Vasadi Péter–Végh Attila

Írás és irodalom

(Részlet a szerzők Közelítések című beszélgetéskötetéből)

    V. P. Most az irodalomról és az írásról akarunk beszélni. Ezt eleve kettőnek érzem, és csak külön-külön tudok beszélni róluk. Mert amikor írok, akkor nemcsak az irodalom szűnik meg számomra, hanem minden egyéb, még maga az írás szándéka is. Belehullok valami belső nihilbe, a szó szoros értelmében valami semmibe – ha igazi a helyzet –, és aztán vagy csöppen, vagy nem csöppen. Ez egy teljesen magányos lelkiállapot, amit akár patopszichológiailag is lehetne vizsgálni. Az irodalom pedig nekem egy nagy, szent hajó. Mint a Queen Elizabeth 2. Nem győzöm csodálni ezt a hajót. Ott futkos az egyik ablak mögött Csokonai, Ady kidugja a fejét, aztán Robert Lowell; megérkezik Leonardo da Vinci is az írásaival, meg Michelangelo, végül mind eltűnik és helyet ad Móricz Zsiga bácsinak, aki elment megnézni, igaz-e, hogy a búcsúsok a templomban alszanak, és amikor meggyőződik róla, elkezd sírni… Nem tudom tisztelet nélkül nézni ezt a hajót. Ahogy a leggyöngébb írói próbálkozásokat sem. Nagyon sok dilettánssal találkoztam életemben, és minden esetben azt tapasztaltam, hogy ugyanaz a titokzatos erő hajtja őket, ami engem. Micsoda abszurdum, hogy nekem sikerül, nekik meg nem. És azt, hogy neki nem sikerül, a dilettáns nem is tudja. Az irodalomhoz azonban szigorúan csak az tartozik hozzá, ami sikerült. Mint ahogy a tengerben is csak az a jéghegy, ami a csúcsát kidugja. Ami nem dugja ki, annak nincs alja. Nem szeretem ezeket a definíciókat, hogy az irodalom a nemzet lelkiismerete s a többi. Biztosan az is, de voltaképpen úgy érzem – bocsánat a kifejezésért –, mint egy lelki magömlést. Nem lehet elkerülni. A szentírások tükrében az az érzésem, hogy nem is szabad elkerülni. Mások írásai megváltoztattak valamit az életemben. És itt nemcsak a remekművekre gondolok; nem mindig a Dosztojevszkijt rágom, meg a Pilinszkyt. Nagy, szent hajó. Én ebben maradok.
    V. A. Jó, állapodjunk meg a hajó képében. Ha nagyon okos akarok lenni, akkor nekem ez azért is tetszik, mert amikor Arisztotelész megalkotja saját anyagfogalmát, akkor hülének nevezi. A hülé eredeti jelentése: faanyag. A deszkát megnevező szó pedig azért válhat általános anyagfogalommá, mert ez a hajók anyaga. Egy ősi hellén elképzelés szerint ugyanis a kozmosz hajóként úszik a sötétségben. Az ember világa tehát egy nagy hajó. És ahogy Arisztotelész filozófiájában az anyag a változó szubsztancia hordozó alapja, az irodalom lényege is valamiféle szellemi szubsztrátum, amely, miközben maga az irodalom változik, mélységesen változatlan. Csúszkál, hullámzik az egész, de a tengelye stabil. Felülről, az égből nézve ez a tengely egy pont. Az mindig ott van…
    V. P. És mindenkiben ott van, aki a hajón utazik.
    V. A. A dilettánsokban is?
    V. P. Nem, csak azokban, akik tényleg a hajón vannak. Akik kihajolnak az ablakon.
    V. A. A hajó körül fuldoklókban tehát nincs ott.
    V. P. Nincs. Kegyetlen dolog, de azok sajnos megfulladnak.
    V. A. …És ez az állandóság akkor rémlett föl bennem, amikor sznobizmusból újraolvastam a Szigeti veszedelmet. Ez a mű úgy élt bennem, mint egy muzeális szöveg. Amit olvasok, arról általában egy idő után csak valami ködképem marad. Minden konkrétumot elfelejtek. De ez más téma. Szóval olvastam a könyvet, és egyszer csak elérkeztem ahhoz a jelenethez, amelyben a magyarok fogságba ejtik a török vezért, és amíg a győzők mulatoznak, a török a sarokban szomorkodik. És akkor az egyik magyar azt mondja neki, hogy gyere ide, igyál velünk, ne szomorkodj. És akkor bőgtem. Ez az a tengely, az a pont, ami teljesen változatlan.
    V. P. Meg kell érkeznie ennek a pontnak, nem?
    V. A. Igen. És például annak, amit szövegirodalomnak neveznek, éppen az a veszélye, hogy túlságosan kimozdul ebből a pontból, és átadja magát a szétszakadozottság-élménynek. A világ persze valóban szétszakadt, csakhogy nem mindegy, hogy ebben a töredezettségben meg tudjuk-e érezni, éreztetni a tengelypontot. Mert aki a műveiben ma azt erőlteti, hogy a világ még mindig egy, hogy szó sincs szétesettségről, az nem igazi író, de aki szimplán átadja magát a szétszóródásnak, az sem az. Én, ha olvasok, káosz és rend feszültségének örülök. És akik a hajón vannak, azok mind érzik ezt a feszültséget.
    V. P. A világ szétesett, sőt, szerintem mindig szétesőben van. De nem igaz, hogy nincs meg benne ez a tengely. Mert ez a tengely nem a világé, hanem átfúrja a világot. Hogy aztán a tengelyt személynek nevezzük vagy tengelynek, az mindegy, de az utasokat annak a biztos tudata tartja a hajón, hogy ez a tengely létezik. Azt hiszem, az igazi írót az különbözteti meg az álírótól, hogy ezt e tudatot nem lehet kiverni belőle. Ez a tengely tudósítja őt arról, hogy ő létezik.
    V. A. A zseni pedig az, aki magában ezt a tengelyt, ezt a közepet a legszélső pontokból tudja összehozni. A legreménytelenebb káoszból és a legbiztosabb mozdulatlanságból. Minél nagyobb perifériákról húzódik be a centrum, annál biztosabban érzek én valakit zseninek. A legszélsőségesebb szubjektivitást – mert ezt a művet csak ez az egy ember hozhatta létre – a legszélsőségesebb objektivitással – mert a mű mindenkiről, mindenkihez szól – ötvözni: ez a feladat. Így kell írni a tengelyt. Sőt: így ír ez a tengely. Aki jól ír, annak a tolla ezen a tengelyen mozog.
    V. P. Bocsánat, de most eszembe jut egy verssorom: „tartsd magad a végleteken”. Csollány Szilveszter keresztfüggése jut eszembe. Fölfoghatatlan, hogy mit művelnek az izmok, amikor erre a holtpontra jutnak. Az irodalmi dinamizmus meg a holtpont is egybeesik, nincs igazi írói dinamizmus holtpont nélkül. Nyugodtan megmaradhat a talpalatnyi holtpontján, akkor is érzékelni fogja, akkor is ráterül a világra. És miközben ráterül a világra, teljesen összehúzódik a tengely köré, és ezt az ellentétes dinamikus mozgást végzi benne valamiféle erő, ami nem az övé, de benne van. Aki ilyen író, abban nem támadhat irigység, ha egy ilyen művel szembesül. Hiszen az ugyanazt teszi, amit ő. Sőt, az igazi író várja az újonnan érkezőket. Ez olyan, mint amikor valaki felmentő csapatokat vár.
    V. A. Nincs köztük különbség, csak egyre többen vannak. A zsenik között minőségi különbség nincs. Márpedig az irodalmi mű – és minden művészeti alkotás – létrejöttének alapfeltétele a zseni. Rettentően idegesít, amikor amerikai filmekben a szereplők, belebotolva a zseni fogalmába, rögtön Einsteinnel jönnek. A tudományban a zsenifogalom nem él meg, mert a tudományos műnek a zsenialitás nem alapfeltétele. A természettudományos kutatás alapfeltétele az infrastruktúra, az anyagi háttér, a pénz. A zsenialitás itt csak plusz csoki. Zseniális sportolókról meg végképp ne beszéljünk.
    V. P. Én lassan már a „zseni” szóval is haragban vagyok. Mint ahogy a „tehetség” szóval is. Kezdek visszahúzódni ezektől a szavaktól. Nem kedvelem őket, mert devalválódtak. Az viszont elemi erővel érdekel, amit a természettudományban fölfedeznek. Minden, ami a tudatomat erősíti, mintha halmozódna bennem valamiféle nem tudott tudás. Ezért a tudott tudáshoz úgy ragaszkodom, mintha hozzám enyveznék. Én a költészettől nem érzek idegennek semmit, mert nem érzem veszélyeztetve. Az a művészi fölfogás gyöngeségéhez tartozik, ha bármitől fél. Semmitől nem kell félni. Azt mondja Hamvas Béla, hogy a világ leghíresebb írója egy indiai cipész, aki leírt négy sort, és azt eldugta. A tudott körül van egy olyan nem tudható légkör, amiben úsznak ezek a látszólag idegen tudásanyagok, és ez mind a megtalálás örömével tölt el. Aztán elsüllyed. A költészetem fundamentuma biztosan nem a tudáson alapul. Tehát jöhet minden.
    V. A. Sőt, lehet, hogy éppen a felejtésen alapul. Ez egy ilyen prousti dolog. Olvasol egy könyvet, de amikor még csak olvasod, meg amikor még csak elolvastad, az semmi. Pár évvel később viszont, amikor megpróbálod fölidézni magadban a könyvet, először megijedsz, mert semmilyen konkrétumra nem emlékszel belőle. De aztán valami homályból előtör egy érzésgomolyag, egy ködös tudattartalom, és képed lesz a könyvről, olyan képed, amiről fogalmad sem volt, amíg el nem felejtetted. Régóta sejtem, hogy az emlékezés és a felejtés nem egymás ellentétei. Szeretetteljes kapcsolat van köztük. A felejtés az egyik legszebb dolog az emlékezés, a tudás történetében, és nemcsak azért, amit már a görögök is tudtak róla. Ők – akik egyébként a platóni anamnészisz-tan miatt a felejtést a romlással azonosították – annyiban elismerték a felejtés pozitív erejét, hogy gyógyítani képes, mert eltörli a fájó emlékeket. Ez azonban kevés. A felejtés igazi ereje abban áll, hogy a felejtődőt olyan ködbe burkolja, amelyben a háttértartalmai sugározni kezdenek. És úgy némítja el a dolgot, hogy aztán az a logosz, ami benned arról a dologról megszületik, az se hozzád nem tartozik – hiszen nem tudod, miről beszélsz –, se a dologhoz magához – mert az már elhalványult –, hanem a kettőtök, a felejtő és a felejtett közti vonzástérben valahogy mintha magától születne meg. Ez is egy ihlet. Az olvasás ihletét követi a felejtés ihlete.
    V. P. Ez gyönyörű, harmonikus működése a tengely körül forgó szellemnek. Mintha valaki felejtene bennem. A maga módszere szerint. Kopogtatja az írógépét. Mindig azt felejteti el velem, amit ír. De az ellenkezője is igaz. József Attila annyira az enyém, hogy nem tudok egy rohadt sort se tőle. Egyszer egy lektorom elkezdte mondani nekem a József Attila-verseket, én meg ámulva hallgattam. Teljesen megbénított, hogy ez az ember mennyi verset tud. Mondom neki, én nem tudok egyet sem, bennem ezek olyanok, mint a foltok vagy sugárzások. Erre ő azt mondta, örüljek neki. Most akkor van értelme irodalomról beszélni?
    V. A. És onnan hol van még az irodalmi élet? Mintha egy ív húzódna itt, az írástól az irodalmon át az irodalmi életig, és a vége a teljes jelentéktelenségben tűnne el. Komikus, hogy az írók mennyi energiát fektetnek abba, hogy íróként adminisztrálják magukat. Kisstílű hatalmi harcok mennek.
    V. P. Világosan meg lehet különböztetni, hogy kik azok, akik a hivatásuknak élnek, és kik, akik másnak. Hogy van az, hogy ezek a dolgok teljes világossággal kiderülnek? A szellem vonzza a szellemet. Edith Stein azt mondja, csak a gyöngéd találkozhat a gyöngédekkel. Ez csodálatos mondat.
    V. A. És szomorú. Mert akkor a pedagógia reménytelen. Ez egy determinisztikus modell. El van döntve valahol – nem akarok az asztrológia felé elmenni –, hogy kiből lesz író, és kiből álíró. És nincs átjárás. Mint ahogy az is el van döntve, hogy kiből lesz olvasó, és kiből álolvasó. Az álírónak és az álolvasónak irodalom kell. Az író az álírónak nem tudja elmondani, hogy hogyan kell írni. De ez a két ellentétpár keresztben sem érti egymást. Az álíró nem az olvasónak ír, az író pedig nem az álolvasónak. Időnként megismerkedem különböző lányokkal, és odaadom nekik valamelyik kötetemet. És látom rajtuk, hogy fogalmuk nincs arról, hogy ez a világ legzseniálisabb könyve.
    V. P. Sőt, biztosak abban, hogy ezt nem szabad olvasniuk. A szellemmel szembeni ellenérzés annyira elönti az ilyen embert, hogy teljesen bizonyosan tudja, mit kell kerülnie. Ez olyan, mint amikor egy dumdum-zenész tekergeti a rádiót, és Bachra téved. Azonnal továbbteker. Amilyen igaz az, hogy az igaziban teljes szárnyszélességben érezhető a szabadság, ugyanolyan mély, könyörtelen törvény nyilatkozik meg a mű elkészítésében a többiekkel szemben. Az írónak szeretnie kell az írókat. Ehelyett emberemlékezet óta gyűlölik egymást.
    V. A. Biztos, hogy gyűlölik? Az igazi írók tudják egymást gyűlölni?
    V. P. Nem. De kiélesítetten jelen van a gyűlölet. Vagy valami, a gyűlölethez hasonló riadalom. Van bizonyos félelem a legjobbaktól. Ez valami életösztön. Mintha az írósággal együtt járna az a tudat, hogy senki nem ír, csak én. Ez egy téveszme.
    V. A. Most már értem, mit mondasz. De ezek összeférnek egymással. Szerintem például én vagyok a világon a legnagyobb költő, de ez összefér azzal, hogy ha te erre azt mondod, hogy te vagy, neked is igazat adok. Minden igazi író magában a többiekkel együtt a legnagyobb. Ez olyan paradoxon, ami azt jelenti, hogy itt már csődöt mond a számszaki méricskélés, ki mennyire író. Itt már az, hogy valaki leg-, nem magányt képez, hanem társaságot.
    V. P. Igen, de tudjuk azt, hogy a legeltitkoltabbnak szánt titkokat is a háztetőről kiabálják ki. Ez törvény. Ha ez így van, akkor én a háztetőkről kiabálókra hagyom annak a megítélését, hogy én vagyok-e a legzseniálisabb író, vagy nem.
    V. A. Mert te végtelenül szerény ember vagy…
    V. P. Nem, nem! Zseniális vagyok. De amikor valaki ezt – mint most én – magáról jelenti ki, röhögni kezdek. Szinte megharagszom magamra. Mi a fenét röhögök én ezen olyan jóízűen? Hogy mennyire vagyok zseniális, azt nem nekem kell megállapítanom. Viszont más meg alkalmatlan rá.
    V. A. Hát ez az! Azt csak a többi zseni mondhatja meg. Én tudom, hogy te zseni vagy. De csak azért tudom, mert én is az vagyok. Különben azt mondanám, hogy te egy nagyképű hólyag vagy.
    V. P. Na jó, ez untig elég ahhoz, hogy végképp elfelejtsük a dolgot. Miután megjegyeztük.
    V. A. Lehetne talán ez a könyvünk címe: Két zseni beszélget. És ha aláírnánk, hogy „Csak zseniknek!”, biztosan sokan megvennék. Van például egy zenei szaklap, amelynek ez az alcíme: „Az igényes zenerajongó lapja”. Elképzelem a zenerajongót, aki otthon üldögélve rádöbben, hogy ő igényes. És rögtön rohan az újságoshoz.
    V. P. Vagy Mozartot hallgatva jut eszébe, hogy juj, ő mennyire igényes. Totál félreértése a dolognak. Még arra se tud gondolni, ha igazán hallgatja, hogy most ez vajon mélyhegedű, vagy mi. Épp ma reggel valaki telefonon föltette nekem a kérdést: „De hát a költészethez csak értesz, nem?” Én meg azt feleltem: „Nem értek hozzá. Én csak ahhoz értek, hogy valami történik bent, aminek ki kell jönnie. Én a halláshoz értek.”
    V. A. Kezdek megnyugodni. Én se értek a költészethez.
    V. P. Ez nem azt jelenti, hogy Horváth Jánost nem olvastam. Hanem éppen azért, mert olvastam.
    V. A. Igen. Az értők általában egy költészetidegen struktúrát húznak rá a költészetre, és azt vizsgálgatják. Ennek a legszélsőségesebb példája az volt, amikor a strukturalisták elkezdték megszámolni, hogy Ady verseiben hány darab jelző van. A költészethez a legközelebb nem az irodalomtudomány van, hanem a filozófia. Igaz, hogy az nem annyira tudomány, mint inkább művészet. A filozófia szép pillanataiban költészet tud lenni. A nagyon komoly filozófusok azért nem szeretik Schopenhauert vagy a kései Heideggert, mert túl költőinek érzik. Pedig nem biztos, hogy az élmény analízisének egyetlen módja a frigid fenomenológiai deskripció. Heidegger a fenomenológiából indult, és valamiféle költői-szakrális nyelvhez jutott el. Útban a nyelvhez.
    V. P. És a filozófusok nagyon gyakran a költészethez fordulnak viszonyításképpen. És nem igazi költészet az, ami sosem volt filozófia. Most eszembe jut az, amit a reggeli telefonálónak már nem mertem mondani: nemcsak hogy nem értek a költészethez, de én vagyok a költészet. Ez az igazság! Szőröstül-bőröstül! Ezen a ponton „egy penden húrolok” a dilettánsokkal. Mert ők is ezt hiszik magukról.
    V. A. És itt bejön a nagy büdös korszellem, a demokrácia, ami azt mondja, hogy mindenki egyformán értékes, és senki nem döntheti el, hogy a dilettánsnak van igaza, vagy neked.
    V. P. Igen, de ez fölvet egy kemény dolgot. Ha nem vagyunk alázatosak, ha nem vagyunk maga az alázat, akkor hiteltelen az egész, amit ilyen gyönyörűen fölépítettünk.
    V. A. Csakhogy az alázat nem azt jelenti, hogy a kollektívum iránt kell alázatosnak lenni, hanem hogy a gondolkodás iránt. Amikor leülök írni, és sikerül megindítanom valami süllyedést, akkor ott már nem szabad kapálózni. Ezt nevezem alázatnak. Mint a folyami örvényben: hagyni kell, hogy úgy köpjön ki, ahogy akar. Előbb-utóbb elereszt. De mielőtt eleresztene, megforgat a mélyben.
    V. P. Pontosan. A jelentős fölismerések alapja az elengedettség. Semmiféle erőfeszítés nem vezet eredményre, csak az elengedettség, ami az éneklő befogadás előpillanata. Boldogan vagyok üres, és aztán azt te ítéld meg, aki jössz, hogy ez micsoda. Alázatosnak nem kellhet lenni. Ennek nem lehet kelleni. Az emberben vagy eleve megvan, vagy nincs. Persze fejleszthető. Mindennek, ami ösztönösnek látszik, lehet ellene tenni, és lehet érte.
    V. A. Azt hiszem, az akarathoz érkeztünk. És akkor itt az ideje, hogy megkülönböztessük az akart művet attól, amit az ember médiumszerűen ír. Az akaratra, az akaraterőre persze szükség van, mint az elengedettség előtanulmányára. Az írás pillanatában aztán el kell felejteni. Az embernek folyamatosan, akarattal kényszerítenie kell magát a tanulásra – Goethe ezért mondja, hogy szorgalom nélkül nincs zsenialitás. Az ember reggel hatkor fölkel, és tízig tanulja a rendhagyó görög igéket. Utána már lehet szépeket mondani Hérakleitoszról. Az akarat képessé tesz arra, hogy amikor itt az ideje, elnémuljon. Megint a felejtésről beszélünk, az akarat elfelejtéséről. Az akaratból írt vers vagy esszé nem jó.
    V. P. Igen, de azért az odaadottság mindig keserves. Hogy én nem lehetek a magamé. Lehet, hogy a hatórai csengetés már rutinszerűen bejön, de a tudat hátterében ott van az, hogy e mögött lemondások tömege húzódik. Sokszor arról is le kell mondani, hogy azt a valamit most megírd. Itt olyan mélyre hatol az odaadottság követelménye, hogy magát a dolgot is megsemmisítheti benned. Most nem arról a rutinról beszélek, hogy bizonyos időn túl elpállik a téma, és már nem lehet megírni. Hanem arról, hogy van egy még mélyebb, belső – szerintem isteni – törvény, amely egyszerűen áthúzza a legbelsőbb számításaidat. Holott mindent megtettél, beleértve az akaratodat is, az odaadottságodat is, a türelmedet is, az önfeláldozásodat is. Ennek az is lehet a vége, hogy nem írok. Ez csak később derül ki. És akkor megértem, hogy akkor azért kellett nem megírnom, mert most ez lett.
    V. A. És ha megírtad volna, elszalasztottad volna annak a lehetőségét, hogy az legyen, ami lett?
    V. P. Igen. Többször előfordul, hogy teljes erővel nekikészülök az írásnak. És jön valami különös dolog, ami baromi bosszantó, és nem engedi, hogy írjak. És akkor dühöngök, hogy miért nem. Nem válaszol. Elmegy. Mi történt? Érzem, hogy ennek az erőnek van hatalma arra is, hogy azt semmisítse meg bennem, amit csinálnom kellene.
    V. A. Arra gondolsz, hogy ha hallgatsz rá, és nem írod meg, akkor pontosan ez okoz gazdagodást?
    V. P. Persze.
    V. A. Ilyen tényleg van.
    V. P. Na de ez fájdalmas. Ez kegyetlen dolog. És akkor elvonulok, mert nem akarok bántani senkit. Maga a létezés, a test-lélek együttese kikel ez ellen. Hiszen készen voltam. Képzeld el, hogy a futóversenyen eldördül a pisztoly, és a futónak azt mondja egy belső hang: te nem mehetsz. Hát az megőrül! De én már értem, mert tudom, hogy ajándék jár érte. Méghozzá a legelképesztőbb módon. Például ez a rózsaszínben játszó muskátli, amit az ablakban látsz. Amilyen kíméletlen belül, olyan gazdag kívülről. Sokszor semmi mással nem viszonozza, mint abszurditással. Ha az ember enged ennek a törvényszerűen működő belső dulakodásnak, akkor mindig megvan később a jutalma. Ilyen volt a legutóbbi könyvem. Harminc évig várt a megjelenésre ez a próza. Komoly életveszély fenyegette, szó szerint a kukából szedtem ki. Volt, aki azt mondta, hogy azért kellett ennek így lennie, mert most lett igazán aktuális, mert az emberirtásról nem lehet beszélni, nincs meg hozzá a kellő hang. És hogy ez a kellő hang. Ez teljesen érthetetlen számomra. Ami harminc évig jó volt… igaz, hogy változtatásokon ment át… de ezt már nem tudom tovább követni. Csak azt akarom mondani, hogy az alázat, amiről beszéltünk, nagyon kemény dolgokat csináltat az emberrel.
    V. A. Ez így van. Nekem az első verseskötetem harminchét éves koromban jelent meg. Mindenki csodálkozott, hogy mi ez a késői indulás. De hát én tudtam, hogy huszonhárom éves korom körül megvolt már egy kötetnyi versem, és utána – folyamatosan változva – mindig megvolt, csak nem akartam elengedni. Éreztem, hogy ez még nem az igazi. A verseskötet nem attól az, hogy lapjai vannak, azokon meg verssorok. Közben persze nem éreztem jól magam, nem volt jó érzés, hogy még mindig nincs kötetem, de tudtam, hogy ha lenne, az még rosszabb érzés volna.
    V. P. Jól döntöttél, mert a döntésre hallgattál. Szerintem ebben is az van, hogy nem akartál dönteni. A legsajátabb ügyben ne akarjon az ember dönteni. Mintha valaki azt akarná bennünk, hogy a legfontosabb döntést tartsuk fenn az ő számára. Ezt hívom én gondviselésnek. Hogy mindig, amikor hajlandó voltam magam ellen, az érdekeim ellen dönteni, akkor voltaképpen az igazi érdekeim mellett döntöttem. A dolgok megtagadása a legszorosabban hozzátartozik az igenléshez. Erről már beszéltünk…
    V. A. A visszatartásról van szó…
    V. P. Igen, épp az előbb akartam kérdezni tőled, hogy amit eddig elmondtunk, abban mi a visszatartás. A tudás vagy a szó visszatartása?
    V. A. Arról van szó, hogy elindul egy telítődés, aminek a végső állapota a verseskötet, de ahhoz, hogy ez harmonikus legyen, az kell, hogy mindaddig, amíg érzed, hogy még tud telítődni, visszatartsd. Csak akkor ereszd el, amikor már szétdurranna. Festők szokták mondani, hogy egy képet nem lehet befejezni, csak abbahagyni. De az igazi festők tudják, mikor kell abbahagyni. Amikor éppen szétdurranna. Itt érzem a kapcsolatot a megcsinálás kontra ihlet kérdésével. Abban a pillanatban kell elengedni egy kötetet, amikor épen annyi benne az akarat, a megcsinálás, amennyi az ihlet. Ezt nem lehet mérni, ezt érezni kell. Vagy még érezni se.
    V. P. Igen. Ennek az állapotnak a teljes ellentéte is igaz. Amikor íróasztalhoz ülök, akkor már kész helyzet van. Anyagot találok mindenütt. Minden ötlet hoz magával harmincat. Az írást már rendszeresen csinálom. Ezt a szót is kell használni, hogy csinálom. Ez csinálás. Nem szeretek emelkedett szavakat használni rá. Továbbra is arra a belső hangra hallgatok, ami nem szóval beszél, hanem érzetekkel. Ez növeli az emberben a csöndet. Most már csak a papíron és a legszükségesebb beszélgetésekben szorítkozom a szóra. Egyébként csak érzésekre. Egyik barátom azt mondta nekem: „kegyelmi időt élsz”. Nem azt mondta, hogy kegyelmi időben élek, hanem tárgyesetet használt. Ez különösen lepecsételte ezt a mondatot. Már nem vigyázok semmire. Most nekem mindent szabad. Ez furcsán hangzik, mert az ember rögtön a szabadosságra gondol, hogy akkor én fütyülök mindenre, vagy egész nap az íróasztal mellett ülök. Egyik sem igaz. Tagolhatatlan tovább ez az állapot. Valami titok itt nyilvánvalóvá vált. A titok visszatartási idejéről beszélek. Most már az is megtörténhet, hogy ez a titok egyáltalán nem akar közlődni. Hogy egy konyhai receptkönyvet akar velem íratni, vagy mit tudom én. Teljes egyeduralmat élvez bennem. És ezt nem élvezi, hanem ezt teszi.
    V. A. Úgy képzelem, hogy van egy szoba, mondjuk mint a Stalkerben, és hát a poiészisz azért mégiscsak tevékenységet, megcsinálást jelent. Az ember leül, és csinálni kezdi a verset. Ha rosszul csinálja, az egész abbamarad. De ha jó a poiészisz, akkor belökődik egy ajtó, és az ember belép a szobába. Ott bent az történik, ami történni akar. A csinálás felől ez már jósolhatatlan. És amikor kitántorgok ebből a szobából, és leíródott egy csomó minden, akkor jön egy újabb csinálás. Két poiészisz között, két akarat zárójelében van a titok.
    V. P. Nagyon fontos az alkalmatlanság. Teljes bizonyossággal megérkezik egy mondat. Például az, hogy „színültig vannak hazugsággal”. És itt nem feltétlenül a politikusokra gondolok, pedig gondolhatnék rájuk is. Na, most ezt, hogy „színültig”, baromian érzem. Csurranásig. Semmi egyéb. Ez olyan, mint amikor a sátortartó rúd fönt marad, és maga a sátor lezuhan. Most mi fog történni? És teljesen konkrét, belső kockaéleket meg darabokat érzek magamban. Egy teljesen megvalósult világrendszert. Ahogy Armstrong kilépett a kövek közé a Holdra. Tudta, hogy mekkorát kell lépni. Sokszor azt hiszem, hogy én vagyok a Föld. Tiszta antiköltészet. És akkor ez a mondat, hogy színültig vannak hazugsággal, elkezd ragyogni. Nem tudok vele semmit kezdeni. Tök alkalmatlanságot érzek. És akkor segítségemre jön a világ, a család, a barátok. Tele vagyok barátokkal. Nem tudok elfelejteni neveket, arcokat, formákat. Tudom, hogy most mit csinál. Másnap leülök, és ömlik ki az egész. Honnan? Az alkalmasság előfeltétele az alkalmatlanság. A teljes csőd érzete visz el a szenthez. A bűn visz el a teljes bűntelenséghez. És akkor ez lecsillapodik. És kezdek rajta dolgozni. És akkor már eltűnik az a titok is, ami fölhozta ezt a mondatot, hogy színültig vannak hazugsággal.
    V. A. Alkalmatlanság és alkalmasság, elengedettség és akarat valamiféle hullámzásáról van szó, az egyik mindig elmossa a másikat. És ebben a hullámverésben kell írni. Bejön valahonnan egy szó vagy egy mondat, aminek akarattal, poiészisszel a nyomába eredünk, és amikor a titok már teljesen belesüllyedt az akaratunkba, megállunk és elengedjük magunkat. Ettől megint föltámad egy titokhullám, abban megint akarattal úszunk, és így tovább. De szó és kép hullámzásáról is beszélgethetnénk. Mert itt arról is szó van, hogyan függ össze eidosz és logosz. Hogy a lét képei és a lét hangjai milyen hullámokban követik egymást, amikor írunk. Van-e olyan például, hogy képi gondolkodás?
    V. P. Szerintem ez egy hülyeség. Nem képi gondolkodás van, hanem gondolkodás. A gondolkodás élet. Olyan, mint a szívdobogás. Van benne valami abszolút szuverenitás. Olyan, ami a befolyásolás ellenére is befolyásolhatatlan. Lassan kikristályosodik, hogy mi ketten ugyanazt teljesen ellentétes oldalról látjuk. Ellentétes oldalon állunk. Nálam a gondolkodás és a nyelv előtt a kép van. Ami abszurdum. Mégis olyan hallatlan erővel érzem a képeket, olyan erősen uralnak a képek, hogy néha nem hagynak aludni. Mintha karnevál volna bennem, boldogan masíroznak. Már rég azt mondanám, menjetek a büdös francba, fáradt vagyok, aludni akarok, ők meg jönnek, vonulnak… és akkor leállok, most mondjátok meg, mit csináljunk… és akkor megkomolyodnak, és tiszta gondolatokat hagynak maguk után. És ezek hirtelen fölfűződnek, minden képtől mentesen.
    V. A. Éppen ezt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy a képek még aludni sem hagynak, a te verseidben szó sincs semmiféle Juhász Ferenc-i képi tobzódásról. Sokkal gondolatibbak annál.
    V. P. A teljes antidinamika kell hogy érvényesüljön bennem, hogy ilyenek legyenek. Ez, hogy „színültig vannak hazugsággal”, ez a színültig ellenáll, nem engedi, hogy átmenjek rajta, színültig marad. Azt akarja, hogy a gondolkodás fulladjon kudarcba. Ezért mondom, hogy az alkalmasság és az alkalmatlanság bennem egyenrangú fogalmak. Ezért nyugodtan lehettem közgazdász vagy cipőkereskedő vagy segédmunkás. Nem éreztem magam rosszul közgazdászként. Az irodalom számomra teljes szövedéke olyan dolgoknak, amelyek nem irodalmiak. Egzisztenciális gyökerűek.
    V. A. Jó, hogy mondod ezt. Sokszor, amikor együtt ülök költőkkel, érzem, hogy nagy különbség van köztünk. Azt érzem ilyenkor, hogy ezek az emberek irodalmat csinálnak. Én pedig nem. Engem nem érdekel az irodalom. Én például nem olvasok se verseket, se prózát. Főleg kortársakat nem. Két kezemen meg tudom számolni, hány kortárs író és költő érdekel. Viszont amit csinálok, annak mégis versszerűen kell léteznie. Ha esszét írok, az is félig vers. De én úgy élem meg, hogy ez gáz. Hogy milyen jó lenne, ha engem is érdekelne az irodalom. Ha én is irodalomban gondolkodnék, mint ők.
    V. P. Teljesen egyetértek veled. Nagyon boldog lennék, ha egyáltalán nem lenne irodalom, holott tudom, hogy milyen gyönyörű ez a szent hajó, és hogy én is hozzájárulok. De nem érdekel, mihez járulok hozzá. Az az egyetlen pillanat érdekel. Az a pillanat ugyanis szakrális. Ezért van az, hogy ha meg is lennék irodalom nélkül, írás nélkül nem.
    V. A. Az írás nyelvileg is valami folyamatot jelent. Az irodalom ennek az életnek a megdermedése. És ha az írás már eleve irodalomnak indul, akkor már eleve halott.
    V. P. Nincs joga az írásnak ahhoz, hogy eleve irodalom akarjon lenni. Ugye?
    V. A. Nincs. Utána már átadhatja magát az irodalmi elmúlásnak, de ez a beszart tekintet, ez az erőlködés, ahogy irodalmat akarnak csinálni, ez elveszi az írástól a levegőt. Vázakat írnak. És ez még csak az irodalom, de utána jön a váz váza, az irodalmi élet. Ami már nem is tudom, milyen fokú halál.
    V. P. Minél képibbek vagyunk, annál jobban esik a képtelenség. Minél szebb képem van, annál jobban szeretem a fehér falat, ahol nincs kép, de majd egyszer egy kép fölkerül. Kép és képtelenség éppen olyan kölcsönfogalmak, mint alkalmasság és alkalmatlanság. Mint élet és halál.