Xosé Neira Vilas

A molnár

    Bizonyára sokan gondolják, hogy bolond vagyok. De engem nem érdekel. Az ő dolguk. Azt képzelnek, amit akarnak. Ha most itt elmenne valaki előttem azt kiáltozva, hogy „Fermín megbolondult! Megbolondult a molnár!”, nagyon jól szórakoznék. Én ugyan nem fogom letagadni. Minek is? Mindenki tudja, hogy tiltakozni a saját őrültségünk ellen egyenlő a beismerésével. És egyébként is, vannak bizonyos előnyei. A bolondokat tisztelik és félik; mindig valamiféle zsenialitást és bölcsességet tulajdonítanak nekik.
    Ha azt hiszik, bolond vagyok, az leszek. Minden ember az, aminek a többiek mondják. Mindenki, aki valami olyat tesz, ami eltér a kialakult megszokástól, ezt kockáztatja. Még te is, aki itt töprengesz… Menj csak, kövesd az utad. Elkésel a munkából. A többi ács elment itt egy ideje. Már ott kell lenniük. Hagyj csak.
    Hogy miért alszom a malom kapujában? Te új vagy itt a faluban. Nem tudsz semmit. Nem értesz semmit. A malom és én egyek vagyunk. Ugyan kit érdekel Carme? Mindent saját magának kaparintott meg. Még arra sem volt tekintettel, hogy öreg vagyok.
    Carme apja volt az, aki engem megtett itt molnárnak. Ennek már sok-sok éve. Fiatal fiúcska voltam. Mindig megértettük egymást. Az őrlési díj egy részét kaptam fizetségül, ahogy szokásban volt. Sose volt más mesterségem, nem is értettem máshoz.
    A malom azokkal a toldozásokkal-foldozásokkal állt, amiket én javítgattam rajta. A falak meg a tető tönkrementek, a gerendákat kikezdte az idő. Együtt öregedtünk meg. Több mint négy árvizet éltem át benne. Az egyikben majdnem megfulladtam. Egy égerfára felkapaszkodva menekültem meg. A víz csak emelkedett és emelkedett. Az egész malmot elnyelte a megáradt folyó, mintha nem is létezett volna. Az árvizet egy ideig hanyatlás követte, de végül mindig a malom került ki győztesen ezekből a csatákból.
    Carme semmit nem tud erről. Számára a malom, amit örökölt, üzlet, jövedelem. És semmi több. Egy éve kiebrudalt belőle. Minden ok nélkül. Mint aki csak azért öl meg egy embert, hogy fekve lássa. A helyemre, mint ahogy te is tudod, Arturót tette, a molnárt. Az emberek azt mondják, jól megértik egymást, és ezért…
    Elkezdték híresztelni, hogy bolond vagyok. Lehet, hogy így van. Már mondtam neked, eszem ágában sincs kapálózni ellene. Mégannyira se fogok letenni arról, hogy itt aludjam. Bemenni nem tudok, de az út mindenkié. És mindenki úgy hív, hogy „a molnár”. Sokak számára nincs is más nevem, se más személyiségem. A kabát és a sapka, amelyeket hordok, fehérek maradtak. Hosszú évek lisztje borítja őket. Én magam is teljesen beliszteződtem. A búzakorpát a véremben érzem.
    Minden… Lehet, hogy igen. Vagy talán nem. Ki tudja nekem megmondani, mi az a bolondság? Amikor kidobtak a malomból, világosan éreztem, hogy valami összetört bennem. Te ezt nem értheted meg. Senki se érti. Olyan volt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot; mintha kifosztottak volna, csak egy madárijesztőnek való rongyot hagyva nekem. Egy idegen világ tárult fel előttem. Nem tudtam aludni a házban. Hiányzott az iga rezzenése, a malomkerék lapátjainak a tánca, a víz zúgása. Mindezek az egybefolyó zörejek voltak az én mindenkori muzsikám. Nem vettem észre, amíg a malomban voltam, de mióta kizártak belőle, el-elakad a lélegzetem. Nincs célja az életemnek. A napok hosszúak, és az éjszakák halotti csendként vesznek körül.
    Ma már semmi sem ugyanaz. Elvesztettem a malom irányítását, de a kapuból nem zavarhatnak el. Itt töltöm az időmet, ezen a kőlapon. Az emberek csak fecsegjenek. Engem nem érdekel. Az út mindenkié. Carme jól tudja ezt. És tudja ezt Florindo, a sötétbarna madárka, aki akkor jön el hozzám, amikor hajnalodik. Mindenki tudja, hogy én vagyok „a molnár”.

Gergely Veronika fordítása