Szentmártoni Szabó Géza

Balassi-ambivalenciák

    Balassi Bálint születésének pontos dátumát és helyét unokabátyjának a családi Bibliába írt feljegyzése őrizte meg számunkra: „1554. lett Balassa Bálint 20. octobris, 9 órakor délelőtt, szombat napon, Zólyomba.” A pontosságra a horoszkóp elkészítése végett volt szükség. Balassi tehát a hetedik állatövi csillagzat, a Venus uralma alá rendelt Mérleg jegyében született. Hetes számú énekében a költő imigyen utal az asztrológusok jövendölésére:

Mondják jövendölők bizonnyal énnékem,
Hogy születésemben Venus megkért éngem,
Arra, hogy csak magának szolgáltasson vélem.

    Balassi viszontagságos pályafutása valóban a szerelem jegyében telt el. 1593-ban szerzett, Fulviáról című verse miniatűr önéletírás, amelyben három nagy szerelemmel jellemzi addigi életútját:

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservesen s ettől szerelmesen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

    Az az újítása, hogy nagy szerelmeit nem saját valódi, hanem az általa adott álnevükön emlegette, a szükséges diszkréciót és az általános érvényű mondanivalót szolgálta. Szerelmi lírájában, kiváltképp a Julia-ciklusban, rejtve marad a testiség, hiszen udvarlása a mitikus, transzcendens szférában zajlik, ahol a szeretett nő mint istenasszony jelenik meg.

Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség!
Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménség, kegyetlenség?
Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, ki te szerelmedben ég!

    A szépség igézetében fogant, gyönyörködtetésre szánt verseiben nagy szerepet kapott a fikció – vagy ahogy maga nevezte, a versszerző találmány – s az antik mitológia keretében megjelenő petrarkista szerelmi frazeológia. Balassi formai tekintetben úgy tudott újítani, hogy nem törte meg a magyar költészet századokon át sérthetetlen hagyományát, a bokorrímes verselést. Nem a vers külsején, hanem a belsejében változtatott, létrehozván a belső rímekkel ékesített Balassi-strófát. A ragok helyett a hangok összecsendülésére törekvő rímei a Caelia-versekben a legkiérleltebbek:

Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem én ez árva éltemet,
Ki csak terajtad áll, s nálad nélkül halál, csak tőled vár kegyelmet,
Hogyha útálod azt, ki téged néz s virraszt, s magánál inkább szeret?

    A lovagkorból származik az imádott asszony szolgálatát óhajtó, epekedő szerelem eszménye, amelynek sommás megfogalmazását Az erdélyi asszony kezéről címet viselő, egystrófás versében olvashatjuk:

Ha szinte érdemem nincs is arra nékem, hogy ő éngem szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével, éngem, mint kórt, illessen,
Légyek ferge rabja, bátor ne szolgája, csak szinte el ne vessen!

    Ez a kis remeklés jól szemlélteti, hogy a kegyosztó nő háromféleképpen viszonyulhat a szerelmes férfihoz: kedveli és ezért elfogadja szolgálatát; nem kedveli, de megtűri mint rabját; gyűlöli és ezért elűzi magától. Az udvarlás célja a szolgai pozíció megszerzése, ám ha ez nem sikerül, úgy még a kiszolgáltatott rabság is jobb az elűzetésnél.
    Balassi költészetében a szerelem mellett erőteljes hangot kap az Isten iránti szeretet is. A szerelem, Cupido és Venus kiszámíthatatlan volta miatt, többnyire szenvedést hozott számára, nem pedig beteljesülést. Bűnbánó emberként viszont bízott Isten kegyelmében. Balassi istenes énekeinek könyörgő, alkudozó szóhasználata sokszor a szerelmi esdekléssel cseng egybe, miként az 51. zsoltár parafrázisában:

Teremts ismét bennem, teremtő Istenem, tiszta szívet kegyesen,
Fúdd belém ismegént, hogy nagy szívem szerént lelkem igazt szeressen,
Éngem, romlott szegént, rossz érdemem szerént haragod el ne vessen!

    Néhányszor a XVI. századi vitézi lét is megelevenedik költészetében. Elhíresült verse, A végek dicsérete, a katonai életforma nimbuszát kívánta építgetni. Balassi ezen versének vezérgondolata a jó hírnév mindenáron való elnyeréséről szól. A szerelmi vereség után jöjjön a kárpótlás, a harcban szerzett dicsőség! A vérontásra azonban, a keresztes hadjáratok óta, csak a Krisztus ügyéért vívott harc adhatott erkölcsi igazolást. Az igazi katonai ethoszt a költő nem itt, hanem a második Szentháromság-hymnusban fogalmazta meg!

Az te nagy nevedben én is most, Istenem, kötöttem fel szablyámot,
Sok jó szerencséket várok csak tetőled, s vitézlő sok szép jókot,
Mert nem fizetésért, sem gazdag prédáért járom, tudod, utamot,

Hanem szent nevedért s az szép tisztességért, kiben megkisebbítél,
Noha nem méltatlan, mert rút és szántalan bűnömért rám gerjedtél,
De felejts el, kérlek, undok vétkeimet, lám, már eléggé vertél.

    Julia, azaz Losonczy Anna kezét Balassinak nem sikerült elnyernie, de megadatott számára a hazáért és a keresztyénségért vállalt hősi halál dicsősége. Szerelmes versei, 1874-es előkerülésükig kéziratban maradva, elfelejtődtek, ám kinyomtatott istenes és vitézi énekeit századokon át buzgón olvasták.
    Az ifjú József Attila 1926. május 8-án, Bécsből, az akkori tavasz hangulatában írta nővérének, Jolánnak, a következőket: „Még ajánlhatom azt is, hogy vedd elő pl. Balassi Bálintot (ő írta ezt a gyönyörűségesen szép 3 sort:

Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje!
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!)

vagy Csokonait, Berzsenyit, akik nagyon nagy költők és írj róluk – tanulmányt.”

Kilencedik

kit az szeretőjével való haragjában szerzett az Palkó nótájára

Óh, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
Forgandó szerelem, változó szerencse,
Mire most szívembe
Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?

Éngem most kétfelől hiteget két dolog,
Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
Egymás ellen forog,
Kitől szívem, mint nád, ide-s-tová inog.

Miképpen hogy Bessus az két fiataltól,
Kétfelé vonódom én ez két dologtól,
Gyötretem azoktól,
Hajtatom, mint felhő égiháborútól.

Mint eltévedt ember két járt útra jutván,
Nem tud melyikének indulni csapásán,
Megáll, gondolkodván,
Így én is nem tudok indulnom mely után.

Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák,
Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják,
Így szívemet húzzák
Szerelem s bosszúság ide-s-tová vonsszák.

Indít mind az kettő bizonyos okokkal,
Hol ide, hol tová hajtnak szép szavakkal,
Csalogatásokkal,
Jól előmben hánnak mindent okossággal.

De még egyfelé is nem adtam magamot,
Noha az bosszúság igen megindított,
De még el nem hajtott,
Régi szerelmemtől el sem szakaszthatott.

Elmém csak téveleg széllyel kétségében,
Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben
Kormányeltörésben,
Nincsen reménsége senki szerelmében.

Óh, én idvözítő kegyelmes Istenem!
Légy ez dolgaimban én kegyes vezérem,
Vezess ki már éngem,
Szégyentől, Pokoltól hogy megmenekedjem!

Azmi néked tetszik, bár azt cselekedjed,
Csak hogy kárhozattól lelkemet őrizzed,
Testemet ám verjed,
Bár azmint akarod, csak ne szégyenítsed!

Minap vőm eszemben szeretőmnek dolgát,
Hozzám szerelmében állhatatlan voltát,
Ravasz álnokságát,
Azért így jelentém szívem titkos kínját.

    A vers a szerelmi érzések ambivalens voltáról elmélkedik, mégpedig a kezdő strófában az ok, a továbbiakban az okozat fejtegetésével.
    A csalárd világ kifejezés a vallásos frazeológiából származik. Kiváltképp a temetési énekekben fordul elő. Két ilyenből idézünk: „Megszabadultam már én a testi haláltól, És megmenekedtem minden nyavalyáimtól, bűntől, az haláltól, az csalárd világtól, az örök kárhozattól.” Illetve „Mely csalárd ez világ, óh, emberi állat, mit ragaszkodol hozzá?” A nyughatatlan elmének is van vallásos kontextusa. Decsi Gáspár azt írja a paráznaságról szóló prédikátori elmélkedésében (Debrecen, 1582), hogy „az embernek elméje soha nem nyughatik, hanem mindenkor különb-különb gondolatokban foglalja magát, ezokaért, ha valami tisztességes és jó dolga nem lészen, tehát undok és veszedelmes, gonosz dolgokra hajol”. A szerencse változásának és forgandóságának képét viszont a pogány antikvitásból kölcsönözte a reneszánsz kor világszemlélete. Balassinál a szerelem kapja a forgandó, s a szerencse a változó jelzőt.
    A második és harmadik strófa mondandója Catullus híres LXXXV. carmenjével rokonítható, amelyben a gyűlölet és a szeretet együttes érzését a végletekig sarkítva írja le a költő: „Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris / Nescio, sed fieri sentio et exrucior.”
    Devecseri Gábor fordításában: „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt. / Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.”
    Hasonló érzést fogalmaz meg Ovidius is (Amores, III, 12, 33–34.): „Luctantur pectusque leve in contraria tendunt / Hac amor hac odium, sed, puto, vincit amor.”
    Gaál László fordításában: „Birkóznak s szivemet készülnek kétfele tépni: / Gyűlölet és Szerelem. S győz bizonyára Amor.”
    A magyar bosszúság szó némileg enyhébb érzést fejez ki a gyűlöletnél: haragos indulatot, sértettséget, keserű dühöt jelent. A vers címe is a haragra utal. Vallásos megközelítéssel a hét főbűn közül a harag és a bujaság áll itt szemközt egymással, azok, amelyeket a poétáknak szoktak tulajdonítani. Rimay János is azt írta Balassiról, hogy e két vétken kívül nem volt más benne. Maga az irodalom is főként a konfliktusokból és a szerelmi motivációból táplálkozik, miként azt az Iliász első szavai is tanúsítják: „Bús haragot zengj istennő, Peleides Achileusét.” (A görög hérosz amiatt haragudott, hogy Agamemnon elvette tőle kedvesét, Briseist.)
    Balassi az ambivalens szerelmi szenvedélyt példák sorával igyekszik érzékletessé tenni. A catullusi kín, a keresztre feszülés érzete Balassinál is kivégzőeszköz képében jelenik meg, amikor Bessus antik példáját hozza elő. A kínok kettős irányát jól érzékelteti a perzsa satrapa büntetése, hiszen annak testét két meghajlított fiatal fa által tépették szét Nagy Sándor katonái (Plutarchos: Alexander).
    Balassi korai verseiben nagy számban alkalmazta a természetből vett hasonlatokat. Ilyen a szív vergődését illusztráló szélben ingó nád enyhe, és az égi háborútól hajtott felhő erőteljes képe.
    A két járt út előtt álló eltévedt ember csupán tépelődik, ám a labda ütéseket is kap ide-oda pattogása közepette. Az ütőkkel végzett labdajáték, amely a mai teniszhez hasonlított, képi ábrázolásban is szemlélhető Zsámboki János Emlematájában (Antwerpen, 1564, 133.) Ilyen labdajátékot játszanak Apollonius históriájában is (56. strófa): „Elérkezék király, trancelokon által az laptát csapni kezdé, Apollonius is magát előveté, királynak visszaveté.”
    A megszemélyesített szerelem és bosszúság bizonyos okokkal, azaz érvekkel próbálja döntésre indítani a költőt. Olyasféle jelenet ez, mint amilyen Silius Italicus Punicájának (XV, 18–128.) Prodikostól átvett meséjében, a Hercules a válaszútonban esik meg. Ott a Virtus és Voluptas, azaz az Erény és a Gyönyör mondja el érveit a hérosznak. Kedvelt téma volt ez a reneszánsz és a barokk kor képzőművészetében, hiszen az idősb Lucas Cranach, Ercole Carracci és mások is megfestették; sőt zeneszerzők is feldolgozták, miként Bach is: Hercules auf dem Scheidewege (BWV 213).
    A költő elméjének kétségek közt hánykódását ismét hasonlattal, a tengeren hánykódó kormányozhatatlan és horgonyozhatatlan gályával érzékelteti. Balassi ezt a képet a Szentháromsághoz írt első hymnusában is használja: „Veszett fejemnek mert oly állapatja, Mint hajónak, kit elvert tenger habja, Nincs senki vezére, kormántartója.”
    Balassi korai versei többnyire olyan fohásszal végződnek, amelyek a döntetlen helyzet megoldását, Deus ex machina módjára, magától az Istentől várják. Ám itt a szerelmi ambivalencia átlép a lélek és a test, az üdvösség és kárhozat, illetve a jó hír és a szégyen ellentétpárjaiba. Külön nyomatékot kap, kétszeri említéssel, a szégyentől való félelem. A költő „Nincs már hová lennem” kezdetű istenes énekében is hasonlóképpen fogalmaz: „Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod, Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod.” Ezek a vallási és erkölcsi párhuzamok egyúttal jelzik, hogy Balassi véleménye szerint az igaz szerelemben még a méltatlan szenvedés sem igazolhatja a gyűlöletet és a haragot.

Zólyom régi látképe (Galeazzo Gualdo Continuatione dell’ historia di Leopoldo Cesare, Vienna, 1676)