Csomós Róbert

A töltőtolltolvaj

    Mikor rátapintottam a zsebemre és éreztem, hogy nincs a helyén, mindjárt tudtam, hogy csakis ő lehetett a tettes. Háttal nekem, az előttem lévő ülésen zötykölődött, és tettetett közömbösséggel falta az olajbogyót.
    Első indulatomban szerettem volna azonnal nekiugrani, de Lupu meggyőzött, semmire sem megyek vele itt az elsötétített autóbuszban, úgyis eldugta már. Lupu volt az aki felrázott álmomból, jól is tette, ki tudja, mikor lesz vagy lesz-e időnk egyáltalán falni valamit. Most is, fegyverolajos kézzel húsdarabokat és uborkát rakosgat két kenyérszelet közé, és jó szívvel nyújtja felém. Harapok, nyelek, dühöngök, de mit lehet tenni? Mindnyájunkat az ágyból rángattak ki, és ez ordít le rólunk. Lupu például a kevéske hajával, gyűrötten, borostásan, jó tíz évvel néz ki öregebbnek, mint a megszokott esti társaságban. Azt már csak elképzelni tudom, hogyan nézhetek ki én magam is dagadt szemhéjaim alól kipislogva, kifacsarva az álmatlanságtól. „Míg aludtunk, lenyúlta a Parkeromat” – bökök előre a fejemmel a tolvaj felé, mire Lupu rábólint. „Miért? Mégis mit vártál tőle? Hogy aranyórát csempészik majd a zsebedbe?”
    Csúnyán, teli szájjal összeröhögünk, és ez mindjárt enyhít is valamit a fojtogató dühömön. Már úgy is kezdettől teli van a hócipőm ezzel az egész rohadt dologgal. Ebben az évben is már hányadszor jönnek, rángatnak ki az ágyból éjnek évadján. Kapom elő a fegyvert a szekrényből, magamra hányom a ruhámat, és már loholok is. Jó, ha van idő pár szóval elbúcsúzni az asszonytól, ránézni a gyerekekre, egy-két narancsot dugni a zsebembe. Fél óra múlva meg már szórja is elém a raktáros a recerucát, a naftalinszagú vackait, meg a tölténytárakat, rohamsisakot.
    Már évek óta pofáról ismerem és unom az egész alakulatot. Elég régen tart már össze ez a díszes társaság, itt-ott el-eltűnik egy-egy pofa, hogy azután a legközelebbi balhénál megint felmerüljön, vagy végképpen eltűnjék a jótékony feledés homályában. Alig több mint féltucatnyian vagyunk mi magyarok, akik ismerjük és számon tartjuk egymást. Most is egy csoportba verődve rázódunk az autóbusz büdös végében. A Braun testvérek hol egymásnak, hol széjjel dőlve bóbiskolnak, ha ébren lennének, jövendő üzleti terveiken vitatkoznának, vagy az elmulasztott alkalmakat vagdosnák egymás fejéhez. Csak ha együtt látom őket tudok különbséget tenni Laci és Jenő között, mert nemcsak testvérek, de egyhasi ikrek is.
    Hátam mögött Dagadt lapozgatja a szexmagazinjait, kocsányon lógatva erőlteti szemeit a félhomályban. Ahogy letesszük magunkat, akár sátorba, akár barakképületbe, azonnal kiragasztja a tyúkokat és otthon érzi magát. Dagadt – ha kiderül, hogy csak gyakorlatról van szó – rendkívül ügyesen szimulál betegségeket, már az első reggelen felíratkozik orvosi vizitre, és nincs az a kór, betegség, amelynek tüneteit ne tudná hibátlanul felsorolni. Ha viszont komoly a dolog, akkor kövér testéhez képest hihetetlen fürgeséggel és szívóssággal hajt végre minden parancsot. Most egyelőre várakozó álláspontot foglal el, a két főre kiosztott harci csomagot már kibontotta, és szabadon maradt kezével kekszet, gyümölcsízt, olajbogyót, gulyáshúst tömköd válogatás nélkül a szájába. Slomó Katz, az alakulat parancsnoka is magyar, most az autóbusz oldalfala és Dagadt közé szorulva reménykedve lesi, hogyan vehetne ki valamit a dobozból, amely felett Dagadt teljes terjedelmében terpeszkedik.
    A többieket már csak gúny- és ragadványneveiken szólítom és ismerem. Idegenlégió ez, tisztára idegenlégió, még ha csupa hitsorsosból áll is ki az alakulat. Amolyan tartalékos öregfiúk vagyunk, alacsony egészségügyi profillal, de elnyűhetetlenek, mint a régi, híres Gutmann nadrág. A felső hadvezetés akkor kelt fel bennünket a kispadról, ha kisebb pofabalhéról van szó, amiért kár volna megmozgatni a goláni vagy a giváti hadosztályokat. Lupu véleménye: azért hívnak be bennünket, hogy a fair play szerint az araboknak is adjanak egy sanszot…
    Dagadt mögött, az elmaradhatatlan szotyolát rágva, recsegő tranzisztoros rádión a dilis Farkas hallgatja a híreket. Most kiköpi a magot, és magyarul szólal meg, jelezve, hogy egy zártkörű kis társasághoz beszél: „Komoly a dolog, fiúk, a légierő már dolgozik is!” „Akkor legalább nem felültetésből ültettek fel bennünket az autóbuszra” – mondja Lupu, és milyen jó lenne feljegyezni a szellemességét, de nincs mivel. Az a hülye cigánypofa ellopta a töltőtollamat, amit a legkisebbik lányom vett a születésnapomra. Jobb nem gondolni rá, hogy a negyvenedikre.
    Már dereng, amikor kikászálódunk. Szokás szerint az első vonalba hozott ki minket az autóbusz, amelyik tegnap még a megváltott jegyek ellenében szállította valahol Tel-Avivban, Haifán vagy Jeruzsálemben az utasokat. Nem csak a nehézfegyverek hangorkánja, a gránátok robbanása, de a kézifegyverek durrogása, a géppisztolyok kelepelése is közvetlen közelről hallatszik.
    A harci feladatok ismertetése – a gyakorlatok e fő mozzanata – ezúttal elmarad. Eligazítás nélkül is világos minden. Előttünk és körülöttünk a sokszoros túlerőben lévő ellenség, hátunk mögött a kibuc, az ország, az ország mögött a tenger. A régi, jól bevált zsidó recept: baj esetén batyut kötni és odébbállni valahová, itt nem alkalmazható. Nincs hová menni!
    Álmosan fejlődünk rajvonalba, és már indulunk is ki az állásokba. Slomó éppen a tolvaj cigányt állítja mellém, nálam páncélgránát van, nála golyószóró, ő fog majd, ha kell, tűzzel fedezni engem. Nagyot káromkodok, szeretnék szólni Slomónak, hogy rendezze át a beosztást, de már tovább is lépett, nincs most idő extra kérelmekkel akadékoskodni. Égnek a szemeim, ez az éjszakai utazás minden erőt kirázott belőlem, egy jó erős fekete kellene, az helyredobna egy kicsit. „Idehozatok neked egy bivalyt! Az erős és fekete is – feleli kérésemre Dagadt. – A termoszt csak a pihenőben veszem majd elő. Kilőnek a sorból az arabok, és eltöröd a termoszomat… hogyisne!”
    Zihálva, fújva törtetünk előre, szemben velünk a dombtetőn már kapaszkodik fel a nap, nem látok előre semmit, pedig onnan fenyeget a veszedelem. Visszapillantok. A hátam mögött csörtetve kocog a tolvaj, fújtat, és úgy hordozza felfelé tartva csövével a golyószórót, mint megyéspüspök a pásztorbotot.
    Ráordítok. Marha! Tartsd előre, két kézzel az ellenség felé! De csak néz rám bambán, értetlenül. Slomó is engem néz, előremutat, Dagadt még kiált is nekem valamit, de nem hallani a veszett fegyverropogástól. Hirtelen mindenki a földre veti magát, persze én is, bár nem látok semmit, csak a robbanásokat, a lövedékek sivító hangját, a repeszek, golyók, szétfröccsenő kövek közeli surranását érzékelem. Valami mozdul előttem, mintha egy sziklatömb gurulna szikrázva, csattogva felénk, most kapcsolok csak, miért kiabál, mutogat Slomó meg a többiek. Egy ellenséges tank! Áttört a vonalon, kijutott a főútra, és rohan felénk.
    Kapkodva igyekszem behozni az elfecsérelt időt, gyorsan irányzok és már indítom is a lövedéket, de már a kilövés pillanatában érzem, hogy elsiettem, nem találtam el a célt. Töltenék újra, de akadozik a kezem az izgalomtól, vagy az izzadságtól csúszik a sima fémen, ezerszer begyakorlott, álmomban is tudott mozdulatokat vétek el, pedig minden másodperctöredék élet és halál felett dönt.
    Hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, vagy inkább az égből ereszkedett volna alá, elém toppan a tolvaj. Fene a füstös pofáját! Kezemet ráigazítja az indítógombra, amit keresek, a lövedéket hátulról belöki a csőbe, valami rongydarabbal letörli a szemembe folyó izzadságot, és összefogott három ujját orrom előtt ingatva jelez, ordít: Nyugalom… nyugalom…
    Nyugi, nyugi, Döncike mondom félhangosan magyarul magamnak, és beveszem az irányzékba a homlokgéppuska és a lövegtorony között, úgy, ahogy az a nagy könyvben van megírva, és tényleg nyugodtan, szinte már ráérősen, megnyomom az indítót. Pedig köröttem omlik, sziszeg, ropog, robban minden, és oldalt sandítva látom, lapulnak ám a fiúk, még Slomó is nyakába húzott fejjel hasal egy kőrakás mögött. Ugyanakkor szemmel követem a lövedéket, mintha zsinóron húznák, és úgy vág be, mint a tanyai ménkő. A felénk irányzott ágyúcső, mintha egy harci elefánt ormánya lenne, felágaskodik, sűrű, fekete olajfüst, majd fényes lángnyelvek csapnak ki alóla, a monstrum lassít, majd megáll, az ágyúcső végleg lekókad. Csak most észlelem, mindez tőlem néhány lépésre, szinte az orrom előtt történik. Hiszen ez az új tank, a T.55-ös, a Joszif Sztalin, most kapták a szíriaiak és azt hitték, hirdették, kilőhetetlen! Igaz, nem sok hiányzott, hogy a földbe taposson…
    Dagadt rohan el mellettem. Kifűződött bakancsban is fürgén ugrál a köveken, mellette Lupu szórja román és magyar átkait, egész tárakat lő ki egyszerre. A dilis Farkas kézigránátot készül dobni, kihúzza a biztosítékot, de arra is talál időt, hogy egy marék szotyolát tömjön a pofájába. Az ikrek egyforma mozdulatokkal célzott lövéseket adnak le sokdioptriás szemüvegük mögül. Előremozog most már mindenki, felkelnék én is, de kicsúszik lábam alól a talaj. Nagy nehezen emelkedek, felállok, nézek körül, nem látom a tolvaj cigányt sem, azután mintha újra estelednék, lassan homályos, sötét lesz minden…
    Csak a harmincadik napon, a sírkőavatásra, akkor is még botra támaszkodva mehettem ki a hősök temetőjébe. Slomo még katona, ő még nem szerelt le, de a többiek civil ruhában jöttek. Próbáltam olvasni a kőbe vésett, a mi nyelvünknek kimondhatatlan nevet: Chajim Ochanon élt 38 évet. A h-kat torokból, szinte hörögve kell kiejteni. Ezt a nevet viselte a tolvaj cigány, amíg élt. Tolvaj… igen, tolvaj… ez a csúnya szó ragadt meg bennem róla, pedig a vacak tollamat a bélésbe csúszva megtalálta a feleségem, amikor a ruháimat utánam küldték. Tinédzserfiú imádkozott érte kaddist, de a szikár fekete kis asszony, aki utána maradt, két másik kisebbet is vezetett kézen fogva. Esni kezdett az eső, a tábori pap hadarva rázendített, majd három sortűz roppant és mindenki indult kifelé, csak a közvetlen családtagok tébláboltak még a sír körül, meg én bénáztam ott torkomban egy lenyelhetetlen keserű gombóccal, várva, hogy mint a fronton is tette, az égből majd elém pottyan, megszabadít a szégyentől és a fájdalomtól… a töltőtolltolvaj.