Bogdán László

Levél Horatiusnak

Balcsillagzat alatt. Tomi

… Neked könnyű volt!… Apád, a felszabadított rabszolga
sanyarú életéhez képest a Te életed jól alakult, hamar
szárnyára vett a siker! Időnként bejöttél Rómába,
hódoltál a császárnak, gladiátorviadalokra, teátrumba,
estélyekre, strandra, tőzsdére jártál. Félrehajtott
fejjel figyelve, mintha tényleg süket lettél volna,
tagoltan mondogattad verseidet, amikor társaságban tisztelőid
felkértek rá s a fél város hívednek számított…
Emlékszem, a Hosszú élet titkában ki is mondottad:
,,Hogy van, Maecenas, hogy az ember meg nem elégszik sorsával,
mit a véletlen juttat neki, vagy mit önszántából vállal,
s mind dicséri a másét?” Megkísérled a választ is,
igazságodból persze sokat levon a tény, hogy Te, a kegyenc
soha nem éltél száműzetésben, barbár vidéken. Irigyellek!…

Visszatérés

Hogy miért mentem vissza, ha már egyszer eljöttem
a tengerpartra, ahol a nyári lassú téboly
elragadott: a napfény, a tenger sötét izzása?
A gyilkos is visszatér, hogy lásson megint mindent,
rémtette színhelyére, ilyenkor el is kapják,
Tény az, hogy visszamentem. Borongó, ködös ősz volt.
Állandóan pilinkélt a szomorú szemerke.
A lepusztult strand homokján sirályok kóvályogtak.
A kocsmák bezártak és eltűntek a lányok.
A csend is szokatlan volt. Megnémultak egyszerre
a hangszórók, amelyekből áradt, csak egyre áradt,
akár a mézízű fény, a diszkózene. Egy koldus
ismert meg csak. Lemondón, fogatlanul vigyorgott.
Minek jött vissza – mondja? És dübörgött a tenger.

Nincs idő

Lövétei Lázár Lászlónak

… amikor már élvezni is tudnád ezt az egész elfuserált
őrültséget, amivel mégsem lehet betelni, akár a szerelemmel,
amikor már érzed az életfogytiglani pillanatok varázsát
az estikék tébolyító illatában, amikor poharad tükrében
hosszasan nézegeted el az arcod, mintha búcsúzkodnál,
és a remegő ásványvíz renitens buborékai
a bálványosi bugyogókat idézik, amelyekben már úgy
ülhetnél, békésen, mindennel számot vetve, akár körülötted a
kalappal fejükön, szivarral szájuk sarkában
feredőző székely öregemberek, amikor már észreveszel
egy meggörbült kályhacsövet is, amint csak lóg
bele a világba egy megroggyant tömbház konyhaablakából,
mintha fohászkodna, amikor minden ölelésedben érzékeled
az összest – akkor hirtelen döbbensz rá, hogy nincs, nincs idő!…