Ánxel Fole

Egy San Simón-i sajt

    Éppen régi barátomnál, Cosme de Reiriznél vacsoráztam. Esős őszi este volt, Lugóban.
    San Simón-i sajt volt az utóétel.
    – Jól tudod – mondta Cosme –, hogy mennyire odavagyok a San Simón-i sajtért. Ízletesebbnek tartom mind a villalóni, mind a cabreirói vagy cabralesi sajtnál.
    Megszegte a sajtot, és szürkés szemével hosszasan nézegetett.
    – Ha nem rajonganék ennyire a San Simón-i sajtokért, most nem mesélhetném el neked a történetet, amelyet mindjárt hallani fogsz, s nem is mutathatnék neked olyasmit, amitől tátva marad a szád, ahogy azt mondani szokták…
    Felállt, és benyitott egy ajtón. Kis idő múlva már jött is vissza, kezében egy tarsollyal. Leült. Kioldotta a belül végig bársonnyal bélelt tarsolyt.
    – Na, mi ez?
    – Igazából egy kristálydarabhoz hasonlít, de, legalábbis én így gondolom, csiszolatlan drágakő, nyers gyémánt lesz ez. Az első, amelyet valaha is láttam.
    – Nohát, eltaláltad… És vajon mennyit ér?
    – Hatmillió pezetát, inkább többet, mint kevesebbet…
    – Úgy vagy tizenöt évvel ezelőtt a Renault–4-esemmel leutaztam Villalbába, a Szent Rajmund-napi vásárba. Nem találtam üres szobát sem a Chao szállóban, sem a szemközti fogadóban. Elmentem hát a Moscón fogadóba. Szinte még meg sem érkeztem, a fogadósné már mondta is:
    „Az a legjobb szoba, ahonnan miszter Golpe jelentkezett ki tegnap.”
    „És ki ez a miszter Golpe?”
    „Egy angol, aki mégsem angol. Úgy beszélik, hogy a világ összes tengerét behajózta, s hogy hat éven át volt fogadós abban a városban, na, hol is… Fokvárosban. Mivel ott mindig nagyon meleg volt, ingujjra vetkezve járt, és a mellkasán látni lehetett egy…”
    „Tetoválást.”
    „Úgy van, azt. Egy horgonyt meg egy fogát vicsorgató kutyafejet. A homlokába húzva pedig ellenző nélküli sapkát viselt, afféle tányérsapkának nevezett fejfedőt, amilyet a tengerésztisztek hordanak.”
    Két nappal ez után a beszélgetés után, nem sokkal szürkület előtt éppen azon voltam, hogy kifizessem a számlámat. De hogy menjek el így Villalbából anélkül, hogy néhány San Simón-i sajtot vinnék magammal Lugóba? Az ebédlőben, a tálalószekrényen ötöt láttam sorba rakva.
    „Eladja-e nekem még húsz pezóért ezeket?”
    „Már viheti is. Egy magát ácsnak mondó ember hagyta itt őket, aki itt aludt ugyan, és itt is vacsorázott, de fizetés nélkül ment el.”
    – És az egyikben – szóltam közbe – ott volt a gyémánt.
    – Fején találtad a szöget. Mégpedig abban volt, amelyet utolsóként vágtam fel, februárban, már a nagyböjt ideje alatt. A csúcsánál kezdtem felvágni, ahogy mindig szoktam, de aztán a tetejétől az aljáig végig felnyitottam. Ahogy a kés az aljához ért, egy kicsit megcsikordult… „Krcs, krcs, krcs…” A sajt alján egy kis üreget vájtak, majd visszatöltötték a masszával. Szétnyitottam a kezemmel, és ez a gyémánt esett ki az asztalra.
    – Kezd érdekessé válni…
    – Másnap majd kővé dermedtem, miközben a coruai újságban az egyik hírt olvastam… Luarcától nem messze összetört egy autó, s az utasok meghaltak. Don Golpe Trashoras, a felesége és két gyermeke. Az asszonynak angol vezetékneve volt. Az újság szerint Don Pedro hosszú éveken keresztül Dél-Afrikában élt. Rinlóban született és most is ott lakott, ahonnan származott. A hír a tetoválást is említette.
    – Az az ember volt, aki ugyanabban a szobában lakott a villalbai fogadóban, mint te.
    – Pontosan. Visszamentem Villalbába, a Moscón fogadóba. Doa Vicenta, merthogy így hívták az apró termetű, egy kicsit bajuszkás fogadósnét, elmondta, hogy egy nappal a fogadóból való távozásom után a férfi, aki otthagyta a sajtokat, felbukkant nála, hogy magával vigye őket, s hogy kifizesse a szállást. Nagyon tudni akarta, hogy ki vitte el a sajtokat. A fogadósné azt mondta, hogy már nem emlékszik. Majd rögtön hozzá is tette:
    „Ha maga igazán tudni akar valamit, menjen el Rinlóba, és keresse a Pitoutót, ő ismeri Antóniót, az ácsot, és ismerte don Pedro Golpét is.”
    Amikor elmondtam neki, hogy don Pedro autóbalesetben meghalt, a szemei óriásira tágultak. Aztán rávágta:
    „Mindig is gyanítottam, hogy Antóniónak van valamiféle rendezetlen ügye a Golpe úrral. És hogy emez mindig a nyomában volt… de most már emlékszem is, azt hallottam, hogy Antón, az ács úgy halt meg, hogy villám égette el, miközben az esztergapadjánál dolgozott ott lenn, Bengotéban. Az egyik pincér mesélte ezt nekem, a sarki kávézóból.”
    Azonnal Rinlóba utaztam. Pitouto azonban már Ribadeóban volt, így aztán odamentem, hogy megkeressem. Egy kávézóban találtam rá. Természetesen egy szót sem szóltam neki a gyémántról. Félig dadogva ezt mesélte nekem:
    „Antón, az ács olyan ember volt, akit nem igazán kedveltem. Alacsony, barna, hosszan lecsüngő bajszú, kevés szavú ember volt… De nem magába a villámcsapásba halt bele, ahogy maga mondja. Egy fölállított fűrész, az vonzotta a villámot. A villámtól pedig odacsapódott a homloka a falhoz. Az ütéstől, már megbocsásson, de kiloccsant az agyveleje.”
    Don Pedro felől kérdeztem.
    „Azt hallottam tőle, hogy Antón egy felbecsülhetetlenül értékes holmit lopott el tőle, de nem mondta meg, hogy mit. A tengerre néző házában csinálta neki a loggiát, miközben én az elektromos hálózaton dolgoztam…”
    Sürgettem, hogy folytassa. Ő pedig tovább mondta:
    „Amikor Don Pedro tizennégy vagy tizenöt éves volt, egy halászhajóra szállt Rinlóban, még ’tizenötben, az első világháború idején. A bárka a parttól tíz tengeri mérföldre hajótörést szenvedett, de egy angol hadihajó felvette az összes hajótöröttet, és Lisszabonba vitte őket. Pedro Golpe azonban Fokvárosig ment. Ő maga mesélte nekem, hogy egy gyémántbányában volt őr, már nem is tudom, hol…”
    „Kimberleyben” – segítettem ki.
    „Valami olyasmi… Volt néhány igen vad kutyájuk, és géppuskával felszerelkezve jártak. Hírlett, hogy a bányában dolgozó munkások el-elszökdöstek a gyémántokkal. Aszerint, amit ő mondott, egyik-másik őr megölte a menekülőket, elvette a gyémántokat, s aztán már ők voltak azok, akik megszöktek…”
    – Nos, akkor elég világos – állapítottam meg –, hogy ezt a gyémántot Pedro Golpe lopta el.
    Cosme rám meredt, és sietve kibökte:
    – Jól tudom, hogy levelezésben állsz egy madridi zsidóval, egy osztrákkal, akit Moisés Franklnak hívnak. El kell hozzá mennünk együtt, hogy beszéljünk vele a gyémántról.
    Most én bámultam rá, aztán a gyémántra néztem, és azt mondtam:
    – Tudod, mi jutott az eszembe? Hogy ezen a drágakövön átok ül. Hogy mindenki, aki csak a markába kaparintotta, bajba került.
    Bár sosem mondtam volna ezt. Mind a mai napig bűntudat gyötör miatta.
    Cosme, elutasítva minden próbálkozásomat, hogy visszatartsam, felesége és nagyobbik fia társaságában Madridba utazott, hogy meglátogassa a gyémántkereskedő Moisés Franklt. Repülővel utaztak Olaszországba. A visszaúton tengerbe zuhant a repülőgép, amellyel jöttek. Egyikük sem maradt életben.
    Hát átok ült-e vagy nem a legalább kétszer ellopott gyémánton?

Kovács Lenke fordítása