Várkonyi Gábor

„Az jó hírért, névért s az szép tisztességért…”

Balassi vándorkiállítás – 2004, Esztergom

Irodalomtörténet-írásunk feltárta a négy és fél évszázaddal ezelőtt született Balassi Bálint műveit, verseit számtalanszor elemezték, megmutatták a magyar és az európai reneszánszban gyökerező forrásait és hagyományait, rámutattak újításaira. Néhány versét, ha az iskolai feszített tempó engedi és az irodalomtanár is úgy akarja, tanítják iskoláinkban. Irodalomtörténeti adat vagy máig élő költő? A kiállításokat tárgyakra építik. Balassi Bálint személyes tárgyai közül szinte semmit nem ismerünk: egy bejegyzés a családi Biblia lapjain, gyerekes írása tankönyvének hátoldalán, egy portré, melyet halála után készítettek – ennyi, ami Balassi Bálinthoz köthető. Hogyan lehet megjeleníteni szellemiségét, hogyan lehet bemutatni a kort, amelyben élt, anélkül hogy csak életrajzi és történeti adatokat jelenítenénk meg? A következő gondolatok a kiállítás építése közben fogalmazódtak és a kiállítás vezérmotívumait foglalják össze.

    „Ez jelön való könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanem, hogy az hadakozó, bajvívó, várak, városok rontó, és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanúság üdvösséges, tisztösségös megmaradásokra, az pogány ellenségnek mi módon ellene állhassanak és hadakozzanak: mert mint illik lélök szerint az ördöggel, testtel és ez világgal korosként az jó köröszténynek hadakozni: ugyan ez világ szerint is az pogány ellenséggel illik tusakodni, ellene állni, örök életöt nyerni” – ezekkel a szavakkal kezdte Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeinek 1554-ben, Kolozsváron kiadott gyűjteményét.
    1554-ben Buda, a Magyar Királyság fővárosa már tizenhárom éve az Oszmán Birodalom legnyugatibb tartományának a központja volt. A nyugati és a keleti Magyar Királyság között a török fennhatóság alá került területekből kialakult a hódoltság. A hajdan egységes keresztény Magyarország közepén egy idegen vallású és kultúrájú állam rendezkedett be, amellyel szemben a magyar társadalomnak ki kellett alakítania a túlélés, a megmaradás stratégiáját. A XVI. századi Európa hatalmi konfliktusait, a reformáció által létrehozott egyházak és a katolikus egyház nagy lelki és szellemi párharcát is figyelembe véve szinte megoldhatatlan feladatnak látszott, hogy európai segítség nélkül a török terjeszkedés hatósugarába került magyarság túlélje országának széthullását. I. Ferdinánd német-római császár és magyar király számára az általa uralt nyugati királyság – amelyről a velencei követ nemes egyszerűséggel csak úgy írt, hogy olyan, mint egy gallér, amiről hiányzik a köpönyeg – nem volt más, mint a Habsburg örökös tartományokat, Ausztriát és a birodalmat védő ütközőzóna.
    Politikai megosztottság, hitviták, várostromok, korábban nem látott idegen katonák és zsoldosok, törökök és keresztények, menekülő birtokosok, életüket mentő falusiak és városi polgárok – ez a XVI. századi Magyarország. Hogyan lehet élni ezek között a háborús körülmények között? Hogyan lehet túlélni egy ország felbomlását?
    A politika hamar kidolgozta és megadta a választ ezekre e kérdésekre: I. Ferdinánd közigazgatási, gazdasági és hadügyi reformokat vezetett be, hogy a királyság elbírja azt a hadi terhelést, amit az állandó háborús viszonyok teremtettek. A keleti országrészből kialakult az Erdélyi Fejedelemség, amely a politikai keretek mellett a magyar királyi udvar kultúrájának és hagyományainak az örököse is volt. Mindez azonban nem lett volna elegendő az „üdvösséges, tisztösségös” megmaradásra – ahogy Tinódi fogalmazta –, ha a széthúzó erők fölött nem létezett volna a magyar társadalom közösségtudata. A pogány ellenséggel való szüntelen harc üdvösséget, örök életet jelent a vitéz számára. A hivatását betöltő vitéz „jó híre”, neve örökké fennmarad. Tinóditól Balassi Bálinton át Zrínyi Miklósig, a költőig, egészen a török kor végéig a legfőbb érték volt a „jó hírnév”.
    1554-ben, amikor Tinódi Kolozsváron megjelentette Cronica című énekgyűjteményét, Magyarországon hosszú idő után ismét nádort választottak Nádasdy Tamás személyében. I. Ferdinánd királynak sikerült megegyeznie Szapolyai János özvegyével, Izabella királynéval, és a keleti királyságot is kormányzása alá vehette. 1554 a remény éve volt. A reményé, hogy a politikai megosztottság felszámolásával megtették az első lépést a nagy cél, a török kiűzése, az ország újbóli egyesítése felé. Ebben az évben született, október 20-án, Zólyomban, Balassi Bálint.
    Balassi Bálint ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik már csak apáik elbeszéléséből ismerhette a hajdan volt erős és gazdag Magyarországot. Talán az ekkor született gyermekeknek elmondott történetekből szépült mesehőssé Mátyás király alakja. Ők nem élték át Buda elvesztésének szégyenét és traumáját, mint apáik. Számukra a török jelenléte születésüktől fogva adott volt. Ez a generáció volt az, amelyik azt is megtanulta – az apák szívükbe vésték –, hogy csak egyetlen cél lebeghet a szemük előtt: vissza kell szerezniük Budát, az ország fővárosát, vissza kell szerezniük az országot. Balassi kortársai között találjuk Bocskai Istvánt, a későbbi fejedelmet (aki unokatestvére is volt), Nádasdy Ferencet, aki a török elleni harcokban vívta ki magának az „Erős Fekete bég” melléknevet, Báthory Zsigmondot, Erdély eljövendő fejedelmét (aki szintén rokona volt), Báthory Andrást és Boldizsárt, akikkel Lengyelországban Báthory István király mellett ismerkedhetett a lengyel királyi udvarral.
    Kivétel nélkül valamennyiük életének nagy fordulata lesz majd, amikor 1593-ban kirobban a tizenöt éves háború. Mind erre a pillanatra vártak, erre készültek, hogy végre meginduljon a török elleni háború, hogy amit apáik elveszítettek, ők visszavegyék. De addig még sok mindent el kell végezniük. Legelőször is tanulniuk kell, képezni magukat. Nádasdy és Bocskai Bécsben tanultak, együtt laktak, együtt ismerték meg a királyi udvart. A Báthoryak neveléséről királyi rokonuk gondoskodott. Balassi Bálint mellé apja előbb Bornemisza Pétert kérte föl, majd Nürnbergbe külde iskolába. Az udvari szolgálat sem maradhatott el, jelen volt Rudolf magyar királlyá koronázásán Pozsonyban is. De Balassi számára a királyi udvart nemcsak a Habsburgok udvara jelentette, ahol hosszabb időt talán sohasem töltött. Máig sem tisztázott körülmények között 1575-ben apja azzal a céllal, vagy talán ürüggyel, hogy a Báthory István ellen támadó Bekes Gáspárhoz csatlakozzon, Erdélybe küldte. Bálint soha nem jutott el Bekeshez. Még Erdély határán Hagymássy Kristóf katonái meglepték, leütötték, és Kővárba vitték. Hamarosan Báthory István udvarába került, ahol minden bizonnyal nevéhez és rangjához méltóan fogadták. Arra is gondolhatunk, hogy apjának az volt a célja, hogy Báthory István személyében találjon fia számára támogatót. Báthory magával is vitte Bálintot Lengyelországba, de ismereteink szerint sem nagyobb udvari méltóságot, sem egyéb más hivatalt, tisztet nem adott neki. 1585-ben készült végrendeletében talán ezért is írta keserűen: „…tekintse meg az én erdéli fogságomot is és sok költségemet, kit az ő felsége [Báthory István] szolgálatjában heában költöttem és szenvedtem;”
    Az udvari karrier mellett folyamatosan próbálkozott a katonai szolgálattal, de rangjához méltó hivatalt nem kapott. Legjelentősebb katonai jellegű megbízatását 1589-ben kapta, és ezt sem itthon, hanem Lengyelországban, amikor Jan Zamoyski kancellár, valamint Báthory András és Wesselényi Ferenc Lengyelországba hívta, hogy vegyen részt a közelgő török háború előkészítésében. A sors kiismerhetetlen szeszélye, hogy ő, aki kortársaihoz mérten is alig katonáskodott, bár a végvári életet és szolgálatot ismerte, Esztergom ostrománál vesztette életét.
    Balassi Bálint nem politikai vagy katonai karrierrel vívta ki az „örök életet”. Tinódi idézett sorai és a kor értelmezése szerint a török elleni harcban elesett költő betöltötte hivatását és méltó az üdvösségre. De Balassi nem halálával, hanem életével és életművével nyerte el „hírnevét” és az örök életet.
    Amikor a század közepén recsegve-ropogva omlott össze a Magyar Királyság, családok haltak ki, kincstárak, könyvtárak pusztultak el, évszázadok alatt felhalmozott értékek vesztek el nyomtalanul, a kortársak is úgy látták, hogy a régi világ óhatatlanul széttört, elpusztult. A kérdés, hogy abból, ami megmaradt, a töredékekből és fragmentumokból összeilleszthető-e az új világ? A három részre szakadt ország egyesítésének programja, amit a XVI–XVII. századi magyar politikusok folyamatosan napirenden tartottak, éppen abból a szempontból izgalmas, hogy tisztában voltak azzal, hogy a Mohács előtti királyság már nem támasztható fel. Az országnak meg kell újulnia, modernizálódni kell.
    Nem véletlen, hogy a XVI. századot a változások korának is szokták nevezni. A háború, ami Magyarországot is elérte, egész Európát sújtotta. Itáliától Németalföldig, a Földközi-tengertől az Atlanti-óceánig szárazföldön és tengereken ütköztek össze az abszolutista állam kialakulása felé haladó dinasztikus hatalmak. És mindeközben a gazdaság átalakult, a nyomdászat robbanásszerű elterjedése egyaránt indított el hírközlési és intellektuális forradalmat, megváltozott az emberek időérzéke. Shakespeare nemcsak azért mondathatta Hamlettel, hogy „kizökkent az idő”, mert az 1582-ben végrehajtott naptárreform azt az érzetet keltette, hogy az ember már az időt is uralja, előre-hátra tologathatja, hanem azért is, mert korábban állandónak, maradandónak gondolt értékek alakultak át egyik napról a másikra. Mintha minden felgyorsult volna. Megváltoztak a viselkedési szokások, illemtankönyvek tanították a civilizált étkezés, öltözködés, beszéd korszerű szabályait.
    A reformáció bibliafordító programja mindenhol, így Magyarországon is a magyar nyelv megújulását segítette elő. A XVI. században városi nyomdákban, prédikátorok és lelkészek tolla alatt, nemesi udvarokban született meg a magyar nyelv. Férfiak és nők leveleznek már magyar nyelven. Balassi magyar nyelven ír, magyar nyelvre fordít. Életműve teljes egészében magyar nyelvű. Nélküle elképzelhetetlen lenne a modern magyar nyelv.
    Balassi Bálint világa három pilléren nyugszik: az első a hit, kiengesztelődés Istennel; a második a felvállalt hivatás betöltése; a harmadik az életet fenntartó szerelem örök és állandó volta. Versei erre a hármas rendre épülnek fel. A Szentháromság himnuszai ugyanezt a világképet, az isteni és földi világ egységének szükségességét hirdetik. Az Atyaistenhez szóló első himnusz több, mint egyéni vallásosságának kifejeződése. „Ments s vezess ki Uram az sok veszélyből, / Visell gondot rólam te árvád felől, / Ne szakadjak el tőled, Istenemtől, / Segéll, kiáltok hozzád csak egyedül.” Kultúrtörténeti toposz, hogy a XVI. századi magyarság számára a török megszállás, az ország elvesztése, részekre darabolása az ószövetségi zsidóság példáját idézte fel. Szkárosi Horvát András írta: „Ha uradnak Istenednek szavát nem fogadod, / … / Messze földről az Úristen hoz tereád népet, / kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet…” Az Istenhez való megtérés, a bűnöktől való megtisztulás a kor embere számára Balassitól Zrínyi Miklósig elsődleges feltétele volt a szétdarabolt ország egyesítésének. Legyünk jobbak! – hirdették prédikátorok és megfogalmazták költők, leírták számtalanszor magánlevelekben, és akkor a pogány ellenség is legyőzhető.
    De addig is a megtisztuláshoz vezető út a hivatásunk betöltésén át vezet. Erről szól a második, a Fiúistenhez címzett himnusz. „Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak, Krisztus másod személye! / Régi vitézeknek, roppant seregeknek győzhetetlen Istene! / te hozzád kiáltok, ki katonád vagyok, kérlek vígy vitézségre!” A harcoló országban a megmaradást, ahogy Tinódi is írta, a „várban szorult magyar vitézök” hivatástudata biztosíthatta. Minden vitézi szimpátia, kereskedés és fegyverbarátság ellenére is – hiszen mindezekre számtalan példát ismerünk az egész korszakból – a török nem más, mint hódító ellenség, akivel folyamatosan harcolni kell. Ezért lesz Balassinál a harctér idilli tájjá, a háború brutalitása, a kegyetlen harcokban öldöklő katona magatartása a vitézség példaképe: „Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok, / Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok, / Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradság mulatások.” Ne legyen kétségünk, a magyar történelem talán egyik legkegyetlenebb, legbrutálisabb korszakáról van szó. De csak úgy lehetett túlélni, ha az életét minden percében kockára tevő katonamentalitást, a vitézi életformát minden kegyetlenségével idealizálták.
    A harmadik, a Szentlélekhez szóló himnusz az élet folytonosságát, makacs, megtörhetetlen továbbvitelét hirdeti. „Az Szentháromságnak harmadik személye, szerelemnek Isten szerint gerjesztője, / Az jó házasságnak ki vagy bölcs szerzője, szüvek szentelője, / Szentlélek Úristen, te ki jókot osztasz, megkeseredetteket örömmel látogatsz, / Félelmes szüveket bátorsággal áldasz, siralmast vigasztalsz;” Balassi számára a szerelem az egyetlen örök érték. Minden elpusztul, megváltozik, csak a szerelem állandó, hiszen nélküle nem lenne élet. „Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak, / Nagy erő, vastagság, sok kincs nagy gazdagság idővel mind elmúlnak, / Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak; / … / Nagy kövek hamuvá, hamu kősziklává nagy idővel lehetnek, / Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lesznek; / … / Csak én szerelmemnek mint pokol tüzének nincs vége, mert égten ég.” Balassi szerelemfelfogása nem öncélú, nem egyszerűen a magánélet boldogságát hivatott beteljesíteni, ennél sokkal több. Számára a szerelem egyszerre jelenti az elpusztíthatatlan életet, de szerelem késztet változásra, a szerelem lehet az az erő, amely által jobbá lehetünk. „A szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság… Mely indulat az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért, hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének s tisztességes volta miatt gyűlölségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze s gyűlelle az szeretője, ha undok s mocskosan viseli magát. Ha penig tompa elméjű, ottan elmélkedik, mint járjon, s mint szóljon, szép verseket szerezzen, kivel magának szeretőjénél kedvet lelhessen. Az félékent penig mi teszi bátorrá, midőn csak egy szembenlételért, vagy egy távol való beszélgetésért is olly veszedelemre szerencsére ereszti magát, ki életében s tisztességében jár? Ha azért illen az jó szerelem, hogy erőseket bátorít, bolondokot eszesít, resteket meggyorsít, részegeket megjózanít, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént?”
    És itt válik egységessé Balassi világképe. Ahhoz, hogy a magyar társadalom változtathasson sorsán, visszaszerezhesse elvesztett országát, változnia kell, jobbá kell lennie. A vitéz csak akkor szerezheti vissza a széthullott országot, ha hisz Istenben, ha teljesíti hivatását és igaz szerelmesként kész a változásra. A Balassi által összeillesztett világ olyan erős és szilárd, hogy fél évszázad múlva más formában és más szavakkal majd Zrínyi Miklós fogja ugyanezt elmondani – de ez már egy másik történet, egy másik kiállítás.