Apám családja Erdélyből, Háromszékről, Sepsikőröspatakról származik. Keresztlevelek a matriculumokban az 1600-as évekig vezetnek, a családnév 1228-beli Árpád-kori szövegben fordul elő először. Nem azonos a ’szinte’ módosítószóval, ami XVII. századi képzés. Korábban a ’majdnem’ jelentését ’ugyan’, ’avag’, ’együld’ szavakkal fejezték ki. Például: „Wgyan megolvadok vala”, „együld az konkolyval az byzattys ky zaggatnátok”. ’Szinte’ Árpád-kori falunév Arad megyében.
A név első fele ’szín’-t, ’felszín’-t jelent, ehhez járul a ’-te’ képző, így ’felszínen történő, azon lévő’ a jelentése.
Oklevelekben két alak ismert: ’szinte’ és ’szinta’. A magas és mély hangú vonzatban a régi mély ’i’ hang rejtőzik, mint ahogy a ’szív’-re és a ’híd’-ra, a ’tíz’-zel és a ’kín’-nal kétféle illesztésben is megjelenik. Kutatás bizonyítja, hogy archaikus ázsiai kapcsolatú szó, a régi japán nyelvben azt az ’előőrs’-öt jelenti, amely a csata kezdetén nyílt terepen vakmerően megtámadja az ellenséget, kimozdítja rejtekéből, majd megfordul és visszatér. Sztyeppei harcmodor, a magyarok használták. A székelyeket és besenyőket bízták meg ezzel a feladattal, a határőrség mellett. II. Géza 1146-os Lajta menti csatájának leírásában, melyet Henrik bajor herceggel vívott, „a rossz besenyők és hitvány székelyek egyszerre megfutamodtak” – írja a harchoz nem értő barát. Azt is leírja, hogy II. Géza döntő győzelmet aratott a túlerőben lévő bajorok felett, Bécsig üldözve őket. A királytól I. Barbarossa Frigyes 1158-ig Milánó ostromához székely íjászokat kért, akik bátorságukról híres mesterlövészek voltak. Családnevem az ő emléküket őrzi.
Apám családja kisbirtokos nemesi família, nagyapám testvére, Szinte Gábor rajztanár volt Déván, Brassóban, majd Budapesten. A székely faragott kapukról, építményekről, kopjafákról, néprajzi gyűjtéseiről jelent meg tanulmánya.
Tizenketten voltak testvérek, közülük a legidősebb, Vilmos, tanító lett. Apámnak a gazdaság vezetése lett volna a feladata, ő azonban tanulni akart. Ez a terve nem sikerült, végül 1909-től a budapesti Postatakarékpénztár altisztje lett.
Anyám, Erdély Vilma, Csíkménaságon született. A falu a régi határ mellett, a Kárpátok völgyében az utolsó település, Árpád-kori templomából származó, 1547-ből való oltárképe a magyar reneszánsz ékessége. A falu neve a három orvosszent, Kozma, Damján, Ménasz harmadikát őrzi. (A másik kettő a szomszédban van: Csíkkozmás és Csíkdamokos.) Ezeket a szenteket a bizánci egyház tisztelte főként az V–IX. században. Később különleges tiszteletük megszűnt.
Az Erdély család régi nemesi kisbirtokossághoz tartozik. Nagyapám gimnáziumot végzett Csíksomlyón, bíró volt. Anyámék heten voltak testvérek.
A házuk kapuja szépen faragott, 1830-as évszámú.
Anyám 1913-ban érkezett Budapestre, nevelőnő volt egy jómódú szeszgyáros családnál.
Apám 1910-ben megnősült, Csíkménaságról származott felesége, 1913-ban lányuk született, Ilona. Az anya 1920-ban tüdőbajban elhunyt. Ekkor kötöttek házasságot szüleim.
Angyalföldön, a Váci út 106. számú házban születtem 1928. augusztus 18-án. Anyám nem szerette Pestet, ezért telket vettek Rákoshegyen, és hároméves koromban oda költöztünk. Mindenre emlékezem az ottani időből. Születésemkor a szomszédban lakó Prikánszkiné, akinek kilenc gyereke volt, figyelmeztette anyámat különösen élénk szememre, amiből különleges jövőt vélt kiolvasni. Apám sok papírt hozott nekem, és azzal szórakoztatta a szomszédokat, hogy kívánságra bármit lerajzoltam. Mindent papírra vetettem, amit egyszer láttam: villamost, hidat, rendőrt, bármit. A rajz könnyedsége ettől kezdve végigkísért életemen.
Rákoshegyen a gróf Csáky utcában, az utolsó házban laktunk, szép kertben, a kert mögötti mező és erdő tíz kilométer hosszúságban, Kőbányáig húzódott. 1934–38-ig az utcában álló elemi iskolába jártam, 1938–46 között a kőbányai Szent László Gimnáziumba. Kiváló iskola volt. A háború alatt a falu a repülőtér körzetéhez tartozott, házunktól ötven méterre ötszáz kilós rombolóbomba zuhant le, de betonra volt élesítve, így nem robbant fel. 1945 októberében falragaszon hívták be az 1928-as korosztályt, amire nem vonultam be. Átéltük az ostromot, a repülőtéri, majd vasúti közmunkákat, gyalog jártam be tavasztól a kőbányai gimnáziumba. Mindvégig kitűnő tanuló voltam, ami egyetlen lehetőségem volt, mert tanulásomat szüleim csak tandíjmentesség esetén tudták vállalni. Tizennégy éves koromtól megkerestem a számomra szükséges anyagiakat, apám fizetéséből az ellátásomon túl másra nem tellett.
A rádió ifjúsági osztályának pályázatán 1946-ban első díjat nyertem, majd öt felolvasást tartottam a rádióban képzőművészetről és Kosztolányiról. Hívtak a Parasztpártba, Veres Péterről rajzot készítettem, de beszéde nem tetszett, nem léptem be. Tisztában voltam a két háború közötti kultúra értékeivel, rendkívüli olvasottsággal rendelkeztem, és elítéltem azt a romboló kritikát, amit a baloldali pártok hirdettek. Ezért nem csatlakoztam a „liftkorszak” ifjúságához, a Madisz, majd Nékosz kulákirtó hadjárataihoz. Számomra a „kulák” az apámhoz hasonló művelt, értő parasztot jelentette, a legértékesebb embereket, akkor is, ha nem az erdélyi kisbirtokon gazdálkodtak.
Kortársaim közül a Kossuth-díjasok többsége tettestárs volt a magyar parasztság pusztításában. Ezt árulásnak tartottam és megvetettem. Nagyon jól tudta mindenki, mi történik.
A Képzőművészeti Főiskola, ahová azonnal felvettek, 1946–48 között a világ legjobb művészeti főiskolája volt. Sehol ennyi kiváló művész nem tanított főiskolán, soha. Szőnyi, Bernáth, Berény, Ferenczy Béni, Stróbl, Pátzay, Barcsay, Varga Nándor, Füst Milán, Cs. Szabó, Rabinovszky.
A Bernáth-osztályon nagyon jól éreztem magam, az első évben sokat dolgoztam a grafikán, Varga Nándoréknál, fametszetet, rézkarcot készítettem, egy fametszetemet Tildy Zoltán vette meg 1947-ben.
Amikor 1948-ban Bortnyik lett a rektor, és elkezdődött a Főiskola „vészkorszaka”, Bernáth mester megvédte osztályát. A „polgári” származásúakat kidobták, köztük későbbi feleségemet, Mialkovszky Erzsébetet is. Sok hallgatót elvitt az ÁVO, párttag kollégáik feljelentése alapján, volt, aki Kistarcsán meghalt. 1956-ban az orosz nyelv tanára a főiskola épületében menedéket találó vidéki hallgatók ellen odahívta a szovjet katonákat, és agyonverette őket. Bortnyik éppen olyan embertelen volt, mint amilyen embertelen korábbi futurista munkássága. A szovjet százados, Ék Sándor a kommunista tanárok közül kivált melegszívű humanizmusával. A főtitkár Rákosi Mátyás testvére, Bíró elvtárs sok kellemetlenséget okozott.
Szigligeten 1948-ban megismertem Mialkovszky Erzsébetet, 1951-ben házasodtunk össze, 1952-ben szüleit kitelepítették Miskolcról Hortobágyra. Mindenüket elrabolták, noha apósom mindenki által tisztelt igazgatója volt a Miskolci Takarékpénztárnak. Apósom rövidesen elhunyt az elszenvedett megpróbáltatások következtében. Kiváló ember volt, amit iskolatársa, Rónai Sándor, az akkori államelnök is elismert, de kiszabadítási kérelmünket nem támogatta.
Diplomát 1951-ben szereztem, 1952-ben még a főiskolán dolgoztam, majd 1952–1955 között a Művészeti Gimnáziumban tanítottam.
1955-ben részt vettem a VIT-pályázaton, Sárospataki utca című képemmel első díjat nyertem, a díj: részvétel a varsói világifjúsági találkozón. Óriási élmény volt a lengyelek kirobbanó fogadása, az ottani, a miénkhez képest szabad szellem. Megkaptam az először kiosztott Derkovits-ösztöndíjat három évre. Abbahagytam a tanítást. Olaszországba kértem ösztöndíjam érvényesítését, amit megtagadtak.
János fiam1955-ben született.
Édesapám 1956. október 15-én meghalt. Október 22-én temettük.
December 6-án átmentem Ausztriába, hogy saját magam teljesítsem a megtagadott olasz tanulmányutat.
Bécsben az olasz követségen jelentkeztem. Közölték, hogy nem adnak munkavállalási engedélyt, csak három hónapos üdülésre hívnak meg. Később sem lehetett onnan semmilyen ösztöndíjra pályázni. Ennek ellenére december közepén már Genova mellett, Voltriban voltam a Villa Azzurra nevű táborban.
Innen leveleztem. Firenzébe hívtak, ahol beíratkoztam az Accademia delle Belle Arti freskóosztályára, Colacicchi professzoréra. Firenzében az Olasz Vöröskereszt szervezte meg a néhány egyetemi hallgató elhelyezését családoknál.
Maria Nicolodi házába kerültem, a via Modena 13-ba, közel ahhoz a helyhez, ahol a fiatal Michelangelo tanult a Mediciek kertjében. Dávidja annak az akadémiának múzeumában áll, ahol tanultam. Hamar megtanultam a nyelvet, miközben nővérem előkészítette az USA-ba való kivándorlásomat. Állást szerzett számomra az Iowai Egyetemen. Minden összerendeződött, hogy oda menjek. Nem mentem.
Helyette Ischia szigetén töltöttem Gudics Józseffel és néhány magyar művésszel négy hónapot, bejártam egész Olaszországot Velencétől a Szicílián túli szigetekig.
Kiállítottam az Uffiziben a Disegno Contemporaneo kiállításon 1957-ben. 1958-ban nyílt kiállításom a Palazzo Strozziban, Gudics Józseffel együtt. Gronchi köztársasági elnök nyitotta meg. Ismeretségben voltam Firenze vezető művészeti köreivel. Meghívást kaptam Kairóba, Milánóba és Párizsba. Ehhez hontalanútlevelet kellett kérnem (magyar útlevelem nem volt). Döntenem kellett: menedékjog vagy hazatérés. Az utóbbit választottam. Hazatértem után egy évig minden tevékenységemet megakadályozták bármilyen művészeti területen. Tiltott lettem. Vilt Tibor próbálkozott megsegíteni. Eredménytelenül. Végül 1959-ben szerepeltem egy műcsarnoki kiállításon feltűnő sikerrel, ami enyhített a helyzetemen, visszavettek a Képzőművészeti Alapba. Munkát nem kaptam, a hivatalos helyekről később sem, soha.
Leányom, Júlia 1961-ben született, és akkor indult meg színházi pályafutásom is, mert Ádám Ottó meghívott az új Madách Színházba az első bemutató, Brecht Kaukázusi krétaköre díszleteinek megtervezésére. A kapcsolat feleségem révén keletkezett: ő a színház megbecsült jelmeztervezője lett időközben. A bemutató hangos siker lett, amiben a díszletek is új hangot képviseltek. Ettől kezdve a Madách Színházban, majd Várkonyi Zoltán meghívására a Vígszínházban, később Kazimir Károly számára a Thália Színházban, majd több vidéki színházban 1992-ig 114 színmű díszleteit terveztem. Köztük számos nagy sikerű előadást. 2000-ben 37 díszlettervem az Országos Széchenyi Könyvtárba került.
A színházi munkásság kerülő úton hozta meg az ismertséget, közben festészeti területen számos kiállítást rendeztem itthon és külföldön. Képeim a Nemzeti Galéria és több múzeum raktárában pihennek.
Több építész figyelt fel munkásságomra, amely a magyar hagyományok folytatását tűzte ki célul, a kor által sugallt változásokkal. Janáky István bízott meg az első, épülettel kapcsolatos feladattal. 1964-ben a kecskeméti Park étterem falára faintarziát készítettem az olasz reneszánsz intarziák szellemében, mai átírásban. Ez volt a falon alkalmazott első faintarzia Magyarországon. A további évek során 16 nagyméretű faintarziát készítettem. Janáky István bízott meg a salgótarjáni Karancs Szálló színes földszinti üvegablakával is, melyet 1965-ben készítettem el, és amely után 1978-ban Balogh István építész meghívására Gyöngyösön nagyméretű színes üvegfalat kiviteleztem a Mátra Művelődési Központ előterében Főnix címmel. Készítettem mozaikot is.
Színházi munkásságom eredménye volt, hogy 1971-ben meghívtak a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Stílus és szcenika címmel új tárgyat tanítottam film- és színházrendező hallgatóknak. Ez később művészettörténetté változott, és színészeket meg gyártásvezetőket is tanítottam 2002-ig.
A Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József rektor 1978-ban tanszéket kívánt indítani, amivel l5 éves szünet után újra kívánta kezdeni az akkor az Iparművészeti Főiskolán megszüntetett díszlet- és jelmeztervező-képzést. Pályázatot írtak ki a tanszék megszervezésére. A bizottság (Nádasdy Kálmán, Várkonyi Zoltán, Vámos László és Somogyi József) az én pályaművemet ítélte jónak, kineveztek a díszlet- és jelmeztervező tanszék vezetőjévé. Én állítottam össze a tanári kart, meghatároztam a tanrendet, a tantárgyakat. Tizenhárom évi tanszékvezetői működésem alatt a tanszék elismerést vívott ki itthon és külföldön. Egyedülálló volt abban, hogy szorosan együttműködött a Színház- és Filmművészeti Főiskolával, ahol ugyancsak tanítottam, így hallgatóinkat megismerhették a rendezőtanárok és a jövendő rendezők. Amikor végeztek, mindenki azonnal szerződést kapott. Kiállításaimat ezért látogatták színházi igazgatók. Részt vettünk nagy sikerrel a prágai szcenikai triennálékon, szoros volt kapcsolatunk Salzburggal, Londonból, Berlinből, Moszkvából látogattak meg. Tanítványaim ma működő tervezők.
Magánéletemben jelentős változás következett be 1972-ben, amikor első feleségem és én közös megegyezéssel elváltunk. Életstílusunk különböző módon alakult, a válás jó megoldás volt. Két gyermekünk anyjukkal maradt, ugyanabban a műtermes lakásban, balatoni nyaralóval, kapcsolatom rendszeres maradt velük. Anyám kertjében műtermet építettem, és oda költöztem.
A válás többévi különélést zárt le szerencsésen. A különélés idején kerültem kapcsolatba második feleségemmel, Méhes Emőkével, aki ugyancsak válás után az USA-ból jött haza kedvemért. Ekkor kezdődött életem legboldogabb korszaka, mert benne megtaláltam az igazi társat. Mindig szerettünk utazni, külön-külön is, együtt felejthetetlen 35 utat tettünk meg Európába, főként Olaszországba. Feleségem tüdőembólia következtében 2001. június 6-án, 12 óra 37 perckor, néhány perc alatt eltávozott, betölthetetlen űrt hagyva maga után számomra. Csodálatos közös életünk inspirálta a közvetlenül elhunyta után három hét alatt megírt könyvemet (Séták Velence és Firenze körül). Az NKA nem ítélt meg a könyvre támogatást, saját kiadásban jelent meg, olvasói száznál több levélben küldtek elismerést. Folytatása, Róma, Nápoly, Apulia titkai 2003-ban jelent meg Jonathan Miller kiadásában, sikert aratott.
Egyik szerkesztője voltam a Magyar Művészeti Fórum című nívós képzőművészeti folyóiratnak1998-tól. Minden számában megjelent tanulmányom (a folyóirat 2000-ben megszűnt, mert az NKA nem támogatta).
Elnöke voltam a Művészeti Társaságok Független Fórumának1998–2000-ig. A folyóirat fejezte ki a Fórum célját, a magyar művészet támogatását. Kiállításokat, megbeszéléseket rendeztünk, de anyagi nehézségek, valamint az a heves ellenállás, amit a hivatalos vezetés részéről tapasztaltunk, amely kizárólag a Ludwig névvel fémjelzett nyugatias stílusokat támogatta, megakadályozták a folytatást.
Az Ismeretterjesztő Filmtársaság kiadásában videosorozatom jelenik meg 2000-től magyar történelem és művészettörténet tárgykörből.
Mindeközben jelentős kiállításokat rendeztem itthon és külföldön, hatvanhetet.
Nagyszabású vállalkozás foglalkoztat 2003 szeptembere óta: II. Szilveszter pápa életéről 120 négyzetméteres falfestménysorozatot készítek franciaországi szülőfalujának templomába, Saint-Simonba (Aurillac mellett).
A háromhajós román stílusú templomban a főhajóban a pápa élete jelenik meg nyolc falképen, a szentélyben a Szent Korona története négy képen. Az oltár fölötti negyedgömb terében a magyar korona Trónoló Krisztusának háromméteres alakja és a korona többi ábrázolása uralja az egész templomot. Franciaország közepén az ezeréves magyar jelenlétet Európában fogja hirdetni. 2004. augusztus 8–20-ig a Rezső téri templomban mutattam be az elkészült képeket, nagy közönségsikerrel. 2005 tavaszán fogjuk felszerelni a helyszínen, és ott fogom az apszis alakjait megfesteni. Saint-Simon országokra szóló felszentelést kíván rendezni, az állam és az egyház vezetőit hívja meg, öt országból. A világ minden részéről odalátogató turisták ezrei láthatják majd.
