Tollbafojtás

    Mindannyian, mi költők, indulatainkat, érzelmeinket „tollba fojtjuk”. Így hát „rokonian” eltalált engem is Lárai Eszter második kötetének címe: Tollbafojtás.
    Tehát hol „szublimáljuk ösztönünk”, mint József Attila, hol „tollbafojtjuk”.
    Lárai első kötetének címe: Idő-gettó. Tehát ott is valami bezártság – „Perc intervallum / tapogat hevenyészve / bezárja magát”. (Idő-gettó című vers, első kötete).
    Az idő fogalma itt is, második kötetében is állandóan foglalkoztatja a költőt. Mindjárt a nyitó vers címe: A mi időnk. Íme a kezdete: „Az idő / amit úgy kéne beosztani / mint nyugdíjasoknak a sonkát /…
    Egyszerre hát filozofikus és érdes (nyersen materiális) hangot üt meg Lárai Eszter – a hasonlat két tagja –, ez nagyon jellemzi, előrevetítem, egész eddigi költészetét.
    Versei mintegy közérzet-jelentések. Tipikus verscíme: Helyzetjelentés. „Szinte gátlástalanul játszott a szavakkal / a szavak asszociációival / asszociációs bázisokkal / gyakran cserélt lovat / térképet atlaszokat / És most: / Térdig áll egy origóban”
    Eme objektivitás, harmadik-személyűség tán visszavezethető arra a tényre is, hogy Lárai Eszter matematika szakot végzett, matematikus módjára (is) gondolkodik.
    De nyelvészetileg is. „A vers átvezethet olyan határokon / ahonnét nincsen visszatérés…” – kezdi A pontokról című versét. Mintegy a strukturalizmus fiatalkoromban ért problematikáját verselné meg, mely szerint a vers elemei mérhetők (lennének)…
    Szóval – sok tudományág, matematika, nyelvészet, filozófia kérdései objektiválják, árnyalják érzéseit…
    És mégis –
    Eme objektivitás mögé, sőt eme jelmezbe bújtatva – ott az érző ember problematikája…
    Féltudás verse: „Istenem, milyen / szárnyakat adtál / repülni tudok / landolni / nem” – szíven üt – legalábbis kritikusát – eme öniróniába „csomagolt” tragikum…
    Verseiben tetten érhető egy modern (modernista) hang – állandó sík- és személyváltás, mely többek közt nyelvészeti, nyelvi síkon is zajlik –, a meglévő szókapcsolatokat állandóan elcsúsztatja, „kontamminálja” (nyelvészeti kifejezés, azt jelenti: „összepiszkítja”).
    Például: többször használja a „Félrecsönd”, „Csönddel verés”, „félreveri a csöndet” (stb.) szókapcsolatokat.
    Így – Félrecsönd című verse: „A telefon gazdátlan / csak úgy csöng / valamelyik szomszéd / valamelyik szobájában / csak veri félre / a szobányi csöndet”…
    Vagy: „Ebben a pillanatban / A leglehetségesebb: / Félreverem a csöndet” (Csönddel verés című)
    Ez a csönd, a félrevert harang (hang) amúgy is jellemzi, fojtogatja (tollba fojtogatja?) költészetét-lényét.
    Máshol is a kifejezések groteszk (mértani) eltolásával hat: „És most: / térdig áll egy origóban.”
    Megint máshol a beszélők síkját keveri…
    Ld. Idő-gettó II. című verse – „Azt mondta: / »Egy kicsit leugrom a 19. századba« / Mondta: (nem mondtam semmit) »Jó« / Mikor visszajött: / Kopogtatott. Meztelen volt. / »Ez az én átkozott 20. századom az otthonom.« Nem mondtam semmit. / »Milyen idő sebét húztad magadra?«”
    Fanyar önirónia, menne is a költő a XIX. századba, de lehetséges-e?
    Eme néhány példa után tán érzékelhető – matematikai-nyelvészeti múltja mellett – e költő angolszász kultúrája. (New York-i hétéves kintléte, angol szakos tanári léte is ezt támasztja alá…)
    Így hát bizton mondható: modernsége angolszász gyökerű.
    Például T. S. Eliot híres műve, az Átokföldjének állandó beszélő-síkváltása, objektiv-korrelatíve feltétlenül Lárai Eszter mély-iskolája…
    Vagy a zárójeleket alkalmazó E. E. Cummings költészete, akinek dedikál is verset.
    Vagy tán, még inkább, a későbbi ciklusok (és az első kötet döbbenetes World Trade Center-es verse) egy amerikai városi műfaj, a beat-költészet, a blues hangjainak vibráló, nagyvárosi melankóliáját mutatja.
    Például, már a címével is, a Pszichopatetikus szonett: „az élettelent szereti – nem a halált a pusztulást – / a rezignált levőséget / a befagyott homlokú üdvösséget / kómába ájult kristályokat / érdekli a tökélybekarcolt beszéd / csontvázzá vetkeztetett múlt / felhőkarcoló-jövő acélizmai / a jelen izgágasága nem izgatja / arasznyi elmozdulást észre sem vesz – / végső kérdőjele felkiáltójellé laposul / utolsó embere szellem-kasztrált / sótalan zombi – sóbálvány // csak reménykedhetünk csöppnyi lábán a csótány / viszi át a szerelmet a túlsó partra”
    Mintegy Ginsberg beat-dalos hangja ez, újonnan – Ginsberg: Jöjj vissza karácsony című: „E cuki város ellopta / lírai micsodám…” vagy – épp a csótány-kép – „Te csövező csótány / ki lengeted szarvadat…”
    (Persze Lárainál ez a lírai, magyar Nagy László híres versével „kontaminálva”, kontrasztálva e két érzést, költői kifejezésmódot jelentkezik…)
    Lárai Eszter – én ama döbbenetes World Trade Centre-es versén keresztül fedeztem fel – tán még (poszt?)modernebb hangulatát írja le, akár a beat-nemzedék Üvöltésének hangján: (Első kötet) – „Az a nap / perc, pillanat robbanása / az összekulcsolt terv / szabdalt kezek magánya / kezek, szétszórva itt-ott / megfosztott utolsó imától / rémület, révület szemében, / aki most téged gyászol…”
    (Versváz című) – a World Trade Center pusztulásáról, az Üvöltés legújabb hangján…
    Első kötete New York-i és az utána átélt, már itthoni „honvágy”-érzéséről, az új, második kötete már egyértelműen az itthoni, mai „+ helyzet”-ről ad jelentést, látleletet.
    Egyik jellegzetes témája még a szinte „feminista”, de kedvesen fricskázó női öntudat.
    Pl. Az úrfi visszautasítása című: „Ábrázatod: elfehéredett trappista sajt somolygása / Szirupos szerelmedtől ragacsos lesz a mancsom / Szívem lyukas kétfilléres: már-ámor lyuggatta… / … / A szódavíz bugyborékolni kezd szivedben / Arcodról leolvad a 10 dekányi jóság / Gondolat nélküli felkiáltójellé merevedsz / Ó te ájtatos mennybe vizelő / Az élet fel fogja böfögni élted értelmét!” – ezt megkaptuk, férfiak, nyugtázhatnánk, de hát csak a „sörhas” típusú kispolgári férfi – jogos – pukkasztása ez…
    A nő metonímiával kifejezett magánya olyan „esendő”, mint az „eső”. Ez is megkapott Lárai verseiben, ez az állandó szókapcsolata: „esendő eső” – nála még az eső is esendő, mint Lorcánál „fáj a kalapja is”!
    (Nő esőkabátban című) „A nő zizegett magányában / Magánya olyan volt / Mint egy átlátszó műanyag esőkabát…” (Nyilván metonímia ez, a kabát zizeg, nem a nő!)
    Szóval fanyar egy objektivitás ez a Lárai Eszteré! Kiderül, objektivitásba „csomagolt” szomorúság… Öniróniává préselt „komi-tragédia” (saját kifejezése első kötetéből). Külső-belső látlelet mai életünkről és benne – önnönmagáról.
    Egyetlen kifogásom, hogy a második kötet vége felé néhány rímkényszeres vers is bekerült a könyvbe, különösen a dallá erőszakolt versek (egyelőre) nem állnak jól e stílushoz. Például a Sínek mentén című. Vagy a Homorú vers című néhány jó hasonlata mellett túl sok a kép, és a kevésbé sikerült fél-rímek ezt még ki is hozzák.
    De mindez eltörpül a magyar lírában sokszorosan új, modern hang és téma dicsérendő volta mellett. Eddig leginkább a bluesba oltott szabadverseit értékelem hát, és tán a lüktető formákba, ritmusokba öntött újabb kísérleteit várom a költőtől – eme két, egészében véve kiemelkedő kötete után.

Erdődi Gábor