Csepregi János

A pockok

    „Nekem igenis tönkretették az életem!” – sírja el magát, ahogy megint nekikezd, hogy nagy lendülettel ízekre szedje a valóságot, azzal a hihetetlen jóindulattal, ami csak rá és a letörölhetetlen mosolyú tömeggyilkosokra jellemző. Sajnos nem ismeretlenek előttem ezek a vulkanikus tevékenységei, így megy ez minden reggel, amikor jön, hogy leváltson. Ha valamit nem szeretek, akkor az az, hogy újra és újra hallgatnom kell üldözési mániájának túlburjánzó szóáradatait. Hallgatni a végtelennek tűnő előadást a történelmi igazságtalanságokról. Számára ezek még a 37-es villamos késéséből is könnyen felfedezhetőek. Meg az augusztusi kánikulát enyhítő gyors léptű záporokból, amiknek egyetlen célja az ő bosszantása, hiszen éppen azelőtti nap volt fodrásznál.
    – Jó reggelt? Egy fenét! Nekem te ne mondd, hogy ez a reggel jó! Tudod, mennyire elegem van? Tudod?
    Sajnos tudom. Legalábbis sejtem, annak ellenére, hogy iszonyúan nem akarom érezni sem. Nem vagyok kíváncsi a reggeli találkozásaink szerves részét képező világfájdalomra. Persze naiv vagyok. Azt gondolom, talán valami bárgyú viccel fogást találok legyőzhetetlennek tűnő gyűlöletén. Aztán foghatom a táskámat, és hazafelé vehetem az irányt.
    Igyekszem minél feltűnőbben zsebre vágni természetellenesen hosszú kezeim és olyan flegma képet vágni, hogy csak egy hajszálnyira különbözzek valami kíntornász színehagyott selyemmajmától, aztán megszólalok:
    – Azt mondják, a tudás hatalom, de tartok tőle, hogy én világéletemben törpebirtokos maradok – köhögöm ki magamból, azzal a nemtörődömséggel és nagyképűséggel, ami mindig is piszkosul bosszantott másokban. Talán ez az erőtlen jelzés kimozdítja ebből a nehezen viselhető elégedetlenségből, de tévedek.
    Egyébként meg mindig elkésik, és mindig van valami titokzatos magyarázata pontatlanságának. Valami, ami remekül alátámasztja, hogy ő a legnagyobb mártír, aki valaha is létezett. Mindenkit utál és mindenki a vesztét akarja. Nem tudom, van-e valami, amivel ki lehetne rángatni a folytonosan főnixként újjászülető önsajnálatból. Talán egy rúd diós bejgli? Két jegy egy előkelő cirkuszi páholyba az esti előadásra? Egy apró macska barátsága? Vagy az általa mindig is annyira bálványozott Soltész Rezső egyik kedvenc nyakkendője?
    Nem tudom, de jó lenne. Mindig röhögök rajta, amíg elegem nem lesz belőle, de utána sokszor rohadtul érzem magam. Ja. Néha kicsit sajnálom is talán, bár nem hiszem, hogy ez bármit is használ. Nem értem, miért vette fel a főnök. A kutyákat amúgy is megőrjíti a belőle áradó állandó feszültség. Egy neccharisnyás sintér, ez jó. Bár tényleg jól altat, ezt el kell ismerni.
    Persze lehet, hogy tényleg kikészítették, mikor még gyerek volt. Folyton tördeli a kezét és hátra-hátrafordul a csontlisztraktár felé, mintha attól félne, hogy valaki a sötét csarnokból figyeli. Egyszer azt mesélte, hogy valami tiszai településen nőtt fel, és egy áradáskor mindenüket magával vitte a víz. Nemcsak a házat meg a gazdasági épületeket, hanem a családját és a rokonait is, még csak tizenkét éves volt. Kislány. Azt mondta, minden éjszaka álmában újra látja, ahogy átszakad a gát, és valami furcsa nevetést hall közben. Lehet, hogy tényleg tönkretették az életét. A pockok, akik a töltés földjéből figyelnek most is, ahogy üveges tekintettel, remegve dadogni szokta.

Szivárgó tér

    Nem hiszem, hogy a valóságban is léteznek öregek. Hogy egyesek arcát idővel beerezik az évek vagy faágszerűen görcsössé érnek kezeik, nem jelent semmit. Mit számít, ha némi logikai bukfenc kerül a befektetésre kerülő energiamennyiség és a megmászott lépcsők száma közé? Nem érdekes.
    Miért ne lehetnének sánta, kopott vagy éppen foghíjas tündérek? Foszló utca és mocsok szagába temetett gyermekek? Aszott mosolyú, tompa tekintetű szépek. Axióma.
    Persze hirtelen támadt, alázatoskodó nagylelkűségem ellenére mégis zavarba ejt, ha egy nálam húsz évvel idősebb és negyvennel öregebbnek látszó csöves meg akarja csókolni a kezem. Nem. Nem is egyszerűen zavarba ejtő, inkább beteges. Torz magasztalása sosem volt nagyságomnak. Ami édesen súgja borszagú leheletébe zárva cseppet sem erőtlen önértékelésemnek, hogy valami különösen jó ember vagyok. Nem is ember, inkább valami frissen ácsolt, romlandó húsáruba meg borotválkozás utáni arcszeszbe csomagolt, új istenség. És még a dicső titulus ára sem magas, néhány nyálapasztó fasírt a büfében, mivel sajnáltam szeszre váltható fémérmékkel kifejezni szeretetemet újdonsült, ám régtől szomjazó barátaimnak. A szeretet íze – ahogy a reklámszöveg is tanúskodik róla.
    Most kissé szédülök. A mozaik az aluljáró falán annyira szorosan egymáshoz feszülő, műmárvány idomokból áll, hogy csak sejteni, remélni lehet talán nem is létező találkozásaik vonalát. A hatalmas nyomás az atommaghoz préseli az egykor még vidáman keringő elektronokat. Olyan kicsi a távolság, csak egy karnyújtásnyi, vagy még annyi sem, de nem mozdulnak a tagjaim. Valahogy semmi sem mozdul. Mintha minden az időtlenség örökké tartó változatlanságába zuhant volna.
    Aztán feleszmélek. Újra hallom azt a visító hangot, mintha valami tágra nyílt szemű énekesmadár torkából húznák, szakítanák ki iszonyatos erővel és sebességgel a hangokat. Visít a fékező metrószerelvény.
    Talán tíz perce sincs még, hogy mint valami falka koszos kölyök, úgy vettek körül a hajléktalanok a pályaudvaron. Amelyikkel beszéltem, olyan lelkesen kérlelt, mint egy hároméves gyerek. Egy kisfiú, aki jól tudja, hogy az apja ma sem épít vele várat a számára teljesen értelmetlen fakockából. Hiszen így volt ez tegnap és tegnapelőtt is. De ki tudja, talán ma…
    Azt akarta, egyek velük a büfé pultjánál, de én nem akartam. Nem tudtam pontosan, miért, de nem. Azt kérdezte, utálom-e őket. Kik azok az ők? – kérdeztem vissza mesterkélt szeméremmel. Nem ismerem őket, nem is utálom. Én nem akarok utálni senkit. Féltem. Rettegtem magamtól és attól a perctől, amikor egy magamfajta ficsúrnak meg akarja csókolni egy hajléktalan a kezét.
    Mikor látta rajtam, hogy az étel fölött magamban hálát adok, újra megszólalt rekedten.
    Szűz Mária áldja meg – mondta, s hogy ne csak haldokló hangszálaival tolmácsolja jókívánságát, fejével óvatosan biccentett. Talán tényleg komolyan gondolta. Megmozdult benne valami, ahogy felköhögte a szavakat. Álmodott, ha csak egy fél percre, ha csak a következő felesig is. Lehet, hogy egy pillanatra érezte, ahogy végigcsorog homlokától egészen a válláig az a tisztító vér. Nem tudom. Én csak fanyar érzéketlenséggel tolmácsoltam, ami először az eszembe jutott, s amit komolyan is gondoltam: „Szerintem Szűz Mária halott.”
    Nem hiszem, hogy vannak öregek. Csak gyerekek vannak. Vén és megtört szépségű gyerekek. Kitört kezű, utcán alvó és magamfajta beképzelt és öntelt kölykök. Lehet, itt az ideje, hogy én is újra az utcán aludjak.