Nagy László

Balassi Bálint lázbeszéde

Ördög már veletek, ti álszent hivatalok,
hites uraságok csipkegallérban, csuhában,
kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam,
dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.

De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt,
utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír.
Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek,
csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók!

Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást
amilyent farotok csöve pököd eleven húsra,
homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza,
ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!

Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó
s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors –
Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom
innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.

Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap,
kobakodra húzd és ámulj amig én a világot
vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt,
margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt.

Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt
már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap
férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold
s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi.

Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera,
s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi,
doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi,
hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!

Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át
gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla
kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán,
valakihez pirosa áttör időn s ködön.

Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög,
zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag,
angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog:
címere hárfa – hungarus volt, istentelen.