Ramón Otero Pedrayo

A szirén

    – Na és mi újság, Delfina asszony? Ki ez az új vendég a nagy, erkélyes szobában? – kérdezte a rendőr őrmester, miközben letette a ribeirói borral teli poharat, és a negyedébe hajtott fehér kendővel megtörölte nagy, katonás bajuszát.
    – Csupán a nevét tudom – felelte a fogadósné, egy hordóhasú, megtermett asszonyság, dupla tokával, a kövér kocsmárosnék kényes kezével, aki zöld szeme mélyén, a színes kendő alól kibukkanó dús szőkeségével és csinos fülecskéivel még mindig őrzött valamit könnyelmű fiatalságából. – De jó családból származik. Maga is biztosan ismeri. Nem emlékszik a mirteirai kúriára, arra a hatalmas házra öt sötét ciprussal és szép nagy kéménnyel ott fönt, a hegyek közt, a fervenzasi patak fölött? A plébánia nevét már elfelejtettem… Ha az ember elhagyja a frouxáni régi hidat, az út kanyarulatából már jól látszik a ház… Már évek óta nem jártam arrafelé! Gyermekkoromban a nagynéném és én a gyümölcsösbe jártunk körtét venni… Még ma is megtalálnám azt a naspolyafát, amely a szép mirtuszösvények között áll. Nahát, ez a fiatalúr abból a családból való. Azt mondják, messziről érkezett. Jóformán senkivel sem beszél. Talán szerelmi bánattól szenved…
    – Bizony, bizony. Én is észrevettem. Az a plébánia, San Breixo das Touzas, nem is olyan régen még rablók fészke volt… Már uzsonnáztam abban az udvarházban. Volt ott egy nagyon szórakoztató öregúr… Ő is lejárt a kocsmába… Néhány hölgy is volt ott, a kandalló mellett melegedtek. Ez a fiú az öreg unokája lesz… Olyan népek ezek, akik sosem jönnek le a faluba…
    Az őrmester cigarettát húzott elő egyenruhája felső zsebéből, gyorsan ellenőrizte szürke nadrágjának esését fekete gumicsizmája fölött, amely jól illett fakó viaszosvászonból készült háromszögletű kalapjához, majd megindult lefelé az utcán, egy kissé súlyosan rengő léptekkel és oly peckesen, mint akiből hamarosan hadnagy lesz.
    Delfina folytatta a töltögetést: egy hasas kancsóból olajos, zavaros kávélikőrt öntött át a sokszögletű üvegekbe, melyeken ánizspálinkás címke volt. Élvezte ezeket az otthon töltött, magányos perceket, sokkal inkább királynőnek érezte magát ilyenkor, mint máskor, ott, a bádoglemezekkel megfoltozott erős tölgyfa pult mögött; a boroshordók között, melyek úgy hevertek a keresztbe fektetett lábakon, mintha harci mozsárágyúk volnának, a dohánnyal, cigarettapapírral és gyufával teli ládák, az italokhoz való mérőegységek között, polcokkal körülvéve, melyeken a tárgyak egész kis univerzumát rendezte sorba az öntudatlanul megnyilvánuló díszítőigény: gyertyacsomagokat, a falusi virrasztások fényűzését, harsány színű címkéket megvillantó fűszeresüvegcséket, a lidércnyomásos részegség s a gyilkosságok tragikus rumosüvegeit, ártatlan kis üvegeket a jeges északi tájakat idéző ánizslikőrrel, a halottidézések kávédarálóját, egy font súlyú csokoládétömböket, melyeket úgy helyeztek egymásra, mintha csak könyvek vagy téglák volnának, olcsó levestésztákat, hajótársaságok plakátjait, Skoda-akkumulátorokat, tekintélyes olívaolajos hordókat, mélabúsan fehérlő sót.
    De a boltban nem csupán az evés, ivás és a tűz jelzőit és mellékneveit árulták a bor és az olaj szavain kívül. A kirakatban, akár egy akváriumban, bonyolult és finom felépítésű vörös languszták, látványos, velencei festményeket idéző nagy halak aludták álmukat, és minden egyéb, ami csak a tengerben, a parton s a hegyek közt megterem: jóféle lágy sajtok, hosszú utak jó barátai, zsíros fogolymadarak, amelyeknek színe olyan, mint a hegyláncoké, mikor a napnyugta már ott ül a nyakukon, kolbászfüzérek, az áhítatos nagyevők rózsafüzérei, tavaszízű, szűzies nyúzott bárányok, disznófők, kíváncsi pofával, melyek fülüket nagy torkosan hegyezik, s melyek oly csúfak, hatalmasok és ijesztőek, akár a compostelai Dicsőség kapuján a szörnyek; szemet gyönyörködtető, föllógatott sonkák, a téli háztáji munkák trófeái, melyek a nagy tüzű, füstös kandallókat idézik. A mező, a tenger és a part minden egyes évszaka a zodiákus járásának megfelelően követte egymást a kirakatban, mely királyként uralkodott a lejtős, kővel kirakott, visszhangos utcán. A nagy, kényelmes, hosszan elnyúló házban nyikorognak a lépcsők, és a tágas szobákban látszanak a gerendák, és zöldek az ablakok; a hátsó részben is szobák vannak, meg egy tágas faerkély, mely a puha földű konyhakertre, a hegyekre és egy karéjnyi tengerre néz, mely fenyőligetektől körülölelt sárga fövenyen pihen.
    Don Leonardo – az új vendég – egy esős, őszi napon, késő este érkezett. Bőrig ázva jött meg, és botra támaszkodó karcsú alakja keresztülvágott a kocsmában ivók asztalai között. Amikor Don Leonardo már a szobájában volt, anélkül hogy világosságot gyújtott volna, leheveredett az ágyra. Élvezte, ahogy az eső póklábaival elkapni igyekszik a nap utolsó, csillogó, egy helyben nyugodó lepkéjét. Kétféle benyomás küzdött bensőjében: reményteli tájak és emberek, a falusi erőfeszítések, a kialakulatlan álmok, a hajók bizalma – és a paraszti rosszindulat, a dolgok és gondolatok szándékos alantassága. A kaszinó, a bíróság, a zenepavilon, a ficsúrok, a bor és a pálinka. Két egyenlő erő, melyektől egyfajta langyos egyensúlyi állapotba süppedt. „Mindig ilyen lesz az én Galiciám? – gondolta. – Hát lehet, hogy az önimádatba, az elefántcsonttoronyba kell menekülnöm?” Az asztalon könyvek és fehér lapok voltak, meg néhány idegen betűs, messzi tájak pecsétjét viselő levél. Az éjszaka keze vállára nehezedett, s már-már a lemondáshoz közeli, csöndes kétségbeesésbe nyomta alá. Nem merte bevallani önmagának, hogy legyőzetett, s hogy elmeneküljön ez elől a sürgető érzés elől, minden félénksége ellenére alig várta, hogy eljöjjön a vacsora ideje.
    Lent a vendégek falubeli barátaikkal borozgattak. Törvényszolgák, a konzervételek nagy barátai, akik az írnokélet pletykáit borral öblítették le; erőtlenségük és értéktelenségük tudatára ébredő gúnyos ficsúrok, komisszáriusok, akik ostoba, trágár, megkopott kuplék dalait dúdolták. Mások a közeli kaszinóban, kötelességüknek eleget téve, a vidék szurkálódó, sivár újságjait olvasták vagy keserű cigarettáktól elszíneződött ajakkal és ujjakkal dominóztak és kártyáztak. Az éjszaka látni engedte a magas vagy alacsony ablakokban tükröződő, a telet előlegező rémálmokat. Ezekben az órákban a faluban csupán két tiszta és nemes dolog akadt: a tenger zúgása és a móló felől, a hajóárbocok mesebeli erdejéből hangzó halászdal.
    Az ebédlőben a bentlakók és a szállóvendégek a hosszú asztal köré telepedtek. A jegyző rámordult a szolgálóra, mert elcserélte az asztalkendőjét. Jól tudta, milyen nyomokat hagytak boros ajkai. Két vagy három komisszárius szégyentelen megjegyzésekkel illette az árkádok alatt sétáló termetes lányok lábait – a rendőrkapitány legnagyobb örömére, aki maga is szabad élethez szokott, nagyvilági ember volt. Egy falusi lány, aki tárgyalásra jött az apjával, eltúlzott finomkodással evett, a kenyeret is csak szalvétával fogva meg. Mások is voltak még ott, a fösvénységtől, irigységtől vagy a hatalomtól és üzlettől kiszikkadt emberek. Don Leonardo sietve evett, s a reá függesztett, kutakodó tekintetektől feszengve képtelen volt előállni mondandójával. Két kanál leves között egyre csak a mondaton gondolkozott, de még addigra sem rukkolt vele elő, mikor már a birsalmasajtot adták körbe az asztalon, a kezekben buzgón dolgoztak a diótörők, és már az olcsó cigaretták kerültek sorra… „Látszik, micsoda szerencsétlen flótás vagyok” – tépelődött Don Leonardo, miközben visszafelé tartott szobájába. De aztán már kora reggel szinte remegett az izgatottságtól, ahogy az eljövendő nap felfedezéseire gondolt.
    Elérkezett és végigcsapott a tájon Szent Ferenc napja, aztán a mindenszentek, és végül a tél. A szél visszafelé borzolta a fenyők tüskéit, a tócsák a téren egész nap lagymatagon tükrözték vissza a bánatos fényt. Aztán a kilencnapos böjt. A kivilágított templomban testes pap mennydörgött a rövid szoknyák ellen. A buszjáratok a sáron átevickélve érkeztek meg az újságcsomagokkal, köhögő motorral, a világ távoli ritmusát hozva magukkal. Egy földesúr a hegyekből mindennap makacsul veszített a kaszinóban. A bíróságon tintagőzös, fagyos, rosszhiszeműséggel átitatott és a kőpadló nyálas mocskától állott levegőben periratokat firkáltak. A jegyző nem beszélt az írnokkal. A bíró nem járt többé össze a falu legfontosabb emberével. Egy falubeli suhanc egy távoli nyomdában könyvet adott ki, és még a kaszinói mulatozások is megakadtak egy percre, hogy ízekre szedjék a szerencsétlent. Éjszakánként a mulatozók tivornyáinak lármája hallatszott: összecserélték a boltok tábláit, kifosztották Delfina likőrkészletét, hogy a veszélyes tengervízen, egy bárkán részegedjenek le. Az emberek már nem ügyeltek Don Leonardóra, aki mindennap sétát tett a falu környékén, és megszokták, hogy mindenhonnan a kihalt partszakaszokon végbevitt fürdéseiről hallanak. Beérték annyival, hogy átmenetileg félkegyelműnek nyilvánítják. Hosszú órákat töltött el azzal, hogy a tengert nézte. Ama finom hölgyek puccos mulatságán, akik még a moziba sem jártak le, egy idős úr így beszélt róla:
    – Van ebben a fiatalemberben valami, amiről idővel majd beszélni fog. Ismerem valamicskét a tragédiáját. Ő is, akárcsak én, szereti a parasztokat és a halászokat, a régi legendákat, és szívén viseli Galicia jövőjét. Engem lagymataggá tett ez az émelyítő élet. Őt nem. Győzedelmeskedni fog, mert tud hallgatni, megvetni és várni. Engem a vég nélküli fecsegésem, a bor szeretete és a lustaságom ölt meg.

    Kemény, viharos idők jártak, hajótörésekkel itt is, ott is, és kócos, a mólón zokogó asszonyokkal. Az élet közönye még gyengébbé tett mindenkit. Egészen addig, míg egy napon estefelé különös, nyugtalanító hír száguldott végig a falun Delfina fogadójától a hölgyek szalonjain keresztül egészen a plébános dolgozószobájáig.
    Hogy keletkezett? Nehéz lenne megmondani. Kevés kézzelfogható volt benne, és az is mind olyan furcsa, ráadásul nem akadt semmilyen, a falura jellemző okoskodás számára könnyű magyarázat. Minden arra alapult, amit Delfina, a fogadósné szolgálója látott.
    Don Leonardo már három napja eltűnt. Talán a tengerbe halt? Senki sem gondolt vele. Este azonban, a vacsora után felbukkant a szakadó esőben, s egy hosszú, furcsa csomagot cipelt, amelyről csak úgy ömlött a víz, s amely a kocsma fényében tengeri lényként csillogott. Don Leonardo fedetlen fővel, a sós víztől összecsomósodott hajjal jött, a szeme lángolt, s a hangja, az egész viselkedése más volt. Magára zárta a szobát, és kávét kért meg rumot, maga ment le érte, hogy elvegye a pultról. A szolgáló megdöbbent. Abban az órában sem busz, sem hajó nem érkezett. A lényt Don Leonardo, a halászok körében már legendává vált félkegyelmű hozta magával a partról. És a szolgálólány meg Delfina egymás közti tanakodásából a következő megfellebbezhetetlen kijelentés született: Don Leonardo a tenger szirénjét hozta a fogadóba. Biztosan találkozójuk volt. Néhány halász rémüldözve hallgatta, amint a veszélyes zöld sziklákon énekel. A különös lény híre a kaszinói urak hahotája ellenére bejárta az egész falut. Már egészen régtől fogva, a vitorlával való hajózás, a hősies hajóskapitányok, a merész földesurak és a carlista papok idejétől kezdve megvolt e kicsiny, lealacsonyodott közösségben a csoda iránti igény. Még az általános műveltség, még a józan ész is legyőzetett. Sőt, épp ez utóbbi adott magyarázatot Don Leonardo jellemére. Elnyerte a szép és kegyetlen szirén szerelmét, aki végül megadta magát az éles sziklaszirtek üregeiben, a kőnek csapódó habokból szövődő és lebomló fehér fátylak között csodálatos dolgokról mesélő, hallgatag fiú bolond imádatának. A fiú nem ijedt meg az álnok víztől, sem a tengermély zölden csillogó szemétől, sem pedig a hirtelen hullámoktól hajladozó moszatnyalábhoz hasonlatos hajkorona csalárd játékától. Egy ködben pislákoló csillag mutatta meg neki fényes ujjával szerelme tengeri palotáját. A lilék rojtos felhőkben repülve ünnepelték az eljegyzést, és a sötét hollók a fövenyen összegyűlve meséltek a sápadt férfiról, aki elrabolta a félelmetes istennőt, hogy elvegye feleségül, s majd együtt éljenek a hegyvidéki udvarházban.
    A karabélyosok főnöke csempészárut gyanított, a rendőr őrmester pedig bűntényt, s mivel olvasott ember volt, egyre csak a szent atyákkal, a nemesi könyvek legendáival és Feixoo atyával kapcsolatos emlékei közt kutatott. Ki tudja azt már! És milyen szertartással lesz majd megkeresztelve? Merthogy Don Leonardo, egy nemes család sarja, nem vehet el egy majdhogynem ördögi teremtményt. A rejtély okozta láz és valamiféle ősrégi tűz egy teljes napon át forrponton tartotta a falu erkölcsi hőmérőjét, és kínzó kíváncsiság övezte Delfina fogadójának erkélyes szobáját. Az összes vendég arról álmodott és arra gondolt ágyában, hogy fekete hajón, vezető nélkül, láthatatlan széltől hajtva haladnak a viharos habokból szörnyeteg homlokaként kiemelkedő szigetcsoport vagy valamiféle Mäelstrom, a halál és hajótörés nyögéseitől lármás, körkörös mélység felé. Mindegyikük kötődött valamennyire a tengerhez, bár falusiak lévén megvetették, de most, hogy a szirén ott volt, a sós habok szép és kegyetlen lányainak éneke megzavarta álmukat. Az ének, melyet oly édes hallgatni, s az ember észre sem veszi, hogy olyan utazásra hív, melyből nincs visszatérés, hacsaknem a hullámok tragikus csapkodásában, mely vízbefúltak madárijesztőszerű holttesteit köpi magából a partra… Az idős hölgyek emlékezetében régi történetek részletei bukkantak elő, melyeket nagyanyáiktól és hajóskapitányoktól hallottak, a skorbut, a teljes szélcsend és a tengerszorosokat elzáró, hajókat magukkal ragadó polipok rég múlt idejéből. A jegyző, aki verseket írogatott, s fiatal éveiben díjat is nyert, egyik zavaros álmában a barcarolák idejét érezte visszatérni; a papok könyörögtek, hogy Isten keze, széttépve a felhőket, csendesítse le a vizeket. A népről – Delfináról, a szolgálókról, a halászokról, a hajóskapitányokról, a karabélyosokról és a földművesekről – beszélni sem kell… Mindegyikük tudta, örömmel vegyes félelemmel, hogy a szirén ott van a fogadó egyik szobájában: ő, akit nem tudott foglyul ejteni a halászok sokkal erősebb hálója sem, most a szerelem rabja lett, és csábítójának testét habkarjaival ölelve, hűvös és illatos hajfürtökbe burkolódzva, ezüstös, érzéki és játékos farkával szenvedélyesen csapkodva, szemében a tengermély zöldjével néz a férfira, aki képes volt szeretni és elragadni a mélységes barlangokban fekvő, csupa korall és drágakő palotájából. Az emberek érezték a csodát, és elégedettek voltak, hogy látták, amint saját hiedelmeik közül az egyik valósággá válik. És az egész szürke, közönyös és szolgai népre néhány csodálatos óra köszöntött, mitologikus órák, melyek sok száz év alatt csupán egyszer élhetők át: mintha a föld újra megifjodott volna, s a tenger, a kövek s a madarak beszéltek volna. Más csillagok voltak az égen, és a tenger – e hatalmas, rémisztő és egyszerű öreg – zokogott a fövenyen, amiért megfosztották gyönyörűséges királynőjétől. „Nem énekel a szirén – suttogták az asszonyok a házak ajtajában –, mert ajkai csókokba fúlnak.”
    De ahogy eljött a hajnal, vele érkezett a józan ész is, a komor és gyászos nagybácsi, aki megnyesegeti a gyermekek szárnyas álmait, a köznapi reménységek kiaszott ura, a hivatalos szövegek tudósa, a kiárusítások Paco bácsija, az érzelmek számlakönyve. Az általános műveltség is fennkölten prüszkölt, így okoskodván: a szirénről nincs semmi Odón de Bruen könyveiben, tehát a szirén nincs rendszerezve, és azért nem, mivel nem is létezik ilyen. Mindenki visszatért a munkájához, hogy megfizesse adóját a szokás hatalmának. Csak a tengeri emberek szeme volt éjszakával és rejtéllyel teli. Delfina már ki is ötlötte, hogyan szedjen belépőt azoktól, akik látni akarják a tenger nedves altját. Az újdonság hatására egy füst alatt költeni is fognak, megoldják erszényeiket, s ő jó sokat tud majd eladni gyanús kotyvalékot tartalmazó üvegeiből.
    Ahogy fogyott a reggel, úgy támadt nagy sürgölődés a felsőbb körökben: a polgármester, akit döbbenetéből a távírdász gyógyított ki – nem akarván elküldeni az üzenetét, melyben közölni akarta a hírt a kormányzósággal –, mindenkit összehívott, aki élt és mozgott. A pap, az orvosok, a patikárius és a tanító szóbeli beszámolói egy kissé mind zavarosak voltak, sőt a patikáriusé, akit szellemidézéssel gyanúsítottak, mindenféle értelmezésre lehetőséget nyújtott. A gyűlés eredményeként a rendőr őrmester, a karabélyosok parancsnoka és a santiagói rendőrfőnök díszegyenruhában és teljes harci díszben vonult fel Delfina fogadójához: a szirén nem veti alá magát sem a törvényeknek, sem pedig a tengerészparancsnok hatáskörének. Bizonyos módon a tengeri emberekhez tartozik, és jogában áll szerelmesnek lenni, amikor csak úgy akarja. De ők hárman, a polgármesteri hivatal és a bírói felhatalmazás erejével megtörték Delfina ellenállását, bementek a fogadóba, és egy kissé sápadtan megdöngették Don Leonardo ajtaját. A nép, hatalmas érzelmeivel, kívül rekedt, s odakint, a makacsul hulló téli esőben leállt mindenféle munka.
    Kicsit kellett csak várni. A nép között utat nyitva távozott a három egyenruhás, és ezer torokból felzengő kiáltás üdvözölte a megjelenő Don Leonardót, aki a szirént tartotta karjában: csillogó, szőke haja gyűrűkben övezte fehér nyakát, és középen elválasztva hosszú, csúcsíves oszlopcsarnokot formázott; finoman rajzolt arcában nyugalmas és mély, nagy szemek zöld fénye égett, karcsú testét vízhatlan anyag fedte és borította szorosan, mely mintha csak tengeri algából lett volna, kesztyűs keze pedig világos, elefántcsont fejes boton nyugodott. A kiáltásból ütemes taps lett, mely már azelőtt betöltötte a teret, hogy ők ketten a városházához érkeztek. Ezernyi döbbent tekintet kutatott a farka után, de csak az erős sportcsizmába bújtatott lábak súlyos és biztos lépteit találták. Mit sem törődve az esővel, távolba révedő tekintettel lépkedett. Nem csendesült a taps akkor sem, mikor a pár feltűnt a városháza erkélyén. Don Leonardo egy széles mozdulattal csöndet kért, és beszélni kezdett:
    – Szomszédaim! Nem tudom, hogy ez az asszony, akit most bemutatok, vajon a tengerek szirénje-e vagy sem. Távoli vidékeken beszéltem vele, jóval túl a sarkkörön, ahol a víz szikrázva csillogó jéghegyeket hord, és a nap nyaranta éjfélig ragyog az égen. Miközben hozzá beszéltem, s míg őt kerestem, Galicia szegény földjére gondoltam. Meg akartam szabadítani erkölcsi nyomorúságából, de nem volt erőm hozzá. Ehhez egy tündérre vagy a hideg észak, a tiszta észak mindig ifjú és megtisztító szirénjére volt szükségem. Ő meghallgatta könyörgésemet, és velem jött. Férj és feleség vagyunk. A mirteirai udvarházban fogunk élni, de nem azért, hogy az uracskák hitvány, henye életét éljük, hanem hogy a hegyi és a tengeri emberek boldogságáért küzdjünk. Mi ketten új életnek adunk majd formát. Vezetni fogjuk a földműveseket és halászokat, és tanácsokkal látjuk majd el őket, kitartóak leszünk abban, hogy megszabadítsuk a falut utálatos és elkorcsosító, rossz szokásaitól. Lehet, hogy most nem értitek, amiről nektek beszélek. Idővel azonban meglátjátok majd a mi példánkon keresztül. Kell, hogy ezen a földön is ragyogjon éjfélkor a nap!
    – Éljen a szirén! Éljen a szirén! – zúgott fel a nép végtelen hangja.
    És attól az éjszakától fogva bizony nagyon megváltoztak a dolgok a faluban. Mirteira urai lejöttek, és azóta újfajta sportokat tanítanak, iskolákat emelnek és irányítanak, előadókat hívnak, másfajta házakat javasolnak – rajta hagyták kezük nyomát a halászokon, a földművelőkön és termelésükön. Az asszony a tengeri emberek számára továbbra is szirén maradt, és egy csapat már igencsak mozgolódó ifjonc benyújtotta a mirteirai fiatal uraság jelölését a legközelebbi képviselő-választásra.

Kovács Lenke fordítása