezdve nem emelte fel a fejét; elvesztette az életkedvét, még hajnal előtt felkelt, és egész nap ivott. És kevéssel azután holtan találták meg a bányában. Erős ember volt, duzzadt az életerőtől addig a napig, míg el nem ment a vásárba. Mi történt vele? Sosem tudjuk meg, de én azt hiszem, hogy ugyanaz, ami velem történt: hogy észrevett valamit, amitől egyszerre minden más fényben tűnt fel, és ami megváltoztatta az életét.
    Nyugodt voltam, mint mindennap, lekötötte figyelmemet a vezetés, a jegyeladás és az ajtócsukogatás, vigyáztam, nehogy bárkit is megüssek velük. Csak ettől a rémképtől tartottam: hogy balesetet okozhatok vagy odacsukok valakit az ajtóval. A busz néha dugig van gyerekekkel és fiatalokkal, akik szórakozásból térnek haza, vagy öregekkel, akik nem állnak biztosan a lábukon, gázt adsz, és máris egymás hegyén-hátán találják magukat az utasok. Engem nem zavart, ha potyáztak. Nem mintha nem tennék eleget a kötelességemnek, bár mint buszvezetők jegyet is árultunk egyben, ahogy ezt a vállalatnál kérték tőlünk; de nem nagyon idegeskedtem miatta, nem is furdalt érte a lelkiismeret. Sok kollégám folyton résen állt, de nehogy azt gondolja, hogy azért tették, hogy megvédjék a vállalatot, csak hallaná, hogy beszélnek! Azért tették, mert azt gondolták, hogy aki nem fizet, az őket csapja be; és mert alaptermészetük volt a mérgelődés.
    Csúcsidőben, a munkából és az iskolából hazafelé jövet mindig akadt bliccelő. Azoknak, akik már jócskán benne voltak a korban, elnéztem. Annyi nyomorúság van a világon, és a nagyvárosokban még több. Más buszvezetők nem nyitják ki az összes ajtót, és nagy hangon követelik a jegyet, mindenki megtudja, ki az, aki nem fizetett. Én képtelen vagyok rá, hogy ezt tegyem egy idős emberrel vagy egy nővel, akik isten tudja, milyen szükséget szenvednek, amiért meg akarják takarítani ezt a néhány pezetát, azt kockáztatva, hogy megszégyenítik őket. A srácokkal más a helyzet, ők tréfából csinálják. Ártatlan csirkefogók.
    Egy fiú a Praza de Cuzcónál szokott felszállni, és mindig megpróbált bliccelni. Csibészes arcával mindig megnevettetett. A visszapillantóból figyeltem. Úgy tett, mintha nem venne észre, de hát elvégre csak egy gyerek. Végül találkozott a tekintetünk és én bólintottam, hogy jöjjön fizetni, vagy kacsintottam, hogy hagyom bliccelni. Nekem nem voltak hős fiaim, három lányom van, nagyon szépek és csinosak. Ha fiam lenne, azt szeretném, hogy olyan legyen, mint ő, olyan eleven. Apránként összebarátkoztunk. Amint felszállt a buszra, megkínált pipadohánnyal, vagy adott egy falatot az uzsonnájából. Így hát mindig jól éreztem magam munka közben.
    A másik orvos azt mondta, hogy a sok munkától lettem bolond, mert a buszvezető munkája, az… nem emlékszem, hogyan mondta, de azt akarta mondani, hogy mindig ugyanolyan volt és hogy emiatt bolondultam meg. De ez nem így van, hallja, hiszen én sokkal jobban unatkoztam a faluban, az valóban mindig egyforma volt. Szeptemberben elkezdett ömleni az égből a víz, és három hónap is eltelhetett anélkül, hogy láttuk volna a nap arcát; minden úgy megázott, hogy nem volt se fal, se ruha, se semmilyen élőlény, amiből nem csöpögött volna a víz. Az örökös esőt rettenetesen untam; na de jönni-menni a busszal?! Hiszen minden út más!… Mások az utasok, mások a gyalogosok, mások a kocsik, amelyek jönnek-mennek. Az egyetlen, ami változatlan, az utca, a házak, de én szerettem nézelődni köztük, nagyok és szépek voltak, a műemlékek és a szökőkutak a tavacskákkal, melyeket látni kell… Kincsei az éjszakának, mind fényben úszik, nem úgy, mint a falu négy kunyhója, valahol a mélységes sötétben, melyekről mindig csurog a víz. Így aztán nagyon elégedett voltam a buszvezetéssel. Amíg meg nem láttam azt a kezet…
    A Colón megállónál volt, estefelé. Ennél a megállónál sok diák száll fel, akik a Nemzeti Könyvtárból jönnek, meg jól öltözött és nagyon illatos hölgyek, akik a Centro de Vilából érkeznek. Ez a környék jó vidék, még a mindent átjáró szaga is jó. Azon a napon nagy tömeg volt, az emberek összezsúfolódtak körülöttem, hozzányomódva az ülésemhez, az egyik arccal, a másik háttal, ahogy tudtak, és a sokaságból hirtelen kinyúlt egy nő keze, a fehérnél fehérebb kéz, mely egy ezerpezetás bankjegyet tartott. Felemeltem a szemem a kéz gazdáját keresve, de nem láthattam. Csak egy fekete, csillogó szőrmekabátka ujját és egy belőle kinyúló hófehér kezet.
    A kezet nézve teljesen megzavarodtam. Soha nem láttam még hasonlót, olyan volt, mintha gleccserből formálódna. És nem álmodtam: a kéz egy ezerpezetás bankjegyet tartott, hogy fizessen. Óvatosan elvettem a bankjegyet, anélkül hogy hozzáértem volna a kézhez, és az, ahogy megérezte, hogy elvettem a pénzt, megfordult, és a tenyerét felfelé fordította, úgy, ahogy a szegények kérnek alamizsnát. De ő nem kért, olyan volt, mintha adna nekem valamit vagy mintha hívna engem. Hogy magyarázzam magának? Ismeri a szentek szobrait a templomokban vagy a nőket, amikor kitárt karokkal odahívnak magukhoz egy kisgyermeket?… Mert ilyen volt. Az a kéz hívott engem, és én megfogtam, beletettem a tenyérbe a visszajárót, és utána összezártam az ujjait, egy öklöt csináltam belőle, ami hóból volt, és a kezeim közé fogtam őt, ugyanúgy, mint ahogy a gleccserek havával tettem, élvezve a lágyságot, a frissességet. De a kéz elkezdett remegni, úgy remegett, mint egy elfogott kismadár, és én elengedtem őt, és a kéz elrejtőzött a fekete szőrme ujjában, úgy, ahogy a fecskék bújnak el a fészekben, és utána eltűnt.
    És vele együtt elszállt az örömöm, az a jó tulajdonságom, hogy élvezni tudom azt, ami jó, és hamar elfelejtem a rosszat. Olyan volt, mintha mindent elborítana a feketeség, vagy mintha, megfordítva, az a kéz felnyitotta volna a szemem, mert ettől fogva kezdtem olyannak látni mindent, mint a többiek. Nem tudom magának elmondani, de a buszvezetés olyan lett nekem, mint a taposómalom, és az utasok, akik fel- és leszálltak, egyetlen személlyé változtak át, aki százszor, ezerszer ismétlődött meg, és mindig ugyanaz volt. És befejeződtek a játszadozások a fürdőkádban; belemerültem a vízbe, lehunytam a szemem, és arra a kézre gondoltam. A feleségem észrevette, és eleinte még kérdezgetett: „Mi van veled? Beteg vagy?” Azt mondtam neki, hogy nem, hogy jól vagyok, de ránéztem a kezére, és olyannak láttam, mintha minden szar, amit tizenöt éves kora óta – amióta dolgozik – feltakarított, ott lenne durva és sötét bőrén. Azt mondtam neki: „Hagyj, majd elmúlik.”
    De nem múlt el. Kutyául szenvedtem, fáradt voltam, mint akit letaglóztak. Mint amikor a faluban szemerkélni kezd a hetes eső és nem akarja abbahagyni, és már nem lehet tudni, hogy a víz az égből jön vagy a földből tör elő: egyadta szürke függöny, egy felhő, amely mindent betakar és elsötétít. Egy ilyen napon indult el az apám hazulról, és nem tért vissza többé. Ha követem a példáját, jobb lenne mindenkinek. A feleségem fiatal volt és szép, talált volna egy másik férfit, akivel megértik egymást. És a kislányok, szegénykék, néhány év után nem emlékeztek volna rám. Úgy kellett volna tennem, ahogy az apám, de valami furcsa dolog történt velem: az jutott az eszembe, hogy minden bajnak ők az okai, akik bundát viselnek, mint az a hófehér kéz. Tudni akartam, milyen szőrme volt az, hogy még sose láttam ilyet azelőtt, és hogy mennyit ér. Megpróbáltam rávenni a feleségemet, kérdezze meg az egyik áruházban, ahol a kirakatban láttunk egyet. Nem merte. „Hogy mehetnék be én – mondta –, azt hiszik majd, hogy lopni készülök.” De én megmakacsoltam magam, azt képzeltem, ha neki is olyan bundája lesz, akkor minden újra olyan lesz, mint régen.
    Egyik szombaton a feleségem belebújt a legjobb ruhájába, abba, amelyiket az unokatestvére esküvőjére vett, és magas sarkú cipőt húzott hozzá. Én felvettem az esküvői öltönyömet, és elmentünk a szőrmeüzletbe. Amikor kibökték, mennyibe kerül, nem akartam hinni a fülemnek: többe, mint amennyit egy munkás egész év alatt keres. Belém hasított, hogy a világ rosszul van kitalálva, mert már eléggé el van cseszve azzal, hogy az a bunda egyévnyi munkába kerül, de ami az egészben a legrosszabb, hogy a mellett a szőrme mellett a feleségem keze még feketébbnek és ráncosabbnak látszott.
    Egész vasárnap feküdtem, és a rá következő hétfőn elindultam a busszal, ahogy mindennap, akarom mondani, ahogy mindennap, amióta azt a hófehér kezet megláttam: fáradtan, szomorúan és az emésztődéstől felzaklatva. Szedtem a lábam, mintha bármi siettetne, mintha valami más dolgom is lenne, mint egyik fordulót róni a másik után. És hirtelen, ahogy megálltam az előtt a jelzőlámpa előtt a Neptunónál, megláttam őt. Egy egész csordányi ember ácsorgott a Ritz ajtajában: a férfiak kiöltöztek, mint a pingvinek, és a nők olyan kabátkákban, amelyekért egy évet gürcöl a magamfajta. Ő a fekete bundát viselte, és hófehér kezét a mellére tette, mint egy fénylő ékszert. Észrevettem, hogy nem ő az egyetlen. Az összes nőnek ott ugyanolyan hófehér keze volt, de a többiek kesztyűbe rejtették, hogy ilyen szerencsétlen flótások, mint én, ne láthassák őket és ne bolonduljanak bele. De ő fedetlenül viselte, és én láttam a kezét.
    A jelzőlámpa zöldre váltott, és én padlóig nyomtam a gázt. A motor felbőgött, mint a korbáccsal ütött vadállat. Kettesbe tettem, és erősen megragadtam a kormányt; addig észre se vettek, amíg oda nem értem. Még csak mozogni sem volt idejük; az égbe emelték csodálatos kezüket, hogy megpróbáljanak megállítani, de már hiába. Közéjük rohantam, mint ahogy a gleccserek havába vetettem bele magam, tudva, hogy csak kevés ideig tart, hogy azután minden összemocskolódik és piszkos lesz.
    Hát így történt. Tegyen velem belátása szerint. Nekem azt mondták, hogy két lehetőség van: vagy börtönbe csuknak, ahogyan a bűnözőket, vagy bolondokházába, mint az őrülteket. A feleségem úgy gondolta, hogy ez lenne a legjobb. Elmondta, mit javasolt neki az ügyvéd. Nekem mindegy, hallgattam. A feleségem kezdetben még minden beszélőre eljött, aztán elmaradozott. És most maga, mindezek után, azon fáradozik, hogy kimenekítsen engem, és helyrehozza az életemet. Mondja, de milyen életet? Én már az életben csak egyvalamit szeretnék megtenni.
    Maga fiatal, doktor, és jó ember: beszélget velem, cigarettával kínál. Ezért mondtam el magának mindezt az indulás előtt, hogy majd utána ne…

Gergely Veronika fordítása