Lászlóffy Csaba

A nagybőgőszóló

    Játék közben a nagybőgő úgy ringatózott Gyurka bal vállán és térdén, mint egy csónak. Kávéillat lengett a színpad fölött, valahonnan hátulról, a függönyök mögül jöhetett. Eszébe jutott, hogy ma siettében elfelejtette meginni a feketéjét. A lassuló ritmus különös változásokat idézett elő benne. Álmos volt, a kávéillat kevésnek bizonyult ahhoz, hogy tudatát ébren tartsa. De hát nem is a tudat játéka volt most a fontos, a zeneszámokat alaposan begyakorolta, rá sem kellett néznie a kottára, legfeljebb a kíséret miatt. Hisz ezúttal ő a szólista. Behunyta szemét, és ahogy testével a hangszert ringatta félig öntudatlanul, úgy ringatták, dédelgették sebeit, szomorúságát a muzsika hullámai.
    Akár a rozsda, meghatározhatatlan bánat rakódott le, mióta már, szívbillentyűire (mert ő azokat is zenei instrumentumoknak képzelte el). De amint érzelmesen a húrokat tépte, pár pillanatra skarlátvörös lángtenger bűvölte el tekintetét (még a forróságot is érezte, amint arcába csap, úgy, mint hajdanán), a pattogásban a szénarakások összeborultak, s a pajta fölött tüzes csikónyerítést hallatott az ég. Végül gyermeki lelke is kigyúlva, a szabadulásnak ezt a félelmetesen bizarr útját kereste a magasban. Ámde az aláhulló csóvával egyesülve, szaggatottan hangzott föl a hajléktalan család panasza, mint egy kis szimfónia. A prímet a nagybőgő játszotta (már akkor is); a koporsó-nagy hangszert Gyurka az apjától örökölte: ő volt a félistene valamikor a sóher kamasznak. Az anyja dúlt-fúlt – többnyire mogorván ébredt –, hogy hogy lehet kora reggel kornyikálással kezdeni. A Gyurka apja következetesen ezt tette mégis, éhgyomorra. „A madarak is ilyenkor zendítenek rá” – mondta vidáman.
    A nagybőgőző Gyurkát sóvárgás kínozta. A ritmus közben ismét gyorsabbá vált, s ő alaposan megizzadt. Mi lenne, hogyha a kézfejével végigtörölné homlokát, gondolta, az aranypárás távlatokat lesve. Legutóbb hideg sört ivott, és mintha a tüdeje is kigyulladt volna: napokig köhögés rázta mellkasát. A próbákon beteget jelentett, vagy csak ímmel-ámmal játszott. „Hátha hamarosan én következem?” – jutott eszébe most minden ijedtség nélkül. S a felfokozott ütemben egyszerre csak lánygyermekének szeplős orra tolakodott elő, s vele a tétova hangocska, hogy: „A mama még meddig alszik? Éhes vagyok.” Gyurka az ágy fölé hajolt, a mozdulatlan arcról le lehetett olvasni mindent; az asszony rég nem használt rúzst meg festéket, de most mintha bemeszelték volna, a ráncait is. Gyurka tekintete a félig kiürített ibrikre tévedt; megsavanyodott benne a tej, szájában érezte a hányingert keltő ízt.
    Aztán a csend (nem túl hosszú a szünet a tételek között?), aztán mégis: jajgatás, sírás, ugatás! A padlódeszkáké lába alatt. Ott forgolódott a halottas szobában, bamba tehetetlenséggel nézte másnap is, miként viszik ki a házból a nagydarab testet – ami a fél életéből (bolondozásból, kéjelgésekből, civakodásból) megmaradt. „Ne mondd, hogy rossz voltam hozzád – búcsúzott a kimeredt szempártól; a szemrehányó tekintet már sehol sem volt. – Vagy, hogy én tettelek tönkre…” Hiába is nyavalygott volna tovább; még egyszer megnézte a formás idomokat a lepedő alatt. A halott éledezni látszott a szürkeségben (ahogy az ujjai alól kifutnak a hangok, nem kétséges, minden megeshet). Két rövid karját nyújtogatja feléje, hogy a gyászoló embert magához ölelje… Magával is vigye?! Vadul kezdi lapos emlőjéhez szorítani kis hernyóbajuszú képes felét uracskájának; dideregve, könyörgőn bújna hozzá. Belé… Reggel Gyurka fejfájással ébredt, a konyhai rendetlenségben fanyalogva nézett körül, mint aki az étel szagát is utálja. Káposztáskrumpli-maradék. Fruzsina szegényke, mit szól majd hozzá! Felhajtott két pohár erős pálinkát, s a lelke már zsibbadozott. A leánykát is hagynia kéne egy ideig, hogy a tudatlanság csalóka, kósza csillagaira vadásszon, mint annak idején ő… Akinek, lám, a gyomorfekélyt is szó nélkül kell elviselnie, míg meg nem pillantja azt a kopár teret, ami után már semmi jó nem jöhet. Tán még a bőgőből kibeszélt hangokat sem fogja hallani…
    Lekonyult ajakkal ült a kivilágított pódiumon; egész teste himbálózott, s vele együtt a nagy hasú hangszer. Rogyásig kimerülten várta, kivárta, hogy történjék már valami érdemleges vele is. Sohasem volt barátkozó fajta, udvarukban a híg sár nem volt vendégcsalogató. Ha fölérhetne egyszer a tetőig, ahol a bükkök megritkulnak, s egy sziklaorom magasodik. Álmában sokszor érezte már (s itt egy kis izgatottság vett erőt rajta) homlokához domborodni azt az elérhetetlen sziklát. Egy ízben mintha egybenőtt volna vele, s némiképp a régiségbolt kirakatában porosodó alabástrom Goethe-fejhez hasonlított.
    Görcsös derék, kissé púpos hát, sárgás szemfehérjéből üresség tekint a világba. Hányszor hitte, hogy: De most másképp lesz! Mert minden hangjegy egy kis szenvedésmorzsa…
    Amint testével a bőgőt himbálta, a gyomra is forgott. S lassan valami hangtalan kacagás kezdte rázni belülről, mint amikor katonatársaival a margarétás rét közepén, ahol éhesen letáboroztak, felettesük parancsára kiásták volt a döglött szamarat. Érezte, hogy a zenész szerepéhez tartozik az is, hogy a nagy-nagy szenvedést elaprózza, s ha lehet, végképp feledtesse is. Mire a hallgatóság felocsúdik, egyáltalán ráébred arra, hogy már el is telt az élete, a bőgő is kiürül. Legfeljebb egy-egy purcintásnyi hangot ad ki még magából, ami beleszorult. Attól aztán a muzsikus is megkönnyebbülhet.

    A nagybőgő-bárka megindult, és a fénylő parketten csúszni kezdett előre a hallgatóság felé. Gyurka először nem érzékelte ezt a rendellenes mozgást. A kétségbeesésből „kievező” játékával továbbra is behunyt szemmel sodródott befelé, az emlékképeivel.
    A felcsattanó tapstól a muzsikus meghökkenve tért magához; az elszabadult bőgő nem. Ő tovább verte a taktust – „szeget ütött” a levegőbe valahol.