Xosé Luís Méndez Ferrín

Grieih

I

    Nagyon meleg este volt. Szellő sem remegtette meg a gesztenyefák leveleit. Az öreg, göcsörtös fatörzsek olyanok voltak, mint megannyi titán. Egyszer csak előbukkant a hatalmas hold, sápadt fényével kiemelve a világosabb helyeket s még feketébbé, még félelmetesebbé téve az árnyékokat. Egy kis lejtő fölfelé nyújtózkodó, hasas domborulatát kettészelve patak csörgedezett, a nedvességtől jóféle füvek sarjadtak a fiatal rekettyebokrok között. Ebbe a lejtőbe vájták üregeiket a tücskök, itt is, ott is látszottak hengerszerű, szépen lekerekített, csinos kis odúik.
    Saját ürege mélyén ott lapult Grieih. Jókora tücsök volt, erős kitinpáncéllal, érzékeny csápokkal, nagy fejjel, méretes potrohhal, formás szárnyfedőkkel… kiváló példány. A földbe vakond módjára többméteres vájatokat fúró skorpiók egyhangú, zavaró percegése ragadta ki mozdulatlanságából. Hosszú, finom csápjai megremegtek, az asszonyok csókjához hasonlóan lágy, lüktető potroha remegve húzódott össze; hátsó lábai és tompora hirtelen kifelé lökték. Félig kibújt az odúból.
    A Grieihnek otthont adó liget világa éjszaka titokzatos és szenvedéllyel teli volt. Balra egy eltévedt szarvasbogár röptétől zúgott a levegő jobbra éjszakai lepkék magakelletve rebegtették csalfa háromszögbe hajtogatott szárnyukat; hatalmas, kék meg rikítóan sárga, apró lepkék, és bíborszínűek – színük fényt nem ismerő, látomásszerű bíborszín, mely csupán ígéri a vöröset –, lepkék, hatalmas halálfejjel a torukon vagy tejfehérek, gesztenyebarnák… lepkék, amelyeket nem ismernek a játékos kedvű kisfiúk, akiknek sapkája késlekedés nélkül csap le a nap legforróbb óráinak nagy pillangóira; aztán ott futkároztak az erdőben az ökör nagyságú, homlokukon szarvat viselő, vörösesbarna ganajtúrók meg a csillogó szárnyfedőjű koromfeketék, melyek buján és szüntelenül a jóféle tehéntrágyát áhítozzák; és ott ugráltak az éjszakában a szöcskék is, vékonyan, mint a tengeri rák, zölden, hegyes tojócsővel… éjszakai szöcskék voltak, és voltak még éjjeli pókok és sok más, megszámlálhatatlan és tömött sorokban nyüzsgő faj, mely az élet által rá osztott szerepet játssza ott a liget mélyén. A halál ott rejtőzött minden fűszál mögött, a harcok váratlanul pattantak ki: egy fajon belül a nőstényért, a fajok között pedig az éhség miatt. Baglyok is elsuhantak nesztelenül, kuvikok és denevérek. Folytonos surrogás kínozta a kicsiny élőlények elgyötört hallószervét.
    A holdsugár Grieihre hullott. Valami kozmikus szenvedélytől elragadva „cirp”-et kiáltott. És aztán még: „cirp, cirp, cirp”…

II

    A gesztenyés fölött tölgyes állt, és a két liget között keskeny patak futott. A tölgyes a szarvasbogarak küklopszi, vad birodalma volt. Grieih ismerte őket, és szarvuk meg torz homlokuk félelmet ébresztett benne. Rettegett és csodálatos idegenek voltak. Az alant fekvő liget iszonyodva idézte fel, hogyan szakította ketté egy szarvasbogár a nagy hasú, bűzlő Boothot, a legvadabb hímet minden orrszarvú bogár között. A gesztenyés lakói csak így nevezték a tölgyest: „Grohtegunk, az óriás vadállatok földje”.
    Meleg volt az este. Grieih éppen zamatos füvekből és zöld vadmángoldból lakmározott. Leheletnyi szellő remegtette meg a lombot. Folyamatos, halk szélzúgás járt susogva ágról ágra.
    És ekkor Grohtegunkban Rasgulkje, a hatalmas hím szarvasbogár, ama titokzatos megérzéstől vezérelve, melynek néha rovarok esnek áldozatul, súlyosan és lomhán, magasra tartott szarvval, szilaj szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett. Átvágott a patak felett, és beröpült az alant fekvő ligetbe, melyet a szarvasbogarak így hívnak: „Kornkolinn, avagy az apró, puha és éneklő teremtmények földje”.
    Grieih látta, ahogy a szörny elrepül a feje fölött, és kíváncsian figyelte; a tömzsi, kicsi és behajtott csápok a kissé nyers jóság képzetét keltették benne, egyáltalán nem félt. De akkor valami elröppent, s a félénk énekest feszült izgalom töltötte el. Egy hatalmas és erős madár, a lusta és csalárd kakukk volt, amely lecsapott a fedelesszárnyúra, s megsebezte acélos csőrével. A rovar nem adta át magát a rémületnek, és a vad csőrt jó erősen szívós szarvai közé szorította. A madár elkeseredetten, tehetetlenül verdesett szárnyaival, s mikor kiszabadult, feltépett torokkal repült el, a rovar pedig nehézkesen a földre zuhant. Grieih látta, hogy mellé esett, és már szaladt is. Az állat potrohán mély seb volt, mely látni engedte lágy belső részeit. Grieih odaért mellé.
    – Ki vagy te?
    – Grieih, a tücsök.
    – Azért jöttél, hogy rosszat tégy nekem?
    – Nem.
    Abban a pillanatban egy zöld pók rohant oda, hogy belakmározzon az állat fedetlen belsőségeiből. Grieih azonban rövid küzdelem után összeroppantotta a torát, s a pók kapálózva, csápjaival fölfelé maradt ott.
    – Mit is mondtál, hogy hívnak?
    – Grieihnek. És téged?
    – Engem Rasgulkjének.
    Grieihet részvét töltötte el a nagy, sebesült fedelesszárnyú iránt.
    Egy magányos és buzgó, az aljnövényzetben sertepertélő kis hangya nesztelenül figyelte, ahogy Rasgulkje tehetetlenül hever, és villámgyorsan eliramodott. Nemsokára a távolban mindketten meglátták a feléjük tartó, éhes hangyaoszlopot.
    – Apránként fogják kienni a zsigereimet, egészen addig, míg csupán a kitinváz és a szarvaim maradnak belőlem, végül aztán itt maradok, kiszáradva a napon.
    – Nem.
    És Grieih csáprágói közül sötétvörös színű nedvet választott ki, s azzal kente be Rasgulkje sebét.
    – Éget ez, amit adsz.
    – Közel s távol ez az egyetlen orvosság.
    A hangyasokaság hömpölyögve és vadul érkezett oda. Ezren és ezren voltak. Ellenállhatatlan erőt képviseltek. Az éhesen menetelő hangyaseregtől az erdő minden lakója rettegett. A fülbemászótól kezdve a tengelicig minden beteg és sebesült élőlényt fölfaltak, amely csak ott hevert az erdőben. Először csak egy falásnyit szakítottak ki a húsból, azután még ezer és ezer falásnyit, míg föl nem falták az egész állatot. Grieih megrémült, és elmenekült. Csak Rasgulkje maradt ott, mozdulatlanul. A támadók szétváltak, s mindegyikük más irányból igyekezett azon, hogy kitépjen egy falatot a bogárból. De rögtön vissza is hőköltek, összeérintették csápjaikat, fejetlenség és zűrzavar keletkezett. Végül hátat fordítottak, és igen sietősen visszavonultak.
    – A nyálam megfutamította őket.
    – Köszönöm, Grieih. Nem faltak fel.
    Így történt, hogy a szarvasbogár tíz vagy talán húsz napot töltött el szinte egyetlen moccanás nélkül. Grieih néha sáros pépet rakott a sebre, mely folyamatosan gyógyult. Aztán egy napon már új, vékony kitinréteg borította.
    – Most már elég erős vagyok, hogy visszatérjek Grohtegunkba.
    – Maradj Kornkolinnban.
    – Nem, Grieih, elmegyek, mert itt nincs tölgyfanedv, amelyet megehetnék.

III

    A nyár elmúlt és jött a tél, amely majdnem betömte Grieih apró üregét. Eljött egy újabb nyár, és jöttek újabb esők, és a rá következő nyáron Grieih már ügyetlen, félig süket, vén tücsök volt. Messze tűntek azok az idők, amikor hangyák átláthatatlan falanxai ellen harcolt, és pókokat, szöcskéket győzött le. Jól tudta, hogy már nem fog sokáig élni. Régen volt már az is, hogy egyik fia elnyerte tőle egy nőstény hasát. Grieih komótosan, merev combokkal lépegetett. Meglátott egy darabka koronafürtöt, és jóhiszeműen, szórakozottan nekilátott. De egy imádkozósáska zöld köntösében a halál már ott lapult mögötte. Érezte, ahogy toránál fogva kemény rágószervek ragadják meg, és kétségbeesetten küzdött a pusztulás ellen. Az imádkozósáska könnyű zsákmányra lelt a vén, erőtlen tücsökben. Még fojtogatta, de közben már mohókat harapott belőle. Ebben a pillanatban azonban fenséges, kemény és erőteljes szárnyak zúgása hangzott fel: Rasgulkje tért vissza Kornkolinnba! A tücsök félig felfalt idegdúcai beleremegtek az örömbe. És akkor Grohtegunk leghatalmasabb szarvasbogara elengedte magát és rázuhant az aljas imádkozósáskára, majd erős szarvainak végével megragadta homlokát, összeroppantva fejét és puha agyát.
    Grieih szinte darabokban hevert, görcsösen rángatózva, de arra még volt ereje, hogy öreg barátjára nézzen.
    – Nem tudtam előbb jönni, Grieih… Bárcsak én halnék meg helyetted!
    – Mindegy, hisz öreg vagyok már… Nem számít. Ti, szarvasbogarak, tovább éltek… Mi azonban gyengék vagyunk.
    – Ne halj meg, Grieih… Azt akarom, hogy élj!
    És mindaddig, amíg Grieihben csak egy rángásnyi élet is volt, Rasgulkje ott maradt mellette; mikor meghalt, felemelkedett, és szilaj, barbár röptét a fenti liget felé vette.

A meggyilkolt festmény

    – Gyere ide!
    – Nem.
    – De mondom, hogy gyere ide!
    – Nem, Silvio.
    – Helena, hallgass ide: most már elég a bolondozásból. A gyerek miatt csinálod?
    – Igen, miatta.
    Helena állt, s az ablakon keresztül a hóesést bámulta. Silvio a kanapén feküdt. A szűk szobában olajszag volt. A kályhából kellemes meleg áradt, s ez felajzotta Silviót. Felkelt, és megcsókolta Helenát. Ő azonban ellépett tőle, és azt mondta:
    – El kell válnunk. Te egy gyilkos vagy.
    Silviót ettől elöntötte a düh. Kiabálni kezdett:
    – Szóval én gyilkos vagyok, mi? Mondhatom, nagyon jó. És te mi vagy? Nem voltál-e te is benne?
    – De nem én csináltam.
    – Na persze, hiszen beleborzongsz, ha meg kell ölnöd egy csirkét, hát még ami a…
    – Igen, Silvio. Fejezd csak be. Hát még ami a fiadat illeti…
    – Ugyan! Ez ostobaság. Tudod, hogy nem volt az.
    – De igenis az volt. Te és én hoztuk létre.
    Helena nem vette le tekintetét a hóról, mely az ablaküvegeken túl, a kályha melegén és az olajszagon túl egyre csak hullott lágyan. Nagyon lassan azt mondta:
    – Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? Te Nela Castróval táncoltál, de engem néztél. Én egy sarokban ültem, és tettettem, hogy észre sem veszem. Faképnél hagytad Nela Castrót, és odajöttél hozzám. Tánc közben felfigyeltem rá, hogy olajszag árad belőled. Rögtön meg is magyaráztad: „Mivelhogy festő vagyok.” Látszott, mennyire örül mindenki, hogy te meg én, a két fiatal festő, olyan jól összeillünk. Silvio, emlékszel te minderre?
    Silvio hallgatott, és megfordult a kanapén.
    – Bizony, szép volt. Te meg én, itt, ebben a lakásban, szerelemmel töltvén be napjainkat. De aztán az egész olyan borzalmas lett.
    A férfi felpattant a heverőről, és járkálni kezdett a szobában. Izgatottan szólalt meg:
    – Rendben, megöltem… Én voltam az, aki meggyilkolta. De mondd meg nekem, kinek a hibája volt? Kié volt az ötlet?
    – Ó, Silvio, én csupán azt mondtam, hogy…
    – Mondtad, és meg is csináltad. Te festetted neki azokat a rémisztő, gyengeelméjűre valló szemeket, azokat a hatalmas, állatias kezeket.
    – Hallgass!
    Helena sírva fakadt. Homlokát az ablaküvegnek támasztotta, és sírva fakadt. Silvio tovább beszélt.
    – Nekem az életben nem jutna eszembe, hogy egy képet a fiamnak nevezzek. Te azonban ragaszkodtál hozzá, hogy magunk közt annak nevezzük. Megszállottan dolgoztál. Végül már én is elhittem. Az a zöld arcú, kancsal kamasz a hatalmas, vörös kezeivel a fiunk volt. Egy álomkép…
    – Igen, de aztán életre kelt.
    Silvio csöndesebbre fogta.
    – Bizony, Helena. Annyit néztük, s annyit gondoltunk rá, hogy végül életre kelt. Néhány napig vagy néhány hétig, nem tudom, emlékszel-e, még ingadozott a dolog, ugye így volt?
    – Igen… Homályos egy időszak volt. Nem tudom megmondani, pontosan melyik pillanatban kezdett velünk élni. De aztán nagyon gyorsan önálló lénnyé vált.
    – Magává a pokollá… Pokollá változott ez a ház… Mindenhol jelen volt azokkal a kezekkel, az értelmetlenségével. Minden ölelés, minden csók mögött a mi „fiunk” érces hangú röhögése bújt meg. Már korábban szóltam neked. Már akkor, miközben festettük, figyelmeztettelek: ezek egy gyengeelméjű szemei és kezei. Kiemelkedő festészeti értéket képviseltek, pazar expresszionista erővel rendelkeztek. Mi több, az egész egy kicsit az általad csodált Karel Appelre emlékeztetett. Tényleg. De nem olyan kezek és szemek voltak, amilyeneket az ember a fiának szeretne.
    – Hagyd abba. Hallgass, Silvio, nagyon kérlek!
    – És aztán már az a ravasz, zöld arca még álmában is éber volt. Mindig olyan rezzenetlen. A nap minden órájában. Különösen a szeretkezések után. És mindennek tetejébe az a fémesen hangzó kacaja.
    – Ugye nem azt akarod mondani, hogy én festettem azt a röhögést…
    – Megfestetted azokat a kezeket és szemeket. Mit gondolsz, hogy nevessen bármilyen lény is ilyen kezekkel és szemekkel? És aztán – pontosan tudod, ne áltasd magad – mi ketten megegyeztünk, hogy megöljük.
    – Te…
    – Mind a ketten.
    – De te voltál az, aki takaróba burkoltad a fejét, aki a biztonság érdekében megkötözted; te fojtottad bele a fürdőkádba…
    – Bámulatos, milyen könnyen elfelejtkezel arról, Helena, hogy mindezt nem tudtam volna megtenni, ha te már előzőleg nem teszel a tejébe annyi altatót, amennyi még egy ökörnek is elég lett volna.
    – Hallgass…
    Helena zokogott. Silvio magához ölelte. Lassan mindketten megnyugodtak. Az asszony csöndesen megszólalt:
    – Megöltük a fiunkat.
    – Nem, Helena. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem volt a fiunk. Nem volt ez normális dolog. Kivételes teremtmény volt. Maga az abszurditás jelent meg közöttünk. Most születünk meg a normális élet számára. Most születünk meg az értelem számára. Felfogod egyáltalán, hogy megújulást élünk át? Te és én, Helena, nem fogunk megválni egymástól. Nem fogunk, és kész.
    Már nem havazott. Kint fagyos hideg borította a fenyőket. Az utca szinte vakítóan fehér volt. Senki sem járt kint. Ebben a történetben sem volt szinte senki. Csupán egy férfi meg egy nő, bent, a meleg lakásban. A lakásban olajszag volt.

Kovács Lenke fordításai