Prágai Tamás

Emlékmű sötét mezőben

Végh Attilának

Az utolsó sziporka a szembogárban izzik el.
Marad a korlátok hűvöse, a tapogatózás,
a kezünkben idegen tenyér, rátapad, puhatolja
vezet-e valahová a hideg fém, tudni vél, aztán elenged –
befelé fordul minden. Mostantól
belül vonulunk, keresztül a szív üregein,

kizabálunk minden kamrát, aztán masírozunk
csak, mert mától hűlt helyünk van,
veszteségeink terén állunk hadirendben.
A határtalan érzés, mától ez van.
A pilleléptű bármi. A csak sötét mezőkön
eldől világos királyunk sorsa.

Épp tetőzni kezd ez a minden. Erőlködés,
nekibuzdulások, végkifejlet – épp csak a fény
egyre kevesebb, valahol elzárták a napot,
fogyogat a mécses. Valamit őrzünk még
a szemsarokban, ólmos folyadék szivárog,
az utolsó sziporka belefullad, sisteregve kihuny.

Csak a vers marad, a mormoló, sötét hadoszlop,
masíroz a sötétben kitűzött gyakorlómezőn
a pilla alatt, és az eleve vesztésre álló ütközet
előtt a betűk emlékműve – az elesettek neve
még üresen, de hamarosan beírjuk mindet ától zéig.
Aztán zuhanni kezd az is, s kizuhan a megzuhanásból.

A kiűzetés méze

Magamtól legalább ugyanannyira
vagyok mint tőled –
ha ez vigasz. Szabadkától Subotica,
Kolozsvártól kincses Cluj-Napoca.

Minden este újabb kivetkezés.
Át a hidegen (de közben öregszem),
üres a híd, mint egy üvegszem,
előbb Budán, majd a körúton, Pesten.

Belőled vesz el ez a vers is valakit,
nagyon hiányzik mától,
és helyetted felejt – lehull, mint fagyott szem,

elvész vagy eljátszod, de nem fogod megadni.
Mostantól rád hagyom magam,
Isten, öreg Sam, rohadni.