Posta Ákos

A cannstadti lány

    Az élet teljesen értelmetlen. Legalábbis számomra.

    Benn voltam Stuttgartban, Baden-Württemberg lankás fővárosában. Gyakran bemegyek oda, mindig feltölt a város. Mindig kiválasztok egy-egy területet, vagy akár többet is, amiket kényelmes, laza sétával bejárok. Mindig elbűvöl Stuttgart, a belváros műemlékeivel, a Weissenhofsiedlung különleges házaival, ahol a Bauhaus művészei gyakoroltak kedvükre, a Pragfriedhof Mörike sírjával, a Neckarstrasse-Metzstrasse környéke szecessziós házaival, szóval a város minden szelete. Szép volt, mint mindig, valami újat is mutatott, de csak fokozta depressziómat. Láttam a Karlshöhe környékén szép házakat, vidáman sétáltam a Böblingerstrasse bérházainak kavalkádjában, aztán fölmetróztam a Neckaron túlra Bad Cannstadt tájára, a cannstadti metróközponttól elbuszoztam a Daimler-Benz-Stadionhoz. Mikor már eluntam a kellemes, lélekemelő csavargást, gondoltam, hazaindulok Besigheimbe.

    Mentem a buszmegállóhoz, leültem a váróba. Ott ült egy sváb, szőke, korombeli lány, Miriam. Nem volt különösebben szép, de azért betonkeverő-arcú tehén sem.
    Félúton volt a szép és a csúnya közt. Látszott rajta, hogy izgatott valamelyest. Pontosabban érezhető volt, de látszani nem látszott. Nem mozgatta lábait feszülten ide-oda, csak a hangján lehetett érezni valami izgalmat.
    A Handyjén beszélt a pasijával:
    – Mindjárt ott leszek, csak az a rohadt busz nem jön!
    Aztán dumcsizni kezdtünk. – A barátom vár, ez a rohadt busz nem jön! – éreztem a hangján, hogy mennyire várja a találkozást, és milyen boldog szerelemben él.
    Körülbelül negyedórát beszélgettünk, tán húsz-huszonöt percet is. Mondtam, hogy Magyarországról jöttem, és a nagynénémnél lakom Besigheimben. Valamint, hogy imádom Baden-Württemberget, szerintem a világ legszebb országa, a világ legszebb nagyvárosa pedig Stuttgart. (Nem nyalizásból mondtam, tényleg odavagyok ezért a vidékért. Teljesen! Egyenesen fanatikusan imádom. Nincs még egy ilyen hangulatos város sehol sem!)
    Ő mondta, hogy volt már Magyarországon, és ő Magyarországot imádja, és a magyarok szimpatikusak, és a Balatonnál a világon semmi sem szebb, és egy balatoni vakációnál semmi sem hangulatosabb. (Tudta magyarul, nem Plattensee-t mondott.)

    Hazafelé a vonaton arra gondoltam, mily boldog ez a lány a pasijával. Irigyeltem. Én sosem fogok izgatottan sietni a szerelmem felé, mint az a stuttgarti lány. Ő bent él Stuttgartban, boldog kapcsolata van. Én meg magányos vagyok, és ha Stuttgartban akarok lenni, fél órát kell vonatoznom.
    Azután, mikor megláttam a besigheimi vártornyot, szívem bizseregni kezdett:
    – Ez a hazám! Stuttgart szép, de igazán Besigheim a hazám, Besigheim még szebb, még közelebb áll szívemhez, mint Stuttgart, bár nem igazán hasonlítható össze. Lényegében véve egész Baden-Württemberget imádom, azon belül is tán legjobban a szívét, az élénken lüktető stuttgarti agglomerációt.
    Aztán megborzongtam. Nemcsak Besigheim a hazám, ellentétben azzal a csajjal, hanem a szerelmi boldogtalanság is állandó társam.
    Én a boldogságot csak akkor tudom érezni, ha Besigheimben, Stuttgartban, Bietigheim-Bissingenben vagy Ludwigsburgban sétálgatok, vagy megnézem a Házibulit, a Házibuli2-t vagy az Eső előttöt, más művészfilmet, esetleg egy-egy film noirt, illetve ha hallok egy jó dalt a rádióban, általában az SWR3-on, olykor-olykor másutt. A baden-württembergi rádiók majdnem minden esetben hónapokkal, sokszor fél évvel, vagy akár másféllel is korábban adnak le jó dalokat, mint a magyarországiak. Ezért sem szoktam a rosszabbnál rosszabb, sokszor kifejezetten siralmas magyar csatornákat hallgatni.

    Azt a fajta boldogságot, amit a szerelem jelent, nem tapasztalom meg. Unokatestvéreim már ennyi idős korukra megtapasztalták a szerelem és a szexualitás csodáit.

    És pont én, a duplaskorpió, akinek a szerelem és a szexualitás élete legfontosabb témája, nem tapasztalom az élet eme csodáit.
    Ráadásul nem tudok nem erre gondolni. Ha lemegyek valahova sétálni, akarva-akaratlanul csókolózó párokra bukkanok, ha meg bekapcsolom a rádiót, akkor azt hallom, hogy „I love you!”, meg hogy „Ich liebe Dich!”

    Sehogy sem tudom elterelni a figyelmemet arról, hogy mennyire katasztrófa a szerelmi életem. Ráadásul barátaim sincsenek. Egy-két haver, de megértő barát?!

    Newcomerként nem tud sok barátot szerezni az ember. Mindenkinek megvan a zárt baráti köre. Nem arra vágyom, hogy felszínes kapcsolatok özöne árasszon el, szerintem az undorító. Undorító, ahogy emóciók nélkül puszi-puszi, aztán mennek tovább. A felszínesség hányingerkeltő. Amiben nincs mélység, az semmit sem ér. Én csak mélyen tudok érezni, és azt látom, tapasztalom, hogy az iszonyatosan felszínes embereknek van kapcsolatrendszerük. Azoknak, akikben semmi érzelem! Akiknek az élet egy játék, az érzés egy nyomógomb; nevet vagy sír, attól függ, mi a többiek igénye. Nem az érzelmek, hanem a képmutatás talaján él. Azt körülrajongják, azt imádják. Le tudnám szúrni az ilyet, mint Raszkolnyikov. Ők a világ mételyei. Én mélyen érzek. Ők nem!
    Mégis! Miért ők, kik boldogok?