A holokauszt Mezei-rekviemje

    Egy pompázatos kiállítású könyv. A borítón a sárga csillagból föltörő láng. Pedig a holokauszt nem pompázatos. A csonthalmok hidege. A sár. Kutyák az SS-katonák oldalán, ahogy csaholnak. Német juhászok? Doberman karcsúsága. Vérebsége. Dermesztő csönd. Hideg és hideg, még a fullasztó nyárban is. Kenyérmorzsák közt legyek. Hamu. Kápók. Üvöltés. Németül pattogó vezényszavak. Sustorgás számtalan európai nyelven. A történelem legnagyobb genocídiuma. Iparosított halál. Gyár. Füst. Öklendezés. Eltűnik az emberi életkor. A férfi. A nő. A gyerek. Illemtan. Latrinán egyensúlyozók. Nem nélküliek. Akiknek már minden mindegy. Kiknek a megváltás nem Krisztusban rejtőzik, hanem a gázkamrákban. Mert a halál a megváltás. A minél gyorsabb. Felhők fölé csapkodó lángok. „De törzsük már a némaságé. / Magasba mártják arcukat, / feszülten, mintha szimatolnák / a messze égi vályukat. // Mert fogadásukra már készen, / akár egy megnyíló karám, / kapuit vadul széttaszítva / sarkig kitárult a halál.” Pilinszky nagy csöndje. A szemlélőé. Aki mégis ott van. Mert ő valóban Krisztusé. Aki a Simone Weil-i szerencsétlenséget is képes kezelni. Hiába írja a keresztény misztikus, a zsidó származású francia nő, hogy „A szerencsétlenekkel való együttérzés (…) nyilvánvaló képtelenség. Ha mégis bekövetkezik, az sokkal meglepőbb csoda, mint a vízen való járás, a betegek meggyógyítása vagy akár egy halott feltámasztása.” Akkor itt, bizony, csoda történt. A költészet csodája. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy Pilinszky verse, a Harbach 1944, az amúgy sokat szenvedő, de mégsem szerencsétlen költő hatalmas gyógyítása, halott föltámasztása, és maga a vízen való járás. Innen a nagy költészet krisztusi magassága. Az igazi művészet isteni ereje.
    (A zsidóság és én.) Visszanyúlunk, vissza az időben. 1976. Addig csak azt tudtam, sejtettem, hogy a zsidó, az valamilyen szitokszó. Aztán én magam mondtam a sógoromról. Mert csinált valami stiklit. Majdnem kaptam egy átszállót. Mert a sógor tisztes vidéki magyar gyerek! Hogyan mondhatom, hogy zsidó? Akkor már végképp nem értettem az egészet. Aztán várt engem a Nyugat harmadik nemzedékének egyik legjelesebb költője, Hajnal Anna, nevéhez méltón maga a hajnali tiszta világosság, az adakozás fenoménje, aki felöltöztetett, Keszi Imre vadonatúj ruháit, zoknijait, ingeit húzta rám, és biztatott, hogy lehetek költő is. A régi, „rácsos” Szép verseket megmutattam nevelőanyámnak, odalapozva Hajnal Anna fotójához. – Hát ez zsidó! – kiáltott föl és magamra hagyott. Na, itt már aztán tényleg nem értettem semmit. Életemben ilyen szelíd, naiv, mindenre és mindenkire rácsodálkozó, csupa áhítat asszonyt, mint Hajnal Anna, még nem láttam. Akkor meg? Hogy is van ez? Később megtudtam. Elárulták, milyenek a rasszjegyek. Mire figyeljek. És én figyeltem. Megfertőztek! És jöttek a hülyébbnél hülyébb viccek. Srácok közt. A legvészesebb, legagyalágyultabb vicc ez volt: – Melyik diszkóba jártak a zsidó gyerekek Auschwitzban? – Értetlenül ráztam a fejemet. Hát ott is volt diszkó? Akkoriban álmaimban éltem. És akkor jött a szellemesnek vélt válasz. – Hát a közgáz diszkóba! – És nevetnem kellett. Értettem is, de közben éreztem, arcomra kiül a szégyen. Mert addigra láttam filmen a hullahegyeket. De honnan tudtam volna, milyen az igazi éhség? A szomjúság? Íróságomat mégis a zsidó származású nyugatosok határozták meg. Onnantól többé nem érdekelt semmiféle rasszjegy, de így is bűnöztem, mert magamban megállapítottam, hogy ez és ez – zsidó. És ismertem olyan asszonyt, nyolcvanon fölül, akit Dachau engedett haza, mikor az amerikaiak fölszabadították őket. Följártam hozzá. Rafinált volt, senki és semmi nem érdekelte, csak saját maga. A saját biztonsága. Nem azért, mert megjárta Dachaut. Nem rezzent össze, ha német szót hallott. Sőt! Maszekban tanította a németet. És az NDK egyik gyönyörű vidékén nyaralt évről évre. Szerették őt a németek. Írt a müncheni főpolgármesternek, hogy ugyan már, vezekeljenek. És jött is a válasz, hogy München legelegánsabb szállodája tárja sarkig – no, nem a halált, hanem díszes ajtaját, hogy az idős hölgy végigbillegjen mackós járásával a süppedő szőnyegen és eltöltse akár egész nyarát, természetesen a bajorok költségén. – Mégse megyek – mondta, és szemében huncut fény villant. – Mert nincs pénzem. – Hát ingyen van, nem? – Igen… de a költőpénz. Szóval nem tudnék csencselni. – Mindez a szocializmus nagyon is létező korszakában. Ilyenek ezek a zsidók – már hallom a zaftos lihegést. Pedig ilyenek is. És a magyarok közt is vannak ilyenek. Mert csencselt itt mindenki, aki a Gorenjéket föl tudta kötözni rozzant autója hátára. Videók, színes tévék százai. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Krisztus itt is megmondja. Nohát, valahogy így terjed a járvány, az antiszemitizmus, a rasszizmus szűnni nem akaró pusztítása. Hiába történt meg, ami megtörtént. Az Ebola, a Marburg, mint vírusok, lokalizálhatóak. Legalább. De ez a másik kór, mely szájról szájra terjed, nem kell hozzá még csak nemi érintkezés sem, ez idő szerint gyógyíthatatlan.
    (Zsidóság a magyar XXI. században.) Ki ma a zsidó? Aki annak vallja magát, és kisebbségiként jegyzik? Vagy az, aki mélyen vallásos, ortodox vagy neológ? Akin ott tündököl a rasszjegy, vagyis származásilag az? Nehéz megmondani. Nemrég, a Magyar Televízió vitaműsorában, a Késsel, villával címűben Elek István két embert eresztett egymásnak, amiből kis híján botrány lett. Varga Domokos György és Ungváry Rudolf. Mindketten echte magyarok. Az utóbbi az úgynevezett magyar liberális. Idegesítő volt a vita, de az ember úgy érezte, Ungvárynak van igaza. Ő a politikáról beszélt. Azt mondta, nem érti, miért nevezik Bauer Tamást a honi zsidóság reprezentánsának. Már csak azért is érthetetlen, mert sem az SZDSZ, sem maga Bauer Tamás nem aposztrofálta magát zsidónak. Hiszen nem cionisták, így hát magyar párt magyar képviselőjéről van szó. És egyáltalán, kérdezzük meg önmagunktól: hatvan évvel a holokauszt után a bocsánatkérés és az emlékezés helyett miért a villongások? Nem az egyszerű ember uszít. Pártok és szimpatizánsai, vezető értelmiségiek. Vajon azok-e? Tudják, hogy egyáltalán mit cselekszenek? Mert itt már nincs bocsánat. Krisztus még mondhatta a keresztfán, de mi, jobb érzésűek, emlékezők, gyónók, engedhetjük-e, hogy elhiggyük: értelmes, agyoniskolázott emberek nem tudják, hogy mit cselekszenek? És nem mindenki olyan a zsidók közt, mint a már említett, Dachaut megjárt idős asszony. A zsidóság több ezer éves üldöztetése áthagyományozódik nemzedékről nemzedékre. Genetikailag is. És akkor jön a félelem és a rettegés. Bizony, még hatvan évvel a holokauszt után is! Lássuk csak Nemes Nagy Ágnes Minduntalan című versének első szakaszát: „Minduntalan megsértenek. / A villamosok, a legyek, / a képzelet, a mozdulat – / percenként öl az indulat. / S az indulatra, mint a zsák, / váratlan hull a bénaság.” Normális, legföljebb kisebb neurózissal küzdő átlagember ökölbe szorítja a kezét. Hogy mik nem képesek fájni ennek a költőnek! Bizony, a semmiségeknek tűnő hétköznapi bosszúságok a megsebzett embert minden gond nélkül a földre teríthetik. Így valahogy a zsidósággal is a helyzet. A trauma földolgozhatatlan. Feledhetetlen. Generációk őrzik zsigeri mélyben. Kollektív tudatalattiban. Ezért, hogy száműzni kell a közbeszédből mindent, mi rasszizmus, antiszemitizmus. A jó vicceken nyugodtan derülhetünk. Mert be kell valljuk, a zsidó viccek legtöbbjét maguk a zsidók találják ki, ilyen fokú szellemességgel kevés úgynevezett keresztény magyar rendelkezik. Summa summárum, kisgyermekkortól kellene bevésni a csöppnyi agyakba, hogy vannak, lesznek az életetekben gané emberek, de ha találkoztok ilyenekkel, és föltétlenül ki kell, hogy bukjon a szátokon a szitok, hát legyen. De ne úgy, hogy mocsok zsidó, cigány, tót, sváb, néger. Hanem egyszerűen csak annyi: mocsok, gané, gazember. Ember, mindenféle fajtabéli meghatározás nélkül. Van remény. Még ha távoli is.
    (Mi a vers? Van-e tényvers?) A vers az, amit semmilyen másik műnemben és műfajban nem tudunk megfogalmazni. Tényeket viszont prózában lehet a leginkább megfogni. A tény nem azonos a valósággal. De mi a valóság? Rilke közkeletű megfogalmazásában a tények miatt sohasem ismerjük meg a valóságot. A teendő tehát az, hogy minél jobban lefejtsük a tényeket, hogy eljussunk legalábbis a valóság külső burkához. A legnagyobb művészek nagyon közel jutottak a valósághoz, nemegyszer hátborzongató mondatokban, ecsetvonásokban és kottafejekben mutatták föl a mögöttest, ami a legtöbbször nem volt más, mint maga az Isten. Isten a valóság? Vagy Isten jelenvalósága a művészet? Csak találgatni, tapogatózni lehet. Ami a holokauszt alatt történt, kemény tények láncolata. A valóság azonban sokkal tragikusabb. A valóság rejtőzködik. A valóság a csend. Auschwitz köveiben bújik. A kihunyt kemencék samott-tégláiban olyan bebábozódás, melyből sohasem lesz pillangó. De még kártevő lepke sem. Marad, mint a manapság fölfedezett évmilliós kövület. Üzenet marad. Hogy emlékezz! Mert te, a túlélő, a közreműködő, a szemtanú, te magad vagy a báb. És még föloldozást is kapsz Mezei Andrástól: „Akik szembe jöttek velem, / akik a sárga csillagot / a mellemen észrevették, / kik e látványról leszakadtak / nehéz lélekkel, s tovább vitték / a szégyent, áldottak legyenek, / ők is, a lesúnyt fejek, / a mozdulatlanul előre nézők.” Csak az elszenvedő képes befogadni a szenvedést okozót és a mindenséget. Ez a pár sor is tényvers, de persze több, mint puszta prózai lejegyzés. Van viszont egy ilyen című vers is a könyvben: „Hogy a zsidókat mind elvitték, / átfésülték a csendőrök / utólag is egész Derecskét, / hol a kilencvenhárom éves / Krammer nagymamát megtalálták, / s Németi Éva testvéröccsét, / aki akkor múlt három éves / Nagyváradra föl, lóhalálba / vitték őket a többiekhez, / a deportálást le ne késsék, / S HOGY A KEREK HATMILLIÓBÓL / AZ A KETTŐ SE HIÁNYOZZON.” Tények sorakoznak itt is, de a kompozíció mesteri kivitelezése végett kapargatni kezdi a valóságnak azt a bizonyos legkülső burkát. Benne a szarkazmus, ott, az utolsó két sorban. A szenvedélyes ügybuzgókról. Akik nélkül maga Eichmann is tehetetlen lett volna. Kosztolányi egyik hősének szájába ilyen mondatokat adott: „A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyekért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák, az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.” Persze itt most nem Kasztner Rezsőre kell gondolnunk, aki éjjel és nappal rohangált a Zsidó Tanács és Eichmann között, alkudozott és mentett; nem is Wallenbergre kell gondolnunk, hanem azokra, akik inkább maradtak volna szobájukban, a házmesterekre gondolok, akiknél ügybuzgóbbakkal aligha találkozott az akkori ember. De Kosztolányi szereplőjének – valószínűleg maga az író – igazsága megkérdőjelezhetetlen. Mert Mezei versében el kellett vinni azt a kettőt, a matrónát és a kisgyermeket, hogy kiteljen a létszám.
    (Mezei András–Sós László–Kemény Éva) A könyv páratlan oldalain tényképek sora. A két képzőművész eljut a kifejezés határáig kollázsaikkal. Ezeknek a képeknek ott volna a helyük a Páva utcai emlékhelyen, állandó kiállítás tárgyaiként. Mellettük persze Mezei András harminc éven át íródott versei is. A páros oldalakon egy-egy vers magyarul a jobb oldalon, és szó szerint tükörfordításban a bal oldalon angolul fénylenek. Köteten belül, mint a nyitott könyv. Gyönyörű szerkesztés, magas színvonalú nyomdatechnika. Kemény födél. Meg kell maradnia az utókornak. Remember! Emlékezz! Mert már ma is: alig azok, akik emlékeznek. Akik gyónnak. Akik megpróbálják földolgozni a földolgozhatatlant. Mezei András Adornó című kötetéből és új verseiből komponált egy olyan verszuhatagot, mely ezt a könyvet a 2004-es év első számú kötetévé teszi, és nemcsak a holokauszt-évforduló okán. Nagy kompozíció. Modern. Nem poszt. Talán azon is túl. Kányádi Sándor, a nagy erdélyi költő így nyilatkozott Bakonyi Istvánnak, a székesfehérvári Vörösmarty Társaság elnökének a Fehérvár Televízióban, 2003. április 28-án: „…a modernséget úgy kell tekintenünk, hogy az ember számára mindig az a modern kor, amelyben él. Itt nem az a lényeg, hogy a folyton változót hajszoljuk, hanem sokkal inkább az, hogy az állandóan változóban az állandót ragadjuk meg.” Mezei megtalálta ezt az állandót. Még akkor is, amikor emlékezik. Visszaemlékszik. Nem a fiatal fiú szemével, mint Kertész Imre a Sorstalanságban, hanem az évtizedek óta folyó szakadatlan gyónás-imádkozásban föloldozást nem kérő felnőtt férfi állhatatos tekintetével. Így jön, így jöhetett létre ez a páratlan versfolyam.
    Mezei ugyan nem kér föloldozást, mások terheit cipeli élete végéig és még azon is túl, de másoknak kisebb emlékművet is emel: „A németet, ki kenyeret adott ki nekem / lakása ablakán, kirángatták mellém / a gyalogmenetbe. A töretet, mit / visszaadhattam neki a lágerben este / elfogadta. Ma is erőt ad, hogy / egybeesett a Húsvét, a Peszáh értelme, / hogy azóta nem idegen tőlem / az ő vére és az ő teste.” Mezei imája égre kiált, de mindössze három sor a Kegyelem. „Milyen szépek a csontrafagyottak! / Lassan járnak és imbolyognak. Egy tiszta / inget adj rájuk Uram.” Az Itt című versben az összes áldozat és túlélő nevében fölhorgad: „Hátad idegen föld. Aszfalt. Utcakő. / A Bosszúálló Isten fölébed görnyed. / Léted az út a föltámadásig, tudod, / de úgy se könnyebb.” Az utolsó két sor mindannyiunké. Nehéz a halállal szembenézni. De. Bosszúálló Isten nincsen. Árván maradt világ van. Amikor az ember azt hiszi, ő az isten. Mert nem hozta létre Nietzsche emberibb emberét a világ. És Isten nem halott. Csak kivonult a világból. Mert nem hívták meg. Azok, ott, az asztalukhoz. És akkor hiába a kiválasztott nép. Vagy éppen azért. Hogy él a zsidóság, önálló állama lett, talán pont az Isten jelenlétének bizonyítéka. És ott bujkál az Isten a Parancsra című poémában is, mely döbbenetes történet, pedig versnek nem lehet története, itt mégis összeáll a verspokol. „Felírta a fagykenőcsöt / a honvéd sebes lábára. / Útközben még elmondta neki, / hogy aznap hol válthatja ki / a már ostromlott Budapesten, / amíg elsántikált vele / a katona a kivégzőhelyre. / A zsidó orvos / a parancsot teljesítette.” És nemcsak a parancsot. Tette a hivatástudat szentségével. A halál torkában is. Hippokratész is elnémul. Az olvasó pedig nem is érti. Az alázatnak ezt a magasát. Ahogy megborzong ábrázolás ilyetén metafizikáján is: „Fölsegített a földről, lépett velem. / Súlyommal ránehezedve / hónom alatt a karját cipelem, / míg a nehéz út megkönnyebbedve, / a talpról súlytalanul lebeg le.” Nem tudok angolul. Vajon vissza lehet-e adni ezt az olyannyira magyarra hangszerelt poétikát bármilyen idegen nyelven? Nem. A remény mégiscsak az, hogy Mezei verseit be lehet emelni az egyetemes emberibe, mert sorai egyetemesek. A felfoghatatlan univerzum ragyog, pislákol, mint távoli csillagok.
    Mezei András legszebb verse ebből a kötetből minden bizonnyal a Szerelem. Akár tetszik a kánonnak, akár nem, ez a mű beégette magát az egyetemes magyar irodalom virtuális nagykönyvébe.
    „A madár-torkú alkonyatban / mintha Auschwitzból lépne ki, / áll a szerelem halhatatlan / nem égnek el a csontjai. // A reményen túl, ami van, / ahogy a füstből visszaszáll, / behorpadt csajkák izzanak, / a földben görbült pléhkanál. // S miként a száj, a gótikus / üreg, amelyből kiesett: / kivert aranyfogak között / rohadnak eszmék, Istenek. // Bunker elomlik, gáz kihal. / Minden vagonsor elhalad. / Imhol vagyok: a karjaid, / velük, hogy átöleld magad. // A szögesdrót megváltatik, / mert én Te vagy, s te Én vagyok: / fényes csöndjükkel pártomon / kipeckelt-szájú csillagok.”
    Apologéta lennék? Lehet. De a vers önmagáért beszél. Ide kevés az irodalomtörténész. A filológus. Ehhez a vershez, egyáltalán, az egész kötethez kevés a hozzáértés. A végtelen empátia is belefullad. Csak fölmutatni lehet, akár az oltáriszentséget. És letérdelni. Befelé mormolni imát. A Kék szemek mint az ártatlanság, a jóság, az égbolt kékje jelenik meg és idézi elénk Pilinszkyt újra. „Ingem, akár egy tömeggyilkosé, / fehér és jólvasalt.” A Mezei-vers utolsó négy sora összeérinti a gyilkost az áldozattal. „akiket mégis felneveltek / korról-korra zsidó fiaknak: / a gyilkosnak kék szeme van, / s kék szeme az áldozatnak.”
    A kötet vége felé földereng az adornói kérdés, mi következik Auschwitz után? Lehet-e verset írni? Lehet, persze. Csak nem úgy, nem olyat, mint előtte. Közhely már ez is. Mezei András is elmondja nekünk az utánit. Azt a felfoghatatlan eszelősséget, melyet itt, Közép-Kelet-Európában a Nagy Létező ránk testált. „Nem mint zsidót, mint burzsoát / lökték a másik vagonba át, mely / Vorhutáig meg sem állt vele.” A cím kijelentő módját kérdővé alakítjuk: Felszabadult? Az Auschwitz után a praktikum kétsorosa. Amit senki sem felejt el, mert az éhezés élethosszig ott zakatol a testben. „Kenyérdarabka mindig legyen / a zsebben.” A végső válasz a Túlélő című versben eszkalálódik: „Egyszer csak anyám hangján szólalok meg, / egyszer csak apám hangján szólalok meg, / egyszer csak népemet hallom megszólalni / a hangomon.” A teljes át- és megélés szövegszobra ez! És még nincs vége. A Hagyd a népedet… Istenhez fohászkodik, hogy a zsidóságot, megelőzvén egy újabb szenvedést, pusztítsa el végleg. Megrázó költemény, Sziveri János Bábeljéhez, Kálnoky László Szanatóriumi elégiájához mérhető. Míg a két nagy és hosszú költemény a költők halálközeliségét cipeli-ordítja, addig Mezei műve nem a saját halál rekviemje, hanem ésszel alig fölfogható imádság az Istenhez, hogy vele együtt valamennyi zsidó pusztuljon, ne legyenek útjában senkinek többé. A hosszú versből az első három szakaszt idézzük: „Hagyd a népemet elpusztulni: / könyörülj rajta, Istenem. / Süllyedjen el a vesszőkosár, / hagyd a kőtáblát üresen. // Száradjanak le húrjai / hárfáiknak az ágakon. / Ének ne csalja szenvedésbe, / nyelje el őket Babilon. // Hagyd a népemet kihalni / más népek léte alatt, / szivárogtasd el vérüket / mely mindnél nyughatatlanabb.” Talán ez az ok. A gyűlölet oka. A nyughatatlanság. Csakhogy e nélkül meg nincs létezés. Előrevivő élet. Olyan is ez a vers, mint Babitsé, a Jónás könyve. S mint annak a nagy műnek az epilógusa, a Jónás imája, itt is fölbukkan, mintegy zárszóként az Epilógus. Első versszaka visszarímel a már idézett versre: „Tedd meddővé az öleket / magad Uram, ha módod van rá, / vond vissza ígéretedet / népedet ne tedd hatalmassá.” Csakhogy a kiválasztott nép marad, ami volt. Az idők végezetéig. Mert így rendeltetett. Nem engedhetjük, hogy a jelenben és jövőben még csak hasonló is megismétlődhessen. Ez is az írástudók felelőssége!
    Mezei András egyetlen túlélő rokona hazaérkezett. Lehetett volna rendőrkapitány is. Mekkora beosztás volt ez vidéken! De ez a férfi inkább kijár a temetőbe. Napra nap, hétre hét, évre év, évtized. Újrafestette, aranyozta a magyar és héber betűket a sírokon. Egyenesbe állította a dülöngő köveket. Rendbe hozta az egész temetőt. Ő így állított emlékművet, hogy a pusztulás fizikai-kémiai maradványait, darabkáit egésszé kerekítette. Aztán meghalt ő is. Mezei András tényversei a lélek darabkáit próbálták összeforrasztani a magyar nyelv, anyanyelve segítségével. Könyve obeliszk. Alatta könnyek patakja, szemek szárazsága, kitört foghegyek, hajkazlak, dühöngő reménytelenség. Mauzóleum, melyet a világ zsidósága emel a magasba. Ma még holtak és alig élők tartják, emelik, de Isten segítségével a jövő generációi teljes hitükkel, erejükkel, egyenes gerinccel állhatnak majd alá.

Koppány Zsolt