Meg tudod változtatni a világot

    Napjaink társadalmi és politikai állapota robbanással fenyeget: elégedetlenséget és lázadást szít, tömegeket kényszerít arra, hogy faluról városba, szegény térségekből gazdagabb tájakra vándoroljon. Eközben a globalizáció ellenzői azt keresik, hogyan béníthatnák meg a nemzetközi kereskedelmet és üzleti életet, a fanatikusok szent háborút hirdetnek és a terrorizmus eszközéhez nyúlnak. A szervezett bűnözés számítógépes csalásokban, korrupcióban, nő- és gyermekkereskedelemben, a kábítószerek, az emberi szervek és a legkülönbözőbb fegyverek forgalmazásában vesz részt.
    Információs technikáink – függetlenül kultúránk, nemzetiségünk vagy állampolgárságunk milyenségétől – világszerte kapcsolatot teremtenek közöttünk, lehetőséget adva, hogy jobban megértsük egymást, és több együttérzést tanúsítsunk egymás iránt. De ha bizonyos hatalmi csoportok uralják ezeket a hálózatokat, akkor ezek a rendszerek csak egy szűk kisebbség érdekeit szolgálják majd, a többséget elvágva a lehetőségektől.
    Napjaink világának felszínén az a válság jelenik meg valóságként, amelyről a legtöbb politikai vezető és a sajtó beszél: sztrájkok és ellensztrájkok, nemzetiségi, területi összetűzések és háborúk, gazdasági és politikai összeomlás, párosulva a pénzpiacok és üzleti cégek vagyonának megjósolhatatlan ingadozásaival. A válság gyökerei az emberiség általános helyzetével és a bioszféra állapotával kapcsolatosak.

    A XX. század végén a piacgazdaság rövidlátó működtetése fenntarthatatlan helyzetet teremtett, amit egyrészt a vagyonok, a kiváltságok és a hatalom rendkívül egyenlőtlen megoszlása, másrészt a természet fokozódó pusztítása jellemez. A társadalmi helyzet tarthatatlansága annak a piaci versenynek tudható be, amely egyenlőtlen játékszabályokkal folyik, olyan feltételek között, amelyek folyamatosan a gazdagoknak kedveznek a szegények rovására. Jóllehet a kereskedelem és a technika, illetve az információs, távközlési és pénzügyi piac világméretűvé válik, ebben a globális világban a leggazdagabb húsz százalék kilencvenszer többet keres, tizenegyszer több energiát fogyaszt, tizenegyszer több húst eszik, negyvenkilencszer annyit telefonál és száznegyvenötször több gépkocsit vásárol, mint a legszegényebb húsz százalék. A világ ötszáz legnagyobb ipari cége a világ lakosságának csupán 0,05 százalékát foglalkoztatja, ám kezében tartja a világkereskedelem hetven százalékát, a közvetlen külföldi befektetések nyolcvan százalékát és a világgazdaság kibocsátásának huszonöt százalékát.

    Az iparosodott országokban a munkahelyi biztonság és a cégek fennmaradásának biztonsága már a múlt ködébe tűnt. A világ gazdagabb felén élő emberekre is igaz, hogy minél gazdagabbak, annál nagyobb veszélyben forog életük és ingóságaik. A szegény országokban viszont a nincstelenséghez éhezés, állástalanság és a romló életfeltételek sokasága járul. Ami hasonló a kettészakadt világ részei között: a gazdag és a szegény országok egyaránt kizsigerelik termőföldjeiket, szennyezik folyóikat, vizeiket. A társadalom modern és hagyományos életmódú részei között mutatkozó szakadék tönkreteszi a társadalom szilárdsága szempontjából létfontosságú szervezeteket és intézményeket. Így jutunk el napjaink tarthatatlan állapotának másik oldalához: a természethez fűződő viszonyunk fenntarthatatlanságához. Döbbenetes gyorsasággal használjuk el megújítható és nem megújítható természeti erőforrásainkat, és akaratlanul is gátoljuk a természetet abban, hogy feltöltse megújítható erőforrásainak készleteit.
    A „fenntarthatatlan ökológia” új tényező abban az egyenletben, amely meghatározza az emberi élet és a bioszféra egyensúlyát. A történelemben sokáig sikerült megőrizni az egyensúlyt: viszonylag mérsékelten használtuk ki környezetünket. A kezdetleges technika és a gyér népesség idején még kiapadhatatlannak tűntek a természeti források, jelentéktelennek a természetben okozott károk. Ha mégis megkopott vagy kipusztult a helyi környezet, akkor az ember más területre vándorolt.
    Az igények ösztönözte zabolátlan növekedés és a környezetkárosító eljárások szertelen alkalmazása következtében azonban elértük azt a határt, ahol bolygónk még éppen képes a magasabb életformák fenntartására. Borotvaélen táncolunk, mert egy ökológiai rendszer összeomlása viharos gyorsasággal is bekövetkezhet. A fokozatos leépülés hosszan elnyúló szakasza hirtelen átbillenhet, kaotikus állapothoz vezethet.
    A természet „káoszdinamikája” újdonság még a legtöbb környezeti szakember számára is, akik a politikusokkal együtt eddig azzal nyugtatták magukat, hogy ok és okozat mindig arányos egymással: egy gramm szennyezés egy gramm károsodást okoz. Ez tévhit. Az ökológiai rendszereket hosszú éveken át lehet szennyezni anélkül, hogy bármilyen változás mutatkozna, aztán a rendszer egyetlen megrázkódtatása – például egy áradás vagy szárazság – kiváltja az önfenntartás összeomlását. Egyetlen lökésben – amelynek korábban nem lett volna különösebb hatása – ott rejlik a lehetőség, hogy a rendszer átbillen egy másik állapotba, amely komoly megpróbáltatásokat zúdíthat az emberiségre.
    Napjaink társadalmi és gazdasági feszültségeinek kritikus szakaszához érkeztünk, amely nem nyújtható a végtelenségig. Hamarosan elodázhatatlan döntési ponthoz érkezünk: vagy kialakítjuk a fenntarthatóságot, vagy a káoszt kockáztatjuk. Még nem tudjuk, melyik irányban halad majd tovább a világ, de azt tudhatjuk, hogy annak függvényében választhat egyáltalán, amit itt és most teszünk.

    Einstein szavai juthatnak eszünkbe: nem oldhatunk meg egy problémát ugyanazzal a mentalitással, amely előidézte. A problémák gyökere gondolkodásmódunkban érhető tetten. A világválság idején megjelenő új gondolkodásmód azonban döntő változásokhoz vezethet, mert a káosz közeli állapotokban könnyen bekövetkezhet a „pillangóhatás”. Ahogyan annak a bizonyos pillangónak a legendás szárnycsapása megmozgatja a levegőt, és az áramlás addig erősödik, amíg meg nem változtatja az időjárást a Föld túlsó oldalán, a globális válságban is olyannyira felerősödhetnek a látszólag jelentéktelen cselekedetek, hogy változást idéznek elő az egész rendszer viselkedésében. Napjaink világa annyira érzékeny a látszólag jelentéktelen beavatkozásokra, hogy mindannyian képesek lehetünk megváltoztatni a világot. Döntő befolyást gyakorolhatunk jövőnk alakulására polgárként, fogyasztóként és termelőként egyaránt.

    Jelenleg a nyugati világban két, egymással ellentétes gondolkodási forma és cselekvési minta határozza meg az emberek mindennapi döntéseit: a modernek és az alkotók kultúrája.
    Az Egyesült Államok által szimbolizált „amerikai álom” a modernek kultúrája. A modernek rendíthetetlenül támogatják a fogyasztói társadalmat, és hisznek a hagyományos amerikai értékekben. Legfőbb törekvéseiket a pénzimádat, a siker elsőrendű fontossága, a divatos, fiatalos életvitel, az újdonságok értékelése jellemzi. Általános értékválasztásaikat az alábbiak foglalják össze:
    • A test és a társadalom egyaránt mechanisztikus működésű, bonyolult gépezethez hasonló.
    • A társadalom szakszerű irányítását profikra kell bízni.
    • A problémamegoldás leghatékonyabb formája az analízis.
    • Egy folyamat legfontosabb jellemzői a hatékonyság és a gyorsaság.
    • Ami mérhető, az kivitelezhető.
    • A nagyobb jobb.
    • A média a legjobb szórakoztató eszköz.

    Az alkotók másfajta értékekhez ragaszkodnak, ennélfogva az előzőtől jelentős mértékben eltérő életstílust követnek. Legfontosabb választásaik:
    • A holisztikus szemlélet elméleti szempontból és életszervezési alapelvként is fejlettebb, mint az analitikus. Az élet nem bontható elkülönült részekre.
    • Az új nem feltétlenül jobb. A tárgyaktól csak akkor érdemes megválni, ha azok ténylegesen használhatatlanokká váltak.
    • Kikapcsolódásként gyakrabban választják a közösségi eseményeket és a művelődést, mint a médiát. A rádiót előnyben részesítik a tévével szemben.
    • Nem bíznak feltétlenül a szakértők véleményében, igyekeznek saját maguk meggyőződni egy adott állításról (pl. az élelmiszerek, a vegyi anyagok hatásairól).
    • Előnyben részesítik a természetes élelmiszereket, érdeklődnek a világ spirituális minősége iránt.

    A jelenlegi helyzet alapján a pozitív jövőkép érvényesülésének kilátásai nem éppen rózsásak. Noha növekedik az új értékek és törekvések megbecsülése, túl kevés döntéshozó teszi őket magáévá. Ha hajlanak is többen közülük az új gondolkodásra, nem mernek meggyőződésük szerint cselekedni, attól való félelmükben, hogy elveszítik választóikat. Ugyanez vonatkozik az üzleti élet vezetőire is: tartanak üzlettársaik és ügyfeleik rosszallásától, illetve versenyképességük elvesztésétől. Mindennek következtében a változás túlzottan lassan és kis lépésekben jut előre, egészében véve a tehetetlenség uralkodik.
    Ha fel akarunk emelkedni egy békés, együttműködő világba ahelyett, hogy a konfliktusok és káosz világába süllyednénk, nem engedhetünk szabad folyást az eseményeknek: el kell köteleznünk magunkat a tudatos tettek mellett. A cselekvés új, sürgetően szükséges formáinak kell kiegészíteniük a klasszikus módozatokat. Az új gondolkodásmód célja elsősorban nem az eszközök meghatározása, hanem a szándék, az akarat és az elkötelezettség erősítése, amely biztosítja, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Kétségbeejtően nagy szükség van erre, mert az akarat és az elkötelezettség magasabb szintje nélkül sötétek a pozitív forgatókönyv megvalósulásának kilátásai. A legutóbbi években fel-felbukkantak ugyan jó szándékú törekvések, de rendre a tervek és a programok papírtigrisekké silányulnak – kevesen veszik komolyan őket.

    A radikális változások elindításában gátló tényezők azok a mélyen beidegződött gondolkodásformák, társadalmi hiedelmek, amelyekre jelen világunk épül.

    Négy kritikus társadalmi hiedelem
    • Az élet nem más, mint küzdelem a fennmaradásért.
    Ez a réges-régi hiedelem Darwin törzsfejlődési elméletével új erőre kapott a XIX században. A szociáldarwinizmus azt tartja, hogy a társadalomban – akár a természetben – a rátermettebb marad életben. A második világháborúban a szociáldarwinizmus elméletén alapuló ideológia igazolta a nácik térhódításait. Napjainkban a szociáldarwinizmus már nem fegyveres erőszakban, hanem abban a könyörtelen harcban jelentkezik, amely a gazdasági piacokon folyik. Ebben a küzdelemben a rátermett „nyerők” az iparvállalatok vezetői, a nemzetközi pénzemberek és a spekulánsok – ők gazdagodnak meg, ők szereznek hatalmat.

    • A piac gondoskodik az elosztásról.
    Ez a téveszme az iparosodott világban a törzsi isten rangjára emelte a piacot. Feláldozunk érte parasztgazdákat és termőföldeket, erdőket, lápokat és füves pusztaságokat, ökológiai rendszereket. Elfogadjuk a légszennyezést és a globális felmelegedést, mintha ez lenne a piaci verseny természetes ára. Abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy a piac elosztja a hasznot, így ha jól dolgozunk, ez előnyös versenytársainknak is. Azonban sajnálatos módon kihagytunk a számításból egy előfeltételt, amit a közgazdászok már régen észrevettek: a piac csupán olyan körülmények között működik igazságosan, ahol közel tökéletes a verseny, kiegyenlített a játéktér, és valamennyi résztvevő többé-kevésbé azonos tőkével rendelkezik. Ám a való világban ezek közül semmi nem teljesül.

    • Minél gazdagabb vagy, annál jobb.
    Jellegzetesen modern hiedelem, amely igazolja és ösztönzi a profitszerzést, illetve a gazdagságért folytatott harcot. Azt sugallja, hogy egyenes arány áll fenn az ember pénztárcája és személyiségének értéke között. A múlt század közepén Victor Lebov, az Amerikai Egyesült Államok kiskereskedelmének elemzője kijelentette: „Hihetetlenül termelékeny gazdaságunk azt követeli tőlünk, hogy életformánkká tegyük a fogyasztást. Szertartássá kell alakítanunk a termékek vásárlását és használatát, valamint a fogyasztásban kell keressük szellemünk és énünk kielégülését. A gazdaság egyre növekvő mértékben igényli, hogy a termékeket elfogyasszák, elégessék, elkoptassák, kicseréljék vagy kidobják.”

    • A békéhez a háborúkon át vezet az út.
    Ez az ősrégi hiedelem veszélyesen elavulttá vált. Az ókori rómaiak azt tartották: ha békét akarsz, készülj a háborúra. A XVII. században Thomas Hobbes angol filozófus kijelentette, hogy a szembenállás hozzátartozik az emberi állapothoz, és a háború a nemzetek életének természetes állapota. Abban az időben azonban senki nem ismerhette a modern háborúk pusztító erejét, és senki nem láthatta előre, hogy apró diktatórikus államok és fanatikus csoportok mekkora pusztítást tudnak véghez vinni. Ma bármely állam vagy csoport vásárolhat csúcstechnológiájú fegyvereket, ezért a háború a győztesek számára sem kockázatmentes. Ráadásul a háború a pénzforrások felelőtlen pazarlása. Az afganisztáni háború költsége a becslések szerint havonta ötszázmillió és egymilliárd dollár között mozgott – ezzel az összeggel az egész világon meg lehetne szüntetni a nyomor és az éhezés legpusztítóbb formáit.

    Két kritikus ökológiai hiedelem
    • A természet kimeríthetetlen.
    Szintén évezredekre nyúlik vissza az elképzelés, hogy a természet a végtelen erőforrások tárháza és a hulladékok végtelen befogadóképességű szemetesládája. A természet kimeríthetetlenségébe vetett klasszikus hit érthető és viszonylag ártalmatlan volt. A természet túlságosan gigantikusnak tűnt ahhoz, hogy megronthatta volna az a fertőzés, légszennyezés és piszok, amit az ember termelt. A világ legnagyobb részén az emberek nem lépték túl azt a határt, amelyen belül a természet még képes a szükséges erőforrások megújítására. A modern ember óriási biológiai és műszaki éhségének kielégítése azonban meghaladja a természet önfenntartó folyamatainak teherbírását, ezért már úton vagyunk a katasztrófa felé. A természetre gyakorolt hatásunk egyik legfontosabb mértéke – az ökológiai lábnyom – mennyiségi értékekkel beszél erről. Az ökológiai lábnyom az a földterület, amely egy emberi közösség eltartásához szükséges. Ha egy település lábnyoma nagyobb a település területénél, a település nem tudja fenntartani magát a tágabb környezettől függetlenül.
    A Costa Ricán székelő Föld Tanácsa elvégezte az ökológiai lábnyom vizsgálatát abban az ötvenkét országban, ahol a világ népességének nyolcvan százaléka él – negyvenkét ország lábnyoma túlterjedt saját területén. Ez nyilván fenntarthatatlan, hiszen a világ népességének igénye mintegy harmadával haladja meg bolygónk ökológiai teherbírását. A helyzet még rosszabb lenne, ha a világ összes országa a leggazdagabb negyvenkettő életminőségét követné. Ez esetben az összesített lábnyomot csak két Föld tudná kielégíteni.

    • A világ gigantikus gépezetként működik.
    A másik kritikus ökológiai hiedelem Galilei és Newton mechanisztikus világszemléletéből maradt ránk. Először Galilei vetette fel, hogy a világ és minden dolog, ami benne található, gépekhez hasonlóan működik. Ezt a nézetet támasztotta alá Newton mozgástörvényeinek egyetemes érvényessége is. Az elmélet jól illett a késő középkor világába, ahol főként olyan technikai eszközöket használtak, mint a vízimalmok, szélmalmok, szivattyúk, mechanikus órák, valamint állatok vontatta ekék és kocsik. Ám ez a felfogás már a legkevésbé sem illik ahhoz a világhoz, ahol atomreaktorok, hálózatba kötött számítógépek, genetikailag módosított növények és mikrobák találhatók. Az egyszerű gépezetek előre látható működésével szemben ma nem mindig jósolható meg, miként válaszol a természet az emberi beavatkozásra.
    Az egész XX. századon végighúzódott a hiedelem, hogy a körülöttünk lüktető világ voltaképpen gigantikus gépezet, amit tetszés szerint szerelgethetünk. Ez vezetett azokhoz az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi programokhoz, amelyek tönkretették bolygónk vizét, levegőjét, talaját, és szétzilálták ökológiáját. Ugyanerre a hiedelemre támaszkodik most az a törekvés, hogy olyan kockázatos biotechnológiákat alkalmazzanak, amelyek a gyors haszonszerzést segítik elő, de azzal fenyegetnek, hogy tovább ritkítják bolygónk biológiai sokszínűségét, rombolják ökológiai rendszerének rugalmasságát.

    A régi hiedelmek következtében tévesen látjuk az ember és természet kapcsolatát. Úgy véljük, felelősségünk szükségleteink, valamint gazdaságunk igényeinek kielégítéséig terjed. Az ilyen tévhitek elkendőzik előlünk a felelősséget, amellyel az átfogóbb emberi közösségnek és alapvető életfenntartó rendszerünknek, a bioszférának tartozunk.
    A globális társadalom iránti nemtörődömségünket szembeszökően tükrözi azokkal az egyetemes jogokkal szemben tanúsított tiszteletlenségünk, amelyeket a nemzetközi közösség nyilvánított ki a XX. században. A polgári és politikai jogok nemzetközi nyilatkozata, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális jogok nemzetközi nyilatkozata, amelyek fontos mérföldkövekként jelzik az emberiség közös törekvését a méltányosság és az állandóság megteremtésére. Mindeddig azonban nem érték el kitűzött céljukat. A XX. század talán a jogok századaként kerül majd a történelembe (sajnos a háborúk és a pusztítás századaként is), de a XXI. századnak a felelősség századának kell lennie, ha a béke évszázada – vagy egyáltalán bármilyen évszázad – akar lenni.

László Ervin,
a Budapest Klub elnöke