Álvaro Cunqueiro

Amadeo de Sabres

    Elment hazulról Amadeo de Sabres a negreirai piacra, de amint elindult az úton, rájött, hogy otthon felejtette az esernyőjét, melyet az ajtó mögé akasztott fel. Amadeónak két esernyője volt: egy új, melyet Santiagóban vett egy utcai sátorban, de ezt csak akkor vitte magával, ha nem esett, vagy ha az orvost vagy az ügyvédet látogatta meg. És volt egy régi: az, amelyet most otthon hagyott; ezt használta arra, hogy az esős napokon megvédje magát. Amadeo leakasztotta az öreg ernyőt, az pedig fogta magát és füttyentett egyet. Ezt mondta:
    – Már azt hittem, hogy megfeledkezel rólam!
    Vagy valami hasonlót. Amadeo nem tulajdonított nagy jelentőséget a régi esernyő füttyének, és minden további nélkül elindult a negreirai vásárba. Pedig az a füttyentés sok további füttynek volt az előhírnöke, mind magától az esernyőtől, mind az Amadeo tulajdonában levő többi tárgy részéről. Példának okáért, az ágy lábánál ülve éppen azon merengett, hogy vajon gumitalpú vagy facipőt vegyen-e fel, amikor ezek füttyentettek. Valami ilyet mondtak neki:
    – Na, lássuk, elkoptatsz-e minket, Amadeo!
    Merthogy Amadeo egy ideje jobban kedvelte a gumitalpút a facipőnél. Az asztalhoz ülve pedig, amikor azon morfondírozott, hogy kanállal vagy villával lenne-e jobb enni a pacalt – ez egy santiagói kocsmában történt, a Franco utcában –, a kanál füttyentett egyet Amadeónak, és így szavalt:
    – Kanalat használva, több fér majd a szádba!
    A kanál spanyolul beszélt és szavait versbe szedte.

    Végül elérkezett az a nap, amikor Amadeo már semmit se tehetett többé szabadon, mert minden tárgy füttyentett neki: fütyült neki a szék, mondván, hogy egy másik részére üljön; és a karóra is, mert nem akarta, hogy annyiszor megnézze rajta, mennyi az idő és egy nap füttyentett egyet a dereka is, aztán meg a gyomra, tejberizst követelve. És micsoda véletlen, hogy pont az előző nap mondta lefekvéskor Amadeo a feleségének:
    – Már olyan rég nem főztél nekem tejberizst!
    Fütyörésztek neki az asztalfiókok, hogy óvatosabban húzza ki őket; és a bicska, hogy éles szeretne lenni. Amadeo azonban nem figyelt a sok füttyentésre. Egészen addig a napig, amikor az éjjeliedény hajnal háromkor felébresztette:
    – Tán azzal akarsz bosszantani, hogy nem vizelsz a megszokott órában?
    Amadeo már azon töprengett, hogy elmegy az orvoshoz, hogy felírjon neki valamit, ami megakadályozza, hogy fütyülni hallja a tárgyakat, de aztán arra gondolt, hogy jobb lenne inkább nekik adni valamit, hogy abbahagyják a fütyörészést. De mégse viheti el az orvoshoz a régi esernyőjét, a gyomrát, a kanalakat, a székeket, az asztalfiókokat, a facipőket… Ráadásul most már az emberek is elkezdték a füttyentgetést, amikor hátat fordított nekik: a felesége és Venancio, az unokatestvére. A füttyök egyre elviselhetetlenebbek lettek. Éppen egy barátjával beszélt, amikor a társalgás szavai közben halkan, finoman felhangzott egy füttyszó… Úgy döntött, inkább befogja a fülét, és ha beszélni akar vele valaki, az inkább mutogasson. Az történt azonban, hogy ő maga, Amadeo volt az, aki magában füttyentett. Hallotta a füttyöt, amely átsüvített a fején:
    – Ugyan hol hagytad a sapkádat?
    És amint meghallotta a füttyentést, mely a sapkát kereste, jött a következő fütty, a sapka válasza:
    – Itt vagyok a szekrény tetején!
    Egészen megbolondult. A székeket kihajította, az esernyőt beledobta a folyóba, az asztalfiókokat leköpte, a facipőket belehajította a kútba, és a kést meg az összes kanalat is, ahány csak volt a konyhában. És amint kissé megnyugodott, felhangzott egy fütty belülről, saját magát utasítva rendre:
    – Csend legyen, Amadeo! Hallgass, ember! Csendet!
    De semmi sem használt neki. El kellett vinni egy időre Conxóba, a bolondokházába, hogy lecsillapodjon.

Gergely Veronika fordítása